Sérült emberek egy sérült világban. Tóth Krisztina A majom szeme című új regényében a káros szülői minták és az elődök cselekedeteinek következményei veszélyes módon kapcsolódnak össze: egy manipulációtól terhes, fenyegető jelen rajzolódik ki a hívogató kék-piros-sárga borító alatt. Ne essünk kétségbe, ha egészen a regény ötvenedik oldaláig nem sikerül elkapni a történet fonalát: a mozaikszerű struktúra idővel összeáll, kiderül, milyen majomról van szó, és végül még azt is megértjük, Petra miért nem akarja volt férjére, dr. Kreutzerre bízni közös gyermekeiket.

A vonneguti, disztópikus világot izgalmas, precízen felépített karakterek népesítik be, akiket a fejezetek közötti nézőpontváltások miatt egymás tükrében, valamint önreflexióik által ismerhetünk meg. Az ilyen módon megvalósuló polifónia miatt igen komplex személyiségek bontakoznak ki.

A történet kulcsfigurája a pszichiáterként dolgozó dr. Kreutzer, aki maga is mentális zavarokkal küzd. Pszichopátiára való hajlama szembetűnő: embereket – főként nőket – használ eszközként hatalmi vágyainak kielégítésére, túlzott szexuális éhsége és ennek gátlástalan érvényre juttatása az egészséges önkontroll hiányáról árulkodik, emellett etikátlan állatkísérletekről készült fényképekből álló gyűjteménye is gyanúra ad okot. A férfi kontrollmániás, ám nála ez a kényszer nem valami perfekcionizmus szorongásos hozadéka – hiszen gyermekei mindennapi rutinjának betartása láthatóan egyáltalán nem érdekli –, szinte kizárólag a környezetében lévők uralása motiválja. Ugyanakkor a legtöbb pszichopatához hasonlóan remekül elsajátította, hogyan kell empatikusnak tűnni, ez a megnyerő maszk pedig segíti őt abban, hogy a szakmai protokollt megszegve testi kapcsolatot létesítsen női pácienseivel, kihasználva alárendeltségüket és sebezhetőségüket. Dr. Kreutzert ugyanis az a kérdés foglalkoztatja, hogy a test melyik pontjában lakozik a lélek, manipulációjának sikerét pedig abban érzi, ha áldozatának ösztöneire képes hatni. Ez a felfogás jelenik meg akkor, amikor a gyanakvó Giselle teste „már nem reagál a kényeztetésre”, valamint a felesége megerőszakolásánál olvasható sorok is: „A hüvelye mindenesetre síkos és rugalmas volt, ezt dr. Kreutzer elégedetten nyugtázta. […] jó érzéssel töltötte el, hogy a testét még mindig kontroll alatt tartja.”

A pszichiáter valódi énje azonban nem rögtön, csak fokozatosan, a regény előrehaladtával tárul fel, ez a lassú megismerés pedig rendkívül nehéz helyzetbe hozza az olvasót: gyűlöljük őt tetteiért, mégis kötődünk hozzá. Furcsán hat ugyanakkor, hogy a karakternek feltételezett szakmai jártassága ellenére egyáltalán nincs betegségtudata, holott bizonyos esetekben – például saját testével való elégedetlensége kapcsán – a pácienseihez hasonlítja magát.

Érdekes elbeszélői stratégia rajzolódik ki a regényben az én-elbeszélő, Giselle pozíciójával. Az Új Egyetem docensét beszédhelyzete egyértelműen kitüntetett helyre sorolja, a többi érvényre jutó nézőpont miatt hagyományos főszereplői státusza azonban labilis. Az életében megrekedt nő dr. Kreutzer terápiáján próbálja felfejteni boldogtalanságának okát. Giselle élete ugyanis fojtogatóan rutinszerű: munkájában már régóta nem hisz, férjével való kapcsolata pedig leginkább a lakásuk sarkaiban tárolt, lábosokban álló vízhez hasonlatos. A rutin és a rutinkapcsolatok egyébként a regény visszatérő motívumai, az üres, gépiessé vált kapcsolódást figyelhetjük meg dr. Kreutzer anyjához és gyermekeihez fűződő viszonyában is: a róluk való gondoskodása mintha csak kötelező rituálé lenne, aminek az igazi jelentésére azonban már senki sem emlékszik.

A két szereplőnek azonban nemcsak jelenében, de múltjában is akadnak párhuzamos vonások. Dr. Kreutzer és Giselle közös tragédiája, hogy mindketten látták gyerekként szüleiket összetörni, az ily módon felbomlott egészséges, nevelő célzatú hierarchia miatt pedig nemcsak szüleik, de mindenki felett egyfajta érzelemkezelési fölényt éreznek. Ugyan mindketten lehetőséget kapnak arra, hogy újraélhessék családjuk traumáját, és a feldolgozási folyamat során ők maguk újra azonosulnak is saját gyermeki énjükkel, tanulni mégis csak Giselle képes belőle: „Ő pontosan tudta, hogy mi az, amit nem szeretne. Nem, ő nem a nővére volt. […] Nem, az anyjuk nem volt idegbajos, ahogy azt az apjuk mindig is hangoztatta. Nem volt drámakirálynő” – hangzanak a nő kijelentései immár egyes szám harmadik személyben. Dr. Kreutzer ráeszmélése ezzel szemben csak akkor következik be, amikor már túl késő: belőle ugyanis a külvilág eseményei kényszerítik ki, hogy belássa, ő is csupán egy apró elem egy nála sokkal nagyobb gépezetben.

