A fotoszintézis olyan biológiai folyamat, melyben az élőlények a napfény energiáját felhasználva szervetlenből szerves anyagot hoznak létre.” Az élettelen matériából burjánzó életet. A fotográfia olyan alkotói folyamat, melyben a tárgyak, testek anyagából a fény művészi absztrakciót hoz létre. Ahogy a fény kémiai energiává és ezzel életté alakul át, úgy születik újjá a képeken a matéria az önmagán túlmutató metafizikus szinten. A fény nemcsak a fotoszintetizáló növények, a természet életének esszenciája, hanem így az emberi civilizáció, a földi élet egészének is az alfája és ómegája. Fény nélkül nincs élet. Nádas szükségszerűen tapasztalja meg a klinikai halál folyamatában, hogy „a fény (Isten) leghitelesebb hasonlata”.

Nádas Péter ars poeticája szerint a fényképezés aktusa során nem a tárgyakra figyel, hanem a fényviszonyokat rögzíti, amivel azt a látható világot is leképezi, amelyet a fény feltár. Érdekes, látszólagos ellentmondásokkal teli körforgás, hiszen a fény rögzítésével megszűnik minden eredeti tulajdonsága, fény mivolta, helyette a fény képe lesz, azaz tárggyá alakul át, amihez külső fényforrásra van szükség, hogy újra látható legyen. A fényképen már nincs fény, a tárgyak maradnak, a felületek, amelyekre vetült, amelyeket megvilágított a rögzítés pillanatában. Ezzel az átalakulással viszont az eredeti jelenség leképezése egyben poétikai szinten való újrateremtés is, mágia, amely új tárgyat hoz létre új jelentéssel, talán a mulandó életből képez visszafelé valami maradandóbb ideát: az arcok, a testek, a tárgyak mitológiai nagyságot nyernek.

Évekkel ezelőtt egy barátom meglátogatta Nádast Gombosszegen. Miután hazajött, lelkesen elmesélte, nemcsak hogy látta a körtefát, hanem alatta is ült egész délután. Olyan szenvedélyesen áradozott az élményről, mintha Firenzéből tért volna meg életében először látva saját szemmel a Dávid-szobrot vagy Botticelli Vénuszát. A körtefa, miközben habzsolta magába a fényt, hogy életenergiává alakítsa, mit sem sejtette, hogy Nádason keresztül, ugyanennek a fénynek köszönhetően egy másik transzformáció során átfordul absztrakcióba és mitikus méretűvé nő. Egy biológus szemszögéből ez a körtefa csak egy példány a sok millió hasonló körtefa közül, így viszont a gombosszegi a művészettörténet legismertebb körtefája (ahogy Dávidé a világ legismertebb pénisze). A fényképezés mágikus folyamat.

Nádas gyakran hivatkozik a semleges figyelemre, a szenvtelen megfigyelőre, az optikai objektivitásra, arra, hogy a kép nem más, mint fény és árny viszonya. A fotográfus rejtőzködő, én-telenített, titokzatos alkotó, aki a megfelelő pillanatban nyomja meg a gombot. Ezzel szemben, ha itt és most körbenézünk, az életmű különböző korszakait és stílusait bemutató válogatott képekből mégis erősen kirajzolódik egy alkotói profil, egy körülírható humanista gondolkodásmód, érzékeny és érzéki látásmód, akár fogalmazhatok úgy is, világnézet. Hiszem: a fényképben benne van az alkotó, benne tükröződik az élettapasztalata, látásmódja, érzékenysége, műveltsége, szelleme, lelke, teste, örökölt és egyéni identitása és világképe. A fényképezés, mint a figyelem, irányított és szelektáló aktus. A képeiben, mint a regényeiben, az emberi természetet és az emberi kondíciót akarja nemcsak kifürkészni, meglátni és megismerni, hanem felmutatni és megismertetni is. Más szemszögből néz, és úgy lát, ahogy mi nem látunk, meglátja azt is, amit más nem. A fénykép nemcsak a fény rögzítése, hanem az én levonata is: mit néz és hogy nézi, mi érdekli, mit mutat fel és mit rejt el? Egyéni cselekedet a fényviszonyválasztás, a tárgyválasztás, a pillanatválasztás, a kép rendjének és a képalkotó elemek összefüggésének megszerkesztése, a látószög és a kivágás beállítása, hiszen a tárgyak relációját a fényképezési szöggel hangsúlyozhatja vagy elrejtheti, egyéni jelentéssel ruházhatja fel. Ahogy Bazsányi Sándor írja, „a fényképek is a tárgyi és emberi viszonyok, a testi és lelki kapcsolatok mélyszerkezetének mintájára szerveződnek”. A fotó ugyanúgy az én absztrakciója, mint egy festmény, vers vagy nagyregény.

Nádas Péter a második világháború idején született, kamaszkorában elvesztette a szüleit. A háború pusztítása és a holokauszt az egész civilizációnak égette a tudatába, hogy az emberi arc és az emberi élet eltörölhető, kiradírozható, az emlékezet múlékony, főként, ha mindenki elpusztul, aki emlékezhetne. Nevezzenek naivnak és szentimentálisnak, de nehezen tudom nem belelátni a pályája elején készült szociofotókba, emberi élethelyzetekbe, eseményképekbe és portrékba – amelyek között itt is többet látunk –, hogy ne lenne akár tudat alatt az alkotónak olyan szándéka, hogy az arcokat, tekinteteket, mozdulatokat és a megélt érzések lenyomatát valahogy prezerválja a jövő számára, megőrizzen valamit az emberségből egy embertelen világban, a pillanatot elnyújtsa addig, amíg egy következő világégés, egy jövendőbeli atomháború fénye végleg ki nem égeti a történelemből. 

Nádas Péter a fényképeivel megtanít nézni, látni, figyelni, megtanít arra, hogy észrevegyük a legapróbb részleteket, megtanít, hogyan éljünk szimbiózisban fénnyel és árnnyal – de megtanít emlékezni is, a képeken keresztül a dolgoknak jelentést, értelmet és értéket ad, mint az írásművészetében is, megtanít arra, hogy a valóságnak van metafizikus, poétikus és mágikus vetülete, ami túlmutat az anyagon magán, még ha szabad szemmel nem is látható, és talán műszerekkel sem mérhető.

Az antropikus elv szerint az univerzum azért hozta létre az embert, hogy megismerje és megértse önmagát, hogy az emberi tudaton és intelligencián keresztül értelmet adjon létezésének. Valójában ez nemcsak a természettudományok, de a vallás, a művészet, a szépirodalom és a fotográfia feladata és szerepe is, sőt, igazából a létezésünkkel ezt tesszük mindnyájan napról napra, percről percre: folyamatos útkeresésünk során próbáljuk feltárni és megérteni a világmindenséget. Hiszem, hogy Nádas Péter regényein és fotográfiáin keresztül az univerzum egy kicsit többet lát önmagából és jobban megértette, mi célja és értelme a létezésnek.

(Bélyegkép: Nádas Péter; fotók: Bazsányi Sándor)