Giuseppe Verdi operájáról annak is van véleménye, aki még sosem látta, hallotta. A mű kapcsán létrejött anekdotadömping szinte terjedelmesebb, mint a darab szakirodalma: operaénekesek pikírt és meg nem értést tükröző – ám kétségkívül humoros – megjegyzéseitől színpadi ügyetlenségek, balesetek elmondásáig terjed azon történetek sora, melyek azt tükrözik, hogy A trubadúrral, legyen bármily népszerű is az operarajongók körében, mégiscsak van valami baj. Ha megpróbáljuk megfejteni e problémát, paradox módon arra juthatunk, hogy ennek gyökere nem más, mint hogy A trubadúr – opera. A műfaj mintapéldánya, minden 19-20. századi színházi reformon és átértelmezésen innen (pontosabban: onnan), színtisztán a zenében élő, csak a zene által elmondható drámai mű, mely a műfaj legalapvetőbb struktúráját reprodukálja és koncentrálja hihetetlen tömörséggel: a szoprán–tenor–bariton szerelmi háromszöget, illetve az ebbe valamilyen módon belezavaró mezzoszopránt. Minden, ami ezen túl van: csak kiegészítés, keret, hogy a karakterek egyáltalán színpadi valóságként létezhessenek. A zene- és drámatörténészek persze kideríthetik a librettó forrását, melyet feltárva leírhatják a mű hátteréül szolgáló történelmi vagy áltörténelmi események sorozatát – ez izgalmas háttértudás, de a mű értelmezése és színpadra állítása szempontjából nincs jelentősége: Castellor vára vagy a Leonora úrnőjeként megnevezett hercegasszony nem bírnak dramaturgiai jelentőséggel: azért vannak, hogy legyen történet, amely módot ad az opera őskonfliktusainak utolsó nagy megformálására.

Mindebből persze az is következik, hogy A trubadúrt roppant nehéz manapság (voltaképpen már jó néhány évtizede) előadni. A historizáló előadások éppúgy elmennek a mű lényege mellett, mint az aktualizálók (mert nincs mit historizálni, avagy aktualizálni), az absztrakt színházi megközelítésre viszont a közönségnek épp az a rétege nem nyitott, amelynek A trubadúr kedves operája. Hogy kik ők? Azok, akik számára az opera elsősorban és mindenekelőtt az énekhangok szépségéért fontos – és ez az igény nem csupán akceptálható, de éppenséggel a műfaj lényegéhez tartozik. Nekik milyen hiteles Trubadúr-előadással lehet manapság szolgálni?

Például egy koncertszerűvel! Magam semmiképp sem ezt gondolom A trubadúr ideális előadási formájának – úgy vélem, egy színpadra szánt műhöz igenis meg kell találni az adekvát színpadi formát –, másrészt kivételes alkalmakkor haszonnal járhat, ha egy operát a megszokottól eltérő módon, koncertszerű előadásban hallgathatunk meg. Különösen így van ez, ha az előadás alapját nem a megszokott operai előadógárda, hanem olyan szimfonikus zenekar és énekkar szolgáltatja, amelyek ritkán találkoznak a művel (egyáltalán: Verdi zenéjével) – ily módon aztán a rutintól el nem koptatva, de a felfedezés örömével tudják tolmácsolni azt. A Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar október 5-i Müpa-beli estjén pontosan ennek a felállásnak a pozitívumait élvezhettük: a zenekar olyan aprólékos kidolgozottsággal, szenvedélyes lendülettel, máskor megkapó lírával tolmácsolta a mű zenekari szólamait, hogy egyik csodálatból a másikba estünk – mind a zenekari produkció önmagában való szépségén, mind a mű által nyújtott újabb és újabb, eddig rejtve maradt szépségek okán. A trubadúr nem az az opera, melyet zenekari anyaga miatt szokás a remekművek között jegyezni – ám ha ilyen színvonalon halljuk, elbizonytalanodunk korábbi meggyőződésünkben: nem lehet, hogy a máskor legyintéssel elintézett egyszerűség voltaképpen a darab koncentrált dramaturgiájának zenei leképezése? A zenekar mostani produkciója – és persze Carlo Montanaro nagyszerű karmesteri interpretációja – legalábbis súlyos érvekkel szolgált ezen álláspont mellett. Mondhatnánk úgy is: nem elég A trubadúrhoz a világ négy legjobb énekese – bizony egy nagyszerű zenekar és karmester is szükségeltetik hozzá. No meg egy kórus, akik tudják, hogy egy operában ők nem hátteret szolgáltatnak, hanem aktív drámai szereplők, és ennek megfelelően nemcsak szépen, de karakteresen is kell énekelniük – a Nemzeti Énekkar pedig ilyen együttesnek bizonyult. No meg olyannak, amelynek tagjai gond nélkül állnak helyt a mű kisebb szerepeiben – illő, hogy közülük Gáspár István korrekt Ferrandóját név szerint is megemlítsük.

