A kötet címlapján egy szarvasbika látható, selyemtapétás fal előtt, amelyen a ránézésre shantung nyakkendőt viselő, jól öltözött jószág trófeáiként félig-meddig elfelejtett magyar írók arcképei függenek. A látványos kép harsány harmóniában van a kötet címével, de azt már nem tudom, hogy a vadállatok enciklopédikus leírására utaló Honi bestiárium szókapcsolat volt-e meg előbb, vagy a könyv ábécérendet követő szerkezete. László Ferenc ugyanis Abody Bélától Palotai Borison át Zilahy Lajosig kötetben gyűjtötte össze túlnyomórészt a Magyar Narancs Elfelejtett szerzők című sorozatában megjelent írásait.

Fonák jelenség, hogy amikor már egy közönséges lengéscsillapítóról vagy egy posírozott tojásról is lépten-nyomon élvezetesen megírt cikkeket olvashatunk, az irodalomról szóló szövegek sokszor lehangolóan nehézkesek. László Ferenc viszont nemcsak jelentékeny olvasó, hanem olvasmányélményeit – kis presziőz gesztusok révén valamelyest mindig a köznyelv felett menüettező mondataival – képes szemléletesen és élvezetesen közvetíteni is.

A szerző tájékozottságának és szellemességének hála a kötet minden fejezete érdekes, ami egyben azt is jelenti, hogy a portrék olykor – például a tapasztalataim szerint elég szürke Fehér Klára vagy Illés Endre esetében – elevenebbek a modelljüknél. László általában remekül idéz, mint a Pekár-fejezetben Ady egyszerre kétfelé vágó megjegyzését: „az ember kénytelen Herczeg Ferencet írónak elfogadni csak azért, mert Pekár Gyula is van”, vagy Örley Istvánt Thurzó Gábor epigonizmusával kapcsolatban: „a fiatal novellista egy-egy író példaképének nyomába ered, nem tisztelettudó távolságból, de gyakran szinte a bokájába harapva”.

A kötet maga is becses tételekkel gyarapítja a találóan frivol megjegyzések elképzelt breviáriumát, például ezzel az egyik fejezet élén álló mondattal: „Tiszaeszlár és a Balaton – ma főként e két földrajzi hely, valamint egy liberális közpolitikai intézet tartja fenn Eötvös Károly emlékét”. László angolos understatementjére jellemző az a fekete humor, ahogy egyik szereplője feleségének halálát kommentálja – az alkotónak állítólag szokása volt a munkát reggelenként egy szerelmi aktus prelűdjével kezdeni: „Sajátos alkotói metódusának ismeretében aligha meglepő, hogy Kovai mint író igencsak megszenvedte második felesége, Irénke váratlan halálát”.

Igaz, egyszer-egyszer az is előfordul, hogy a szóvirágok mögött homályban marad az adatszerű valóság: Osvát Ernő „halálra ítélt lányá”-ról beszélni olyan, mintha Osvát Ágnes nem tüdőbetegségébe halt volna bele, hanem hóhérkézre kerül. Az ugyanezen az oldalon feltűnő „legidősebb Grosschmidt fiú”-ról talán nem mindenki tudja, hogy Márairól van szó. (A család ráadásul t nélkül használta a nevet.) De még az ilyesmiért is csak hálásak lehetünk, hiszen ezek az apró bakik az őket fejben korrigáló olvasókat a – talán csak felületes – műveltség alkalmasint csalóka, egy pillanatra mégis jóleső érzésével ajándékozhatják meg.

Néhány íróról vagy műről jobb véleményem van, mint Lászlónak. Mórától az eredetileg A festő halála címmel megjelent Négy apának egy leánya szerintem igazi kis remekmű, amely egy avant la lettre posztmodern krimiben egyesíti Móricz Zsigmond és Rejtő Jenő erényeit, és Abody első, sziporkázóan okos kritikakötete is tele van olyan párját ritkító stiláris bravúrokkal, amelyek nem írhatók le kielégítően a „szórakoztatóan bonyodalmas, máskor meg pusztán túlbonyolított” meghatározással. Abban, amit Galsai Pongráccal kapcsolatban mond, már csak egyetérteni tudok a szerzővel, sőt a kijelentést a magam részéről bízvást kezdeném akár „Nem”-mel is: „Alig avultak viszont Galsainak ugyancsak ez idő tájt elkészült szabálytalan arcképei, amelyeket írótársairól, barátairól formázott. […] Az 1986-os Záróra a Darlingban ugyancsak a csevegő korfestés, az anekdotikus irodalomtörténet mintadarabjának tekinthető.”

A fejezetek közül sok a felfedezés értékű, de az se baj, ha egy-egy szellemes tárlatvezetés után csak az derül ki, hogy „nincs itt semmi látnivaló”. Az olvasó mindenesetre jól teszi, ha listát vezet azokról a zsákmánynak kiszemelt elsüllyedt szerzőkről – nekem, más-más természetű impulzusok alapján, különösen Kolozsvári Grandpierre Emil, Thurzó Gábor és Kovai Lőrinc keltette fel a figyelmemet –, akiknek a műveit László Ferenc élvezetes és elegáns portréinak ismeretében az antikváriumok kínálatából a maguk fizikai valójában is megpróbálja levadászni.

(Bélyegkép: László Ferenc. Fotó: Mátyássy Jónás)