Fragmentumok dicsérete. A töredékes (a később megcsonkított vagy alkotója által már eleve be nem fejezett) irodalmi művek mindig kérdéseket vetnek fel. A szakemberek ezeket csonkaságuk miatt általában kisebb értékűnek tekintik, mint a befejezett alkotásokat, s ezért a kötetek függelékébe száműzik őket. De elképzelhető olyan felfogás is, hogy az olvasó közreműködésére számítva, aki majd képzeletében kipótolja a hiányokat, a fragmentumokat a befejezett művekkel egyenértékűnek ítéljük. Persze ennek feltétele az elkészült szöveg esztétikai minősége. Térey János és Borbély Szilárd most bemutatandó munkái ilyen értékű szövegek. A befejezetlenség oka mindkét esetben, mint tudjuk, a java korabeli és alkotóerejük teljében lévő szerzők váratlan halála. Nyitott műveket hagytak hátra. Várják az olvasót.

Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai című könyvét némi fenntartással vettem kezembe, mert a szerző Paulus című verses regénye egykor (2001-ben) a felfedezés erejével hatott rám, a kortárs irodalom egyik alapművének látom ma is, legutóbbi munkái viszont kétségeket ébresztettek bennem. Leginkább a Káli holtak (2018). Ezt még akkor is elhibázottnak ítélem, ha a cselekmény egyik legfontosabb epizódját, a Trianon jegyében értelmezett kolozsvári Hamlet-előadás leírását zseniális találatnak vélem: a végén bevonuló Fortinbrasszal, azaz a Fortin Brascu nevű román tiszttel. S ha megkísérlem úgy értelmezni a történetet, hogy a könyvbeli holtak valójában nem is a Káli-medence rég eltemetett egykori lakói, akik, kikelve sírjukból, fellázadnak a vidékükre költöző, s azt uralmuk alá hajtó populáris kultúra képviselői ellen, hanem a pesti színésztársaság nagyon is eleven, ám művészetükben kiégett, s erkölcsi értelemben halott tagjai; az említett regény ebben a „fekvésben” sem kerekedett ki számomra. Pedig a szerző azt befejezte. Ez a csonka szöveg viszont, az Egy cívis vallomásai olvasás közben egyre inkább magához vonzott.

A kötet kiváló szerkesztője, Nagy Boglárka utószavában pontosan meghatározza, hogy a kötet tárgya „Térey János debreceni gyermekkorának és ifjúságának két évtizede, a családtörténet felkutatása, s mindennek hátterében a meghatározó alföldi város”. Műfajmegjelölése is világos: a könyv, a gazdag helytörténeti résszel együtt is: emlékirat. Térey ugyanis a várostörténetbe ágyazott családtörténeti előzmények felől értelmezi saját identitását. „Az én őseim – írja –, az aranykalászos gazdák, sosem tartoztak az urak közé a valahány, most már tudom, hogy hetvenkét, majd száznegyven katasztrális holdjukkal, egytől egyig a földön, és a földdel dolgoztak, s tartásukat a két kezüknek köszönhették. Nem voltak urak, és nem voltak proletárok.” A múlt felől való önmegértéshez azonban a vizsgálódó rendkívüli erőfeszítése szükséges: „Az a kérdés, lemész-e az őseidért a kútba, vagy sem.” És kibírod-e azt, amit felhozol. A visszaemlékezés helyzete is emberpróbáló. „Anyám halálos beteg, apám beszámíthatatlan, anyám nem épül fel soha, apám soha többé nem gyógyul meg, ez így nem kevés súly rajtam egyszerre, de majd megbirkózom mindezzel, és túlélem valahogy.”

A várostörténet centrumában az 1802-i tűzvész leírása áll (az Ölükbe vették a lángok című fejezetben), amely a lakók elképesztő kiszolgáltatottságát láttatja – szalmatetős, zsindelyes vályogházakban laktak nyílt tűzhelyekkel –, s a pusztuló város narrátori bemutatásába Csokonai szívszorító levélrészletét (szerény kis rejtekhelye odaveszéséről) és Bessenyei György művét, a Debretzennek siralmát idézi, aki a bihari birtokáról látcsövön szemléli a döbbenetes eseményt. Közelebb lépve a mához a szerző a nagyszülők szemével képzelteti el a tehervagonokba zsúfolt, vízért könyörgő zsidók transzportját.

