Csaknem két évtizede, hogy a Budafoki Dohnányi Zenekar átvette a Zempléni Fesztivál rezidens zenekari szerepét a rendezvénysorozatot egykor alapító Liszt Ferenc Kamarazenekartól. A váltásnak sokféle aspektusát tárgyalta annak idején és azóta is a sajtó – arról azonban ritkán esik szó, hogy ily módon reflektorfénybe került egy olyan együttes, amely a budapesti hangversenyéletben a különösen gazdag és nívós kínálatnak köszönhetően bizony sokszor háttérbe szorul. Messzire vezetne azt vizsgálni, hogy mennyire jogosak vagy jogtalanok a magyar koncertkritika prioritásai – az azonban biztos, hogy a Zempléni Fesztivál (ha nem is kizárólag, de) a Dohnányi Zenekaré: egy-másfél héten keresztül sokféle arcukat mutathatják meg. Így volt ez idén is: augusztus 12-én és 13-án az együttes két karmesterrel, két különböző helyszínen, nagyon eltérő, de egyaránt szimpatikus vonásokkal gazdagította a róluk korábban szerzett benyomásokat.

A fesztivált augusztus 12-én megnyitó koncert, melynek helyszíne a hagyományoknak megfelelően a sárospataki vár közismerten kitűnő akusztikájú udvara volt, jobban alkalmazkodott a köztudatban a Dohnányi Zenekarról és vezetőjéről, Hollerung Gáborról kialakult képhez, mint a másnap esti fellépés. Kiváló volt a műsorválasztás: két, a reformáció szellemében fogant mű – Felix Mendelssohn Bartholdy V. (Reformáció) szimfóniája (op. 107), illetve Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa (op. 13) – szerepelt a programon egy olyan helyszínen, mely maga is ezer szállal kapcsolódik a reformáció történetéhez és szellemiségéhez. A programtervezés tehát invenciózus – s ráadásul nemcsak a párhuzamokra, de a kontrasztokra is épít: mert a Mendelssohn- és a Kodály-mű nemcsak előadóapparátusában (zenekari mű kontra kórusra, tenorszólóra és nagyzenekarra komponált mini-oratórium) különbözik gyökeresen, de stílusában is: Mendelssohn a romantika klasszicizáló irányát képviseli e szimfóniájában, Kodály darabja viszont éppenséggel a modernitás romantizáló megnyilvánulásaként értelmezhető. Úgy gondolom, hogy a közös szellemi gyökerek mellett inkább a két mű különbségeinek felmutatása volt a reális lehetőség az interpretáció számára – ami sikerült is. Hollerung Gábor mindkét művet a maga stíluseszményének megfelelő módon közelítette meg és bontakoztatta ki, az első részben jó, a második részben kiváló eredménnyel. A megkülönböztetés azért indokolt, mert a Reformáció-szimfónia interpretációja, bár kétségkívül színvonalas volt, de mind a hangszeres kivitelezés, mind a karmesteri megformálás szempontjából nélkülözte azt a végső inspiráltságot, ihletettséget, amely az igazán nagy előadások sajátja.

Ezzel szemben a Psalmus megszólaltatása az első perctől székhez szögezett, mi több: torkon ragadott – és nem is engedett el az utolsó hangokig. Hollerung Gábor mindig drámai hatásokra, elcsépelt, de ezúttal jó értelemben használt szóval: hatásosságra törekvő vezénylése ezúttal stílust és művet talált magának – ez az előadás valóban a sajátja volt; ihletett, inspirált, emlékezetes zenélés. A Balassa Ildikó igazgatta Budapesti Akadémiai Kórustársaság mind a nagy tömbökben, mind az áttetsző faktúrák megszólaltatásakor adekvát hangzást mondhatott magáénak – kétségkívül erősségei voltak az előadásnak. Nyári Zoltánt huzamosabb ideje nem hallottam élőben énekelni: tenorja feltűnően megerősödött, ércesebbé vált ez idő alatt, így vokálisan igen meggyőzően tolmácsolta a Zsoltáros szólamát. Vagy talán helyesebb lenne azt írni: szerepét – mert Nyári interpretációja bizony nem személytelen tolmácsolás, hanem nagyon is átélt szerepformálás volt, melynek révén különösen adekvátan szólalt meg a Psalmus keserűsége, kiábrándultsága; mondhatni az előadás művészileg hitelesítette a mű egy olyan vonását, amely erkölcsileg és racionálisan egyébként megkérdőjelezhető. Hosszú percekig, még a felcsattanó taps ütemessé válása közben is a mű és az előadás hatása alatt voltunk – azt hiszem, kár volt ezt a hangulatot egy ráadással szertefoszlatni. Nem vitás, hogy a Messiás Hallelujája a zeneirodalom egyik csúcsa, de itt és most mégis zavaróan hatott.

