Rachel Cusk trilógiája, a Körvonal, a Tranzit és a Babérok a beszélgetés könyvei. A három kötet egyszerű szervezési elvre épül. A narrátor egy középosztálybeli író-tanár hétköznapi életét éli – repülőgépen ül, dolgozik, fodrászhoz megy, kávézóban találkozik egy barátjával –, mindeközben pedig beszélget az útját keresztező szereplőkkel. Ezek a szereplők meglepően nyíltan és őszintén tárják föl előtte életük meghatározó pillanatait; egy üzletember arról mesél, hogyan temette el előző éjjel a kutyáját, egy albán bevándorló arról számol be, a feleségének és a lányának nincs már közös nyelve. A cselekmény helyszíne könyvenként változik: Athénból Angliába kerülünk, majd egy nem pontosan meghatározott spanyol tengerparti városba. A beszélgetőtársak narratívákat állítanak fel a saját életükről, és sokszor próbálnak általánosságokat is megfogalmazni, ezek az általános megállapítások azonban szinte mindig ellentmondanak egymásnak. Gyakran maga a narrátor sem ért egyet velük, bár tőle csak egy-egy kérdést, megjegyzést hallhatunk, az ő megnyilvánulásai rejtve vannak, mintha láthatatlan megfigyelője lenne az eseményeknek.

Pontosan ezért volt olyan nehéz letennem a könyveket: megtörténik bennük, ami a való életben sosem történhet meg. Az elbeszélő áttetszővé válik, mint egy üvegfelület, ami átereszti magán a történeteket, mintha ablakokat nyitna egy-egy ember életére, társasági helyzetekre, az irodalmi mező furcsa rendezvényeire. Könyveit, felolvasott szövegeit nem ismerjük, sokszor nem halljuk a válaszait egy-egy szituációban, de ő mindenki életébe belelát. Később azonban világossá vált, hogy rejtett módon egész végig ott munkál a szemlélete a szövegben, fókuszát valójában a számára fontos dolgok alakítják. Figyelme különösen ki van élezve a szülő–gyerek-kapcsolatok bonyolultságára és a nőket a kulturális mezőn belül érő hátrányokra, amelyek mindig más szereplőn keresztül, de egyre hangsúlyosabban jelennek meg: a Babérokban két szereplő élettörténetének is ez áll a középpontjában. Az olvasás során tehát egyre jobban kirajzolódik a világlátása, az őt foglalkoztató kérdések. Az sem véletlen, hogy a szabadság mint fogalom és élethelyzet oly sokszor felbukkan a könyvekben. Narrátori játék ez, ami a hagyományosan férfi szerzők feltételezett objektivitását és annak cáfolatát egyszerre lépteti érvénybe: eleinte úgy tűnik, mintha nőként is felvenné a mindentudó narrátor pozícióját, aztán világossá teszi, hogy nem létezik teljesen objektív pozíció, és egyre több helyen engedi látni a saját történetét, helyzetét.

A könyvekben töredékekből, beszélgetésfoszlányokból és szűkös mondatokból a narrátor életének nagy eseményei is kibontakoznak a háttérben: a három könyv során elválik a férjétől, két gyerekével egyedül visszaköltözik a vidéki családi házból egy szörnyű állapotban lévő londoni lakásba, amit a második kötet – a Tranzit – során fáradságos és nehéz munkával felújít. Eladósodik, anyagi nehézségei vannak, majd találkozik valakivel, újra férjhez megy. Első és második férjéről is alig tudunk meg valamit, a fiairól sem sokat – mindig csak telefonon keresztül „halljuk” őket, de hívásaik mindig jelentőségteljesek és felkavarók.

Néha olyan érzésem volt, mintha érzékletes leírásaival és pontos megfigyeléseivel a narrátor menekülne a saját élete elől. Ezért is nagyon olvasmányos, már-már addiktív a könyv, mert ad egyfajta eszképzimust, amire az ember gyakran vágyik, ami kellemes, elgondolkodtató, de mégis elveszi a fókuszt a saját konkrét problémáiról. Ebben a megfigyelésben ugyanakkor semmi kíméletlenség vagy kárörvendés sincs. Épp ellenkezőleg, az elbeszélő nagy odaadással, antropológiai érzékenységgel és őszinte kíváncsisággal fordul a beszélgetőpartnerek felé. Úgy tűnik, a narrátor jelenléte a szereplőket is arra készteti, hogy megnyíljanak, és akár egészen mély, szégyenletes, meghökkentő dolgokat mondjanak el magukról. Nyitva maradnak az ablakaik, és bennem megmaradt a késztetés, hogy újra és újra benézzek rajtuk.