Az öt részből álló könyv legrészletesebben kidolgozott egysége az első szakasz (Etelka–Földöv), kevésbé kimunkált, de még ebben az állapotában is informatív a hatvanas évekről és a budapesti élményekről szóló rész. A családi birtoktól való megválás jelképes eseménye a diófa kivágása. A múlt és jelen egy időtartamba sűrítését pedig a szerző korábbi szobájának küszöbe alól a fölújítás során kiásott női csontváz példázza, akivel ily módon, anélkül, hogy tudta volna, megosztotta a szobáját.

A személyes rész gerincét az elmebeteg apával való viaskodás alkotja, akit időnként zárt osztályra kell vitetni. A felnövő fiú egyre inkább fél az apjától, és szégyellnie kell azt az embert, aki életet adott neki, s felnevelte. Itt érezhető leginkább, hogy az emlékirat mindig vallomás is, gyónás. Ennek legmegrendítőbb része az apa elszállításának jelenete. Az apától való elszakadás jelképes gesztusa a főhős-elbeszélő névváltoztatása: Tóthból Téreyvé. Ezek a szöveg kegyetlenül őszinte részei. De az önelemzés sem kíméletes: az író kendőzetlenül feltárja saját pszichológiai problémáit, s a belőlük fakadó, folytonos önigazolásra törekvő teljesítménykényszerét.

Nem könnyű olvasmány. De azok közé a könyvek közé tartozik, amelyek busásan megszolgálják az olvasó fáradozását. Teljes élményt nyújt, bár töredékes. (Ki ne felejtsem azt a remek párhuzamos verselemzés-betétet, amely Juhász Ferenc, Weöres Sándor és Csukás István szövegeinek bemutatását szemléletes korrajzzá szélesíti.)

*

Borbély Szilárd Kafka fia című regénye is töredékes szöveg. Számítógépének tanúsága szerint az író tragikus halála előtt két hónappal foglalkozott vele utoljára. Nagy Boglárka alapos filológiai megfontoltsággal gondozta ezt a művet is, amelynek szövegváltozatait és függelékszövegeit is beillesztette a kötetbe. Egy-két vendégtextust szintén, az író szándékának megfelelően. Példás tapintattal csak a legszükségesebb javításokat végezte el, s csupán abban az esetben alkalmazott magyarázó lábjegyzeteket, ha ez feltétlenül szükséges volt a megértés érdekében.

A regény címe többértelmű. Az elkészült szövegrészekben a Kafka név mint birtokos jelző az író édesapjára, a kereskedő Hermann Kafkára vonatkozik, aki csalódottan, erős kritikával szemléli fiát, Mert az viselkedésével az ő polgári életformájának a tagadását jelenti. Az apát mélységesen bántja fiának őellene irányuló szigorú kritikája. A címbeli birtokszó, s ily módon a cím egésze Franz Kafkára, az íróra mutat rá. De az apa nézőpontjából. Ebben a vonatkozásban Borbély Szilárd művének pretextusa, elő-szövege Kafka egyik legfontosabb műve, a Levél apámhoz, amelyben az író, tehát a fiú az apját hibáztatja nemcsak a zsidóságtól való eltávolodásáért, hanem azért is, hogy nem nősült meg, nem alapított családot, semmiképpen nem akarván apja életformáját reprodukálni, tovább örökíteni. Ez a viszonyulás a pszichológiai hatásiszony klasszikus példája. A Levél apámhoz tehát ebben a kontextusban a tagadás műve, a kegyetlen tagadásé.