Másnap este egy gyökeresen más szellemiséget képviselő karmester, és ennek nyomán nagyon másként játszó zenekar lépett a közönség elé Szerencsen. A sárospatakinál jóval tágasabb várudvar szintén kitűnő akusztikájú – erről azért is módomban állt meggyőződni, mert a koncert két részét két különböző helyről hallgattam, egyszer a nézőtér elejéről, egyszer leghátulról. Ez fontos szempont, mert a műsor, mely a bécsi klasszicizmus három C-dúr kompozícióját állította egymás mellé, kisebb előadói apparátusánál fogva kifejezetten igényelte a meggyőző hangzásteret – egy Haydn-szimfónia nemhogy szabadtéren, de egy nagyobb koncertteremben is hatását veszítheti nem megfelelő körülmények között. Ezúttal szerencsére szó sem volt ilyesmiről, mi több: rég hallottam ennyire igényes és sziporkázó Haydn-tolmácsolást élőben. Mondhatnánk persze, hogy Guido Mancusi nemcsak karmesteri, de színészi eszköztárát is csatasorba állította a rendhagyó módon hattételes, eredetileg színházi kísérőzenének készült Il distratto-szimfónia (Hob. I:60) vezénylésekor – nos, valóban így tett, csakhogy ezt nem az igényes zenei megformálás helyett, hanem azt kiegészítve tette. Mancusi vezénylésére az egész este során jellemző volt, hogy a hatást nem belevitte a zenébe, hanem kibontotta abból – a zenében támadó feszültségek és oldások, affektusok és effektusok váltak nála zenedrámai történéssorozattá. Hasonlóképpen volt ez Schubert „kis” C-dúrnak nevezett VI. szimfóniájában is (D. 589.), melyben az olasz zenei hatások (konkrétan Rossini mint ihletforrás) anyanyelvi természetességgel szólaltak meg Mancusi pálcája alatt – igaz, azt még e kiváló előadás sem tudta feledtetni, hogy ez a Schubert-mű inkább izgalmas, mintsem remekmű.

Beethoven C-dúr zongoraversenyének (op. 15) szólistája Ránki Fülöp volt ezen az estén. Zongorázása úgy a hangszeres kivitelezés, mint az interpretáció szellemi megközelítése tekintetében a két este legkimagaslóbb művészi teljesítményével szolgált: stílusosan és karakteresen megformált dallamok, gyöngyöző futamok, mindvégig tudatos építkezés jellemezte előadását. Nem tudom, hol van az a pont, amikortól egy fiatal zongoraművészt jelentős előadónak nevezhetünk – azt azonban biztonsággal le merem írni, hogy ez jelentős Beethoven-előadás volt, melyet méltán fogadott kitörő lelkesedés.

Egy zenekar – két arculat: eltérő módon, de a Zempléni Fesztivál első két napjának mindkét zenekari koncertje pozitív benyomást keltett. S egyben megerősítette az előzetes feltevésünket: bizony többet kellene figyelni a Budafoki Dohnányi Zenekarra – elvégre következő fellépéseik nem egy év múlva lesznek Zemplénben, hanem csupán néhány hét múlva Budapesten.

(Fotók: Zempléni Fesztivál, bélyegkép: Nagy Károly Zsolt)