Ha valaki azzal nyomta volna kezembe Enrique Vila-Matas most megjelent regényét, hogy íme, itt van a világirodalom újabb nagy formátumú borgesi könyvtárosa, akkor a másodlagos frissességű termékek iránti gyanakvással adtam volna vissza a könyvet. Az sem lett volna jó ajánlás, ha tudom előre, hogy a regény a „Gutenberg-galaxis” búcsúztatásáról szól, mert attól tartottam volna, hogy valakinek kicsit későn jutott eszébe megregényesíteni a digitális korszakfordulót övező publicisztikai közhelyeket. A szerzőről csak keveset tudva, a címben megnevezett város és a beharangozott Joyce-vonatkozások iránti érdeklődéssel kezdtem el olvasni a regényt, afféle véletlen-hozta bloomsday-i magánszertartásként. Rögtön az első oldalak után meggyőződtem róla, hogy a Dublineszk június 16-ára és más napokra egyaránt kiváló olvasmány.

A barcelonai szerző korábban magyarul megjelent könyve, a Bartleby és társai (ford. Pávai Patak Márta, Geopen Kiadó, 2008) is irodalomról szóló irodalom, képzeletbeli magánkönyvtár. Külső cselekménye alig van, egy írnok gyűjtögeti az írást elutasító írókról szóló művéhez az anyagot, a kötetben róluk (Rimbaud-ról, Robert Walserről és másokról) szóló, egymásba bonyolódó miniesszéket olvasunk, könnyed, felette szórakoztató stílusban (és rengeteg sajtóhibával). A Dublineszk éppúgy a könyv kultúrájáról szól, mint a Bartleby, ám itt az olvasó főszereplővé tett, cselekménybe szőtt alakja egy igazi professzionális olvasó, egy hajdan nagy tekintélyű, de megbukott, kiöregedett könyvkiadó. Az alkoholizmusból egyszer már kilábalt, házasságát joggal féltő Samuel Riba önéletrajzi utalásokból, előképekből és ezredfordulós értelmiségi nyavalyákból (depresszió, paranoia, addikciók) összegyúrt főszereplő, akinek legfőbb baja mégiscsak gyógyíthatatlan műveltsége.

Riba életének válsága röviden a következő: az igénytelen olvasókat kiszolgáló vámpírregény-kiadók dömpingjének köszönhetően tönkrement elit könyvesháza, ő maga pedig minden tudásával együtt felesleges rekvizitummá vált. Az már önmagában is szerethető gyengeség, hogy a kulturális válság áldozatának stilizálja önmagát. Igazából azonban az kelt szimpátiát az olvasóban, hogy az életet egyébként könyvként olvasó Riba számára saját (nem túl bonyolult) válsága kibetűzhetetlen. Nem jut sokra az önmegértésben a fejében pillanatonként felsziporkázó irodalmi és filmes idézetek, művészeti utalások, azaz a voltaképpen a regényen végighömpölygő intertextuális „tudatfolyama” segítségével sem. A mindenkori olvasó pedig szereti látni, hogy még egy ilyen kivételesen nagy műveltségű ember is ennyire esendő lehet.

Riba kilátástalan utóvédharcokat vív az irodalmi kultúra visszavonulóján. Nemrég még a kortárs világirodalom egyik nagy bennfentese újabban éjszakánként saját és kiadója nevét „guglizza”, és névtelen kommentekben pocskondiáz bárkit, aki bírálni merészeli az elmúlt harminc évben általa kiadott műveket. A könyvember tehát netfüggő lett, retteg, hogy „hikikomori”-vá válik, és hosszasan ízlelgeti a számítógépes játékoktól autisztikussá vált, elszigetelődött japán zombi-fiatalokra használt kifejezést.  A regényt ironikus alapszerkezete megóvja a műveltségfetisizmus posztmodern változatától, a „bábeli könyvtár” kultikus toposzától. Igen, a bábeli könyvtár többé-kevésbé ott van minden valamire való olvasó emlékezetében, de mint látható, bizonyos élethelyzetekben a legsűrűbb szövésű intertextuális hálók sem segítenek.

A külvilág könyvszerű olvasásának ismert esete Bloomsday, amikor azt játsszuk, hogy egy mai várost egy fiktív történet valóságos színhelyének tekintünk. Erre a játékra az Ulysses legendásan aggályos dokumentatív karaktere jogosít fel. Olyan sok minden emlékeztet még mindig Dublinban a fiktív szereplők hajdani 1904-es napjára, hogy ennyi tárgyi emlék egybehangzó (hamis) tanúsága könnyen fel tud kelteni valamiféle hosszan tartó, részletezett valóság- vagy múltillúziót. A Bloomsday másrészt turisztikai vulgarizálás, ezért sokaknak visszatetsző. A kisemberről szóló nagy mű különböző nem-professzionális, a professzionálisok szemében ezért illegitimnek tűnő „használatában” bárki részt vehet, az is, aki nem olvasta a művet. Ribát mindez nem érdekli, ő privát Bloomsday-t csinál, azért utazik Dublinba, hogy kiszakadjon vészesen szűkülő életéből, illetve hogy „eltemesse” a Gutenberg-galaxist. E temetés hamisan csengő pátoszával ő is tisztában van, így útitársul választott barátai közül kettőnek nem is meri bevallani, hogy ez voltaképpeni célja. Ehelyett, hogy a franciás Riba anglomán barátja, Javier kedvében járjon, s megnyerje útitársul, azt hazudja, hogy az „angol ugrás”-ra készül, vagyis hatvanéves korára végre rájött, hogy át kell térnie az angol nyelvű irodalmakra.

A temetés persze banálisra és komikusra sikeredik. Eközben azonban roppant szórakoztató és sokrétű intertextuális kapcsolatrendszer épül ki a Dublineszk és az Ulysses (főleg annak temetés-fejezete), valamint egy rakás futólag tárgyalt ír, angol és amerikai szerző műve között. Flann O'Brientől kezdve Yeatsen, Brendan Behanen, Dylan Thomason, Paul Austeren át Beckettig és Philip Larkinig (akinek verse, a Dublinesque adja a regény címét). A világot olvasás útján megértő ember természetesen régi kedves művei újraolvasásával készül a dublini útra, s ottléte során sem az ott talált világot látja, hanem „fejben olvas”. Mint látható, a regény privát könyvtárában hamar bekövetkezik az „angol ugrás”. Az említett szerzők műveiről Riba elegáns és léha módon asszociálgat, hasonló költői fantáziájú elméleteket gyárt mint Stephen Dedalus Shakespeare-ről az Ulyssesben. Szó sincs tehát az irodalmi kultúra temetéséről – egy korosodó, nárcisztikus könyvember nyugdíjazási pánikja nem keverendő össze a világirodalom hanyatlásával. Az irodalom, köszöni szépen, él és virul, bizonyság erre a Dublineszk, melynek elolvasása után az embernek kedve támad szaladni a könyvespolchoz és elolvasni vagy újraolvasni a Riba által végigzongorázott műveket.