E két karaktertől eltérő generációt képvisel Albert, Giselle kezdetben víziógyanús unokaöccse, aki a könyv felénél azonban mégis hús-vér alakot ölt. Az „elveszett fiú”, akiről szülei lemondtak, intézetben nőtt fel, egyetlen kapcsolata vér szerinti családjával pedig egy téves fotó és a töretlen reménye arra, hogy egyszer majd újra része lehet anyja életének. Bár a szegregátumban élő, társadalmon kívüliként kezelt férfi tele van optimizmussal – benne kivételes módon még a karácsony iránti gyermeki lelkesedés sem aludt ki –, mégis a körülötte kialakult világ talán legnagyobb veszteseként értékelhetjük. Ugyanis nem ismeri a múltját, jövője nem lehet az Egységes Össznemzeti Kormányzóság rendszerén belül. Az újjászületési igazolványával hivatalosan is csak a jelenben létező Albert tehát ugyan semmi rálátással nincs szülei múltbeli, az ő életét befolyásoló cselekedeteire, mégis passzív elszenvedője azoknak, mindezek tekintetében pedig A szülők vétkei nem szennyezhetik be az utódokat állami propagandaszöveg üresen és cinikusan cseng.

 A regény jelen-fogalma tehát nemcsak az éppen adott pillanatra korlátozódik, hanem a múlt eseményeiből nő ki, a szereplők egyéni történelme pedig visszaemlékezések sorozatával tárul fel. Ezek az időugrások egymásba illesztett keretekként, afféle „történet a történetben” struktúrában jelennek meg, amely szerkezet komplexitása ellenére is többnyire jól követhető. Az emlékképeket gyakran tárgyak vagy illatok által keltett ingerek hívják elő, érzet és érzelem kapcsolódik össze bennük, tárolójuk pedig a lakás, amely a benne élők vagy az éppen már eltávozottak lenyomataival, valamint a leírásokban gyakran kiemelt cipőtlen, zoknis-harisnyás lábakkal intim térként jelenik meg. Az enteriőrök így a karakterek aktuális élethelyzetének markerei, és az sem véletlen, hogy a sorsukkal elégedetlen szereplők többnyire vagy elköltözni, vagy a már meglévő lakást átalakítani akarják.

A lakás mint intim szféra szimbolikáját egészíti ki a benti és kinti környezet közti éles ellentét is, amely folyamatosan és igen hangsúlyosan van jelen a regényben. A biztonságos zárt tér, legyen az maga a négy fal, egy autó vagy egy védett körzet, valamint a személyes biztonságra veszélyt jelentő szegénynegyedek és szinte közellenségként kezelt lakóik között erős kontraszt figyelhető meg. De a külvilág fenyegetését jelzik az időjárás viszontagságai is: ha nem lenne elég, hogy az utcán sétálva szinte garantáltan kirabolják az embert, vagy hogy napról napra egyre erősebb radioaktív sugárzás rontja a levegőt – és a túlélési esélyeket –, még az eső is egyfolytában esik. Ezt az áthatolhatatlannak tűnő ellentétet erősíti dr. Kreutzer ellenszenve minden természeti – vagyis az ember számára kontrollálhatatlan – entitás iránt; és töri meg Giselle lelki felszabadulása, ahogyan a sugárzás ellenére kimegy, hogy az immár „szokatlan erejű, késő őszi” napsütésben fürdőzzön.

A külvilágnak ez a veszélyes volta rímel a dr. kreutzeri toxikus, manipulatív aurára: ahogy repedezik a maszk, úgy rongálódik a lakosságra veszélyt jelentő – ám előlük eltitkolt –, radioaktív anyagot takaró betonfedél is. A családi/párkapcsolati és társadalmi hierarchia egymásra reflektál, aminek hatására a regény végéhez közelítve már kétszeresen fokozódik a feszültség. Bár a mű elején, a majomportré kapcsán feltett igen súlyos kérdésre, „hogy a majom vajon annak a majomnak érzékeli-e magát, akitől a fej származott, vagy annak a lénynek, amelyiknek a testét a kísérletben megkapta”, kissé homályos választ kapunk, és ténylegesen nem tudjuk meg, hogyan is él tovább ez a lélegző „cadavre exquis”, a sebészi kéz istent játszó, elnyomó hatalma végül egy másik síkon is érvényre jut. A történet végén ugyanis mi is egy „villám-fejátültetésnek” lehetünk tanúi, amely során kitisztulnak az erőviszonyok, és egyértelművé válik, valójában ki kinek a farkasa.

A majom szeme egyáltalán nem konyhapszichológia: szereplői valós emberek valós problémákkal, disztópikus jellege ellenére nagyon is valósnak érződő világban. A szereplők közti párhuzamokkal és a főszövegből kivett fejezetcímekkel körkörös, egymásra minden irányból utaló, jól strukturált univerzum épül fel. A cselekmény a népszerű téma ellenére sem válik túl kiszámíthatóvá, a karakterek ismerősségük ellenére sem válnak sablonossá. A befejezés katartikus, és bár teljesíti olvasói elvárásainkat, valahogy még sincs már kedvünk kárörvendően nevetni: Tóth Krisztina ezúttal egy túlságosan is emberi szörnyet teremtett.

(Fotó: Falus Kriszta)