Mán-Várhegyi Réka új könyve négy nő élettörténetének töredékes vázlata. A négy elbeszélő látszatra nagyon különböző helyzetben van: Magdi, az egyedülálló gimnáziumi tanárnő dührohamokkal küzd, miközben egyszerre próbál felelősségteljes anya és vonzó nő lenni; Ági influenszerként kénytelen szembesülni az általa létrehozott online perszóna és valós énje közötti kiáltó különbségekkel; Györgyi egy gazdag politikus feleségeként igyekszik magát hasznosnak érezni; Anikó pedig kétéves kislánya mellett szeretne megírni egy regényt. A történetek ideje a közelmúlt, egészen pontosan a járvány és a szigorú karantén ideje, ami tovább szűkíti a szereplők egyébként is minimális mozgásterét. Ez a közös alap is erősíti az érzést, hogy más szemszögből, eltérő pozícióból ugyan, de mindannyian nagyon hasonló problémákkal küzdenek.

Mán-Várhegyi elbeszélői mind egyes szám első személyben vallanak belső harcaikról, a külvilág és a belülről nehezen egyben tartott identitás állandó összeütközéséről, a kapcsolati és szociális háló megtartó, de egyben korlátozó erejéről. Életük kívülről viszonylag átlagosak tűnhet, belül azonban annyi törésvonalat találunk, ami azonnali összeomlással fenyeget. A történetek egyik fő erőssége éppen ez – mind a négy nő életéből pont annyit látunk, hogy megértsük ezeknek a törésvonalaknak a kiindulópontját és irányát, megérezzük az elbeszélők tehetetlenségét, de a fragmentáltságnak köszönhetően nem kapunk kész válaszokat, megoldási javaslatokat.

A töredékesség a kötet egyik meghatározó vonása, mely nemcsak formailag, de tartalmilag is kiemelkedő szerepet játszik. A Vázlat valami máshoz történetei Mán-Várhegyi korábban a Literán, a régi Indexen, az Élet és Irodalomban, illetve az Óbudai Anzikszban publikált tárcáiból állnak össze. Tudatos szerzői döntés nyomán[1] a tárcákhoz nem készült később összekötő szöveg, a négy történet kisebb egységeit hármaspontok választják el, ezzel is rámutatva a hiányra, az el nem beszélt eseményekre. A lineáris elbeszélés lehetetlensége, a csapongó, fragmentumokból felépülő egész dinamikája nemcsak a négy főszereplő nő, de általában a nők társadalmi helyzetéből fakadó nehézségekkel is összecseng. Magdit, Ágit, Györgyit és Anikót eltérő mértékben ugyan, de egyaránt érintik az olyan, egymásnak sokszor ellentmondó társadalmi elvárások, mint a tökéletes, türelmes, csinos, dolgozó, de életét gyerekeinek szentelő, rendszeresen sportoló, visszafogott és alkalmazkodó anya irreális képe, vagy a hasonlóan abszurd „ideális feleség” média által konstruált mintája. A görcsös megfelelési kényszer mind a négy nő életét megkeseríti, elsősorban azzal, hogy állandó elaprózódásra kényszerülnek, soha nem tehetik meg, hogy figyelmüket egyetlen dologra összpontosítsák. Mindannyian anyák, (volt, esetleg leendő) feleségek, dolgozó nők, akik önmagukat, a biztos, szilárd magot keresik elvárásokkal és bizonytalanságokkal terhelt életükben.

Fontos megjegyezni, hogy a Vázlat valami máshoz főszereplői mind a negyvenes éveik környékén járó, nagyvárosban élő értelmiségi nők, ez a tény ugyanis jelentősen árnyalja a kötet feminizmusát. A szereplők dilemmái a tudatosan emancipációra törekvő nők dilemmái, válaszaik pedig ennek megfelelően értelmiségi válaszok: egyik legszembetűnőbb közös vonásuk az állandó önelemzés, a szinte mániákus önreflexió. Több-kevesebb sikerrel terápiára járnak, a családjukhoz és a külvilághoz való viszonyukat igyekeznek belülről, önmaguk felől megérteni. Tisztában vannak az elszigeteltség veszélyeivel, ezért folyamatosan igyekeznek másokhoz kapcsolódni. Ezek a kapcsolódási kísérletek azonban sokszor félszegek, félresikerültek, vagy egyenesen abszurdnak hatnak.