És mi a helyzet a négy legjobb énekessel? Nos, e tekintetben már felemás volt a kép: a női szakasz határozottan jobb benyomást keltett a férfiaknál – de szerencsére az utóbbiak produkciója is elérte azt a szintet, amelyet szívesen elraktároznánk nehezebb operai hétköznapokra. Régi tapasztalat, hogy szopránt, mezzót, baritont még csak-csak találni A trubadúr szerepeire, de tenort már aligha – Hovhannes Ayvazyan nem is tudott minden tekintetben megfelelni a kívánalmaknak. Forte hangerőtartományban hangja baritonális színen (melynek megítélése ízlés dolga), kellő terhelhetőséggel szólt (igaz, a Stretta csúcshangjai nem voltak éppen hosszúak és magabiztosak – még transzponálásgyanúsan sem). Pianói azonban vagy nem szólaltak meg, vagy csak kiüresedett, minőségét vesztett hangon; ennek sok szép lírai pillanat esett áldozatul, legfőképp az f-moll ária. Șerban Vasile Luna gróf-alakítása jóval érettebb benyomást keltett – annak ellenére, hogy éppen maga a hanganyag még nem kellően testes, vastag a baritonélmény teljességéhez. A zenei kidolgozás kulturáltsága, a szerepértelmezés világossága, pontossága azonban figyelemre méltó kvalitásokat sejtet a fiatal énekes további pályáján.

Selene Zanetti hangja ritka tünemény: könnyedén szárnyaló, világos lírai szoprán, mely azonban képes kellő drámai súllyal is megszólalni. Ily módon meg tudja oldani Leonora szerepének legfőbb buktatóját: a lírai és a drámai hangfaj határán megfogalmazott szólam köztes jellege egyik irány képviselőinek sem esik igazán jól, vagy a mű elején, vagy a végén általában veszítünk valamit – ezúttal azonban csak nyertünk. Komlósi Ildikó Azucenája nem ismeretlen a hazai közönségnek, láthattuk már az Erkel Színház legutóbbi, balul sikerült Trubadúr-felújításában is. Ami akkor az alakítás erőssége volt: a hang és a drámaiság egyformán koncentrált megfogalmazása, a tanítani való énekkultúra, mely azonban minden pillanatban képes a kifejezés szolgálatába állni – nos, mindez most is jelen volt a szerepformálásban, s ráadásul tisztábban érvényesülhetett a (legutóbbi) zavaró színpadi körülmények nélkül. A korrekt és a színvonalas alakítások között Komlósié volt az, amelyet hatása okán bátran merek nagynak nevezni – és ha egy előadásra egy ilyen jut, akkor az az előadás már nem lehet rossz.

Így volt ez most is: jó előadást kaptunk a Nemzeti Filharmonikusoktól, melynek azonban máshol voltak a súlypontjai, mint azt más Trubadúr-előadásokban megszokhattuk. Ha nem is kaphattunk teljes képet Verdi remekművéről, de különösen gazdagot igen; biztos, hogy többet tudunk a műről, mint október 5-e előtt.

(Fotók: MNF/Csibi Szilvia)