Respighi, Britten, Beethoven: nem mondhatni, hogy e három szerző egymásmellettisége stílusosan felépített hangversenyműsorra látszik utalni. Pedig csak azon múlik a dolog, hogy melyik Respighiről és melyik Brittenről van szó. Mert míg a két életmű reprezentatív nagyzenekari darabjai Beethoven bármely szimfonikus művét hatástalanítanák, addig a most műsorra tűzött két kompozíció épp ellenkezőleg: érzékenyen reagál a beethoveni és az azt megelőző szimfonikus hagyományra – sőt, a tágabban értelmezett zenetörténeti tradícióra is. A régiségek iránt egész életművében különös fogékonyságot tanúsító Ottorino Respighi, a múlt század első felének e jelentős konzervatív zeneszerzője például olyan művekből alkot a saját ízlése szerinti, mívesen kidolgozott vonószenekari kompozíciót, melyek eredetileg különböző (ismert vagy ismeretlen) szerzők által a legkülönbözőbb előadóapparátusra íródtak; az egyetlen közös bennük, hogy – mai kifejezéssel élve – csupa régizenéről van szó. Respighi még nem a régizene eredeti alakban való újrateremtését tartotta eszményének, hanem a régi korok zenéjének újraalkotását – számára nem szükség, hanem erény, hogy rajta hagyja keze nyomát a mások által írt dalokon és táncokon. A gyakorlat vitatható, a végeredmény azonban aligha: ha van olyan szelete a Respighi-életműnek, amelyért ma is feltétel nélkül lehet rajongani, úgy éppenséggel ez az – minden bombasztikusságtól mentes, ideológiáktól sem terhelt, mélységeket sem nélkülöző tiszta örömzene.

Ha Respighit a múlt század elejének jelentős szerzőjeként aposztrofáltuk, úgy Benjamin Brittent a múlt század közepének ma már vitathatatlanul nagy zeneszerzőjeként jellemezhetjük – nagy, de Respighihez hasonlóan konzervatív művésznek, aki ha nem is egész életművében, de bizonyos alkalmakkor szintén szívesen reflektál letűnt korok muzsikájára. A Variációk egy Frank Bridge-témára anyagában nem nyúl olyan messzire, mint a Respighi-mű (Frank Bridge Britten egyik tanára volt, a szóban forgó témát az egykori mester egy 1906-os vonósnégyeséből kölcsönözte Britten), kidolgozásában azonban szélesebb zenetörténeti palettát mutat be a brit mester, mint az olasz: korokon és stílusokon átívelő hatalmas utazásnak lehetünk részesei a variációsorozat mintegy huszonöt perce alatt. Van itt gyászinduló, bourrée, bécsi keringő, románc, no és egy „olasz ária”, melynek virtuozitása illetlen, ámde nagyon is helyénvaló módon már a tételközben tapsra ragadtatta a Zeneakadémia ezen az estén cseppet sem kimért, hanem nagyon is érzékenyen reagáló közönségét. No persze nem csak a virtuozitás fogta meg a hallgatóságot: úgy érzem, a Britten-műben mindvégig nyíltan, de ínyenceknek való finomsággal adagolt irónia is megtette a magáét – a Zeneakadémia közönsége egyszerűen élvezte, hogy valóban önfeledten hallgathat zenét; lássuk be, erre ritkán van lehetősége.

A szünet után következő Beethoven-szimfónia, a Nyolcadik, nemcsak oly módon kapcsolódott az első rész múlt századi muzsikáihoz, hogy a sok-sok idézetet tartalmazó művek után mintegy demonstratíve felmutatta az intertextualitás által megidézett zenetörténeti tradíció egyik csúcspontját, de azzal is, hogy a VIII. szimfónia az újító szellemű beethoveni életművön belül határozottan konzervatív alkotás. Az anyag megmunkálása, a témák felhasználásának, kidolgozásának ökonomikussága persze tévedhetetlenül jelzi az I. szimfónia óta megtett utat, mégis: ez a mű hangulatában, tételrendjében, a szélsőségek kerülésében, a korábbi szimfóniák mögött meghúzódó „program” mellőzésében, no és tömörségét tekintve visszakacsint Mozart, de még inkább Haydn szimfóniáira. (Jellemző, hogy Beethoven kilenc szimfóniája közül ehhez az egyhez írt harmadik tételként valódi menüettet.) A műsorösszeállítás tehát, úgy tűnik, az ínyencek igényeit is kielégítően igényesre sikerült – hogy állunk a kivitelezéssel?