A kötet talán legszebben kidolgozott kapcsolata Magdi és kollégája, a beszédes nevű Mocsár titkos viszonya, akik felnőttségük ellenére rendkívül esetlenek. Az olvasó végig drukkol nekik, ám a történet végén nem derül ki, hogyan alakul kettejük szerelme. A legmeglepőbb fordulatot a harmadik, Néma hullám című rész tartogatja. Ebben a főszereplő egy szürreális álmot lát, melyben férje rejtélyes körülmények között eltűnik, ő pedig új életet kezd Horvátországban egy másik (gazdag politikus férjétől meglehetősen különböző) férfi mellett. A történet abszurditása, majd a végén a fájdalmas ébredés egybehangzóan azt hangsúlyozzák, hogy mennyire nem evidensek a mindenki számára kielégítő kapcsolódás módozatai.

Az abszurd mellett Mán-Várhegyi legfontosabb eszköze az irónia, amivel történeteit és legfőképpen az azokat átszövő feminizmust bemutatja. Valójában alig akad olyan pillanat, ahol a szereplők saját nőiségük megélését ne némi iróniával kezelnék. Mind a négy nő szinte kényszeres én-állításban van, minden erejükkel igyekeznek körülhatárolni, érthetően megfogalmazni identitásuk lényegét. Ebben az identitásban hangsúlyos szerepet kap női létük – kérdés persze, hogy ez valójában mennyire egyeztethető össze a feminizmussal. Ági, az influenszer egyenesen az iróniából csinál megélhetést: napi szinten posztolt én-állításai mind ironikusnak szánt fricskák a társadalom által presszionált „ideális nőképnek”. Ilyenek a lassan közhellyé váló szőrös lábak, hurkás hasak, narancsbőrös combok, amiknek a látványa néhány évvel ezelőtt még talán szenzációnak számított, de mára már a szépségipar külön ága él (vissza) ennek a trendnek a marketingerejével. Ezeket a visszásságokat Ági is érzi, azonban a többi szereplőhöz hasonlóan képtelen megszabadulni vagy ténylegesen függetlenedni az egyre növekvő számú követőinek tulajdonított, őt elsősorban nőként érő elvárásoktól. Mán-Várhegyi szereplői szavaik és tetteik szintjén legfeljebb iróniával tudnak közeledni a feminizmushoz, fragmentált, nem lineáris élettörténetük, antihős jellegük azonban élesen rávilágít a hangsúlyosan női sorsok elbeszélhetetlenségére.

Az írás aktusa és annak jelentősége mind a négy történetben jelentős szerepet kap. Mindannyiuk számára az önelemzés, az önmegismerés fontos formája – mindennapjaikat listákban, naplóbejegyzésekben, posztokban dokumentálják. Az utolsó egység főszereplőjének végső felismerése az írás és az élet elválaszthatatlansága: „Töredezett minden, amit írok, ráadásul folyton összeér a saját életemmel.” Jellemző módon a férj az, aki kimondja, nőként ez nem is lehet másként: „Mit írhat egy nő egyáltalán, akinek két munkahelye, gyereke, háztartása, számolatlan elintéznivalója van.” Mán-Várhegyi kötete erre a kérdésre ad választ – a négy történetet összeolvasva folyamatában pillanthatunk bele egy regény, pontosabban az ahhoz készülő vázlat megírásába, melynek legfőbb üzenete éppen vázlatossága, befejezhetetlensége.

(Fotó: Valuska Gábor, Litera)