Borbély azonban most megfordítja a látószöget. Ebben a nézőpontcserében az egyik vezérszólamot Hermann Kafka „Drága Fiam” megszólítású fiktív levelei alkotják, amelyek a Levél vádjaival viaskodnak. Az apa mélységesen sértve érzi magát: „még mindig nem tudtam napirendre térni afölött – írja –, hogy engem hibáztatsz mindenért”, „a tanácsot is úgy veszed, mintha ellened irányulna”, és „minden kudarcodért engem okolsz”. Ez a felelősség áthárításának gesztusa lenne, ha nem a közös tragikus sors vállalásával járna együtt. „Te mindig azzal kínoztad magadat – ezek Hermann utolsó szavai, s egyúttal Borbély szövegének szintén záró textusa –, hogy meg vagy átkozva. Ma már tudom, hogy az átok rajtam ül. Meg az anyádon. És ettől nincs keserűbb kijózanodás. Ámen.” Ha így nézzük, Borbély Szilárd könyve fiktív válasz Kafka szövegére. Prózai „ellenstrófa”. Az, amit a poétika palinódiának nevez: visszaéneklés. De a kölcsönös tagadás, az egymáson ejtett sebek eltéphetetlen kapcsot is képeznek apa és fia között, ami az átok motívumában teljesedik ki. E motívum mentén a kelet-európai sorsra is rápillanthatunk, hadd említsem a libatömés kegyetlen jelenetét, s szintén ide tartozhat még a fiatal borjú megölésének részlete, kitágítva a sorsszerűség tragikumát. Ez a kapcsolat vagy inkább összetartozás, az azonos mágneses térbe kerülés a szöveg szélesebb körében ugyancsak megvalósul. A Kafka nevet ugyanis (amely cseh szó és csókát jelent) a regény szétosztja a szereplők tágabb körében, akiket a név közös szemléleti térbe von. A hentes nagyapa is ide tartozik, de főként a képzelt ikertestvér, Anselm, aki Franz tükörképe. „A kirakatok előtt elhaladva Kafka meglátta az üvegen mellette haladó ikertestvérét. Figyelte, hosszú, szinte már-már nevetségesen hórihorgas alak suhant mellette. Időről időre eltűnt, majd a következő kirakat még párás üvegén újra feltűnt. Amikor Kafka megállt, hogy alaposan szemügyre vegye a kirakat üvegén tükröződő képet, az ikertestvére is megtorpant, és tétován feléje fordult.” A tükröződések finom játéka felerősíti az apa–fiú kapcsolat párhuzamait is.

A Kafka fia címnek azonban lenne még egy másik jelentése is, amelyet Borbély művének egy korábbi, még 2010-ben készült tervezete alapján feltételezhetünk. E tervezet szerint a könyv másik vonulatában Franz került volna apaszerepbe, s az ő feltételezett fiának keresése állt volna a cselekmény középpontjában. Ez a nyomozás, amelynek révén a fiúban unokáját fellelni akaró Hermann is részt vesz, nem vezet eredményre, mert ez a fiú, mint kiderül, gyermekkorában meghalt. Megjegyzendő, hogy Kafka, az író fiának feltételezése Kafka menyasszonya és levelezőtársa, Felice Bauer barátnőjével, Grete Blochhal kapcsolatos, ő lenne ennek a szegény fiúnak az anyja. Ez a történet a jelek szerint a Kafka-hagyaték megőrzésében kulcsszerepet játszó Max Brod – nem kellően megalapozott – feltételezésén alapul. Legenda, amely, igazságtartalmának kérdésességétől függetlenül, a Kafka-univerzum részévé vált. Remek regénytéma, ezt Borbély Szilárd éles szemmel felismerte. Ezt a részt azonban nem írta meg.

Ám a töredék, a műnek a hiányzó része a legtöbb esetben sajátos nyom is, amely, mint említettem, követésre, nyomkeresésre sarkallja az olvasót. Izgalmas kaland, nem csak filológiai értelemben. Ebben pontos irányjelzésekkel segít bennünket Forgách András utószava. Mindkét művet a Jelenkor Kiadónak köszönhetjük.