A Danubia Zenekar vezetője, Hámori Máté az elmúlt években különös gondot fordított arra, hogy együttese ne csak nagyzenekari művek biztos sikert jelentő előadásával arasson le babérokat: a kisebb formációkban való rendszeres fellépések, illetve az egy-egy zeneszerző életműve köré csoportosuló minisorozatok egyaránt azt a célt szolgálták, hogy a produkciók sose a rutinra épüljenek, hanem a zenekar minden tekintetben megalapozottan fejlődjék. Most egy kitűnő vendégkarmester, Enrico Onofri vezetésével a közelmúlt tudatos építkezésének számos gyümölcsét sikerült betakarítani. Persze egy olyan együttesnél, amely magát Magyarország egyik vezető zenekaraként aposztrofálja, elvárható, hogy már-már kamaraméretű vonószenekarként is magas színvonalat nyújtson, s ezt a Danubia úgy a vonóshangzás kiérleltsége, tónusossága, mint az összjáték pontossága tekintetében meg is valósította. De ez, ismétlem, csak a biztos alap, amelyre a vendégkarmester építkezhetett – a hajdan a régizenejáték szélsőségeket kedvelő olasz iskolájának élvonalában játszó Onofri (ne feledjük: a Giardino Armonico együttes fénykorának elsőhegedűséről beszélünk!) a Beethoven-szimfóniában nagyon sokat át tudott adni abból a zenekari hangzásideálból, amely akár a Giardino, akár más, később általa vezényelt együttesek révén immár kitörölhetetlenül része akusztikus kultúránknak. A megszokottnál jóval kisebb vonósdominancia a hangzásképben – ugyanakkor ropogós vonósfutamok; érzékenyen, de nem érzékien játszó fafúvók; olykor a harsányság határát súrolóan határozott rezek; keményen koppanó üstdob – ez a Beethoven-tolmácsolás határozott elképzeléseket követett, sodró szenvedélyessége és hatásossága alól pedig aligha vonhattuk ki magunkat. Igaz, e határozott elképzelésnek ára is volt: a muzsika Beethoven egyetlen más szimfóniájában sem ennyire hangsúlyos bécsiessége úgy a hangzásképben, mint a tempókban szinte teljesen odaveszett – de hát valamit valamiért. A tolmácsolás nem volt tehát ideális, és semmiképp sem kongeniális, de kiemelkedő színvonalúnak bátran nevezhető.

Talán meglepő, de a Respighi- és a Britten-művek tolmácsolásakor Onofri jóval mértéktartóbb előadónak bizonyult: e múlt századi darabokban nem az ihletként szolgáló korok előadói gyakorlatát akarta újraéleszteni, hanem a múltba forduló és a múltat klasszicizáló gesztussal megjelenítő zeneszerzői alapállást teremtette újra példás ökonómiával. Mindezt egyszerűen úgy is mondhatnánk: abszolút az elvárásoknak megfelelő, hagyományos előadásokat hallhattunk – csak éppen olyan színvonalon kivitelezve, mely, mint már utaltam rá, érzékelhetően a szokottnál jobban magával ragadta a közönséget. Erre utalt az is, hogy a publikum egy tisztán zenekari koncerten szokatlan módon két ráadást is kikövetelt, melyet a zenekar és karmestere örömmel teljesített: így a Britten-mű Aria Italiana tételét, majd a VIII. szimfónia második tételét még egyszer meghallgathattuk.

(Fotók: Valuska Gábor, Danubia Zenekar)