„Space is the place” – Az űr „a” hely, állítja Sun Ra, az afrofuturizmus megalapítója, amivel arra a forradalmi felismerésre akar rámutatni, hogy a Föld bolygón, amely elérkezett a térképek lezárulásának korába, abba az állapotba, amikor a totális gazdasági-ideológiai-politikai kontroll és fegyelmezés jellemzi az önmagukat a liberális demokrácia elvei mentén heroizáló posztindusztriális társadalmakat (is), immár nincs tere a felszabadító képzeletnek. A Föld = „white realness”, vagyis fehér, heteroszexuális, maszkulin, kapitalista valóság. Marad az Űr – mint az újrakezdés, az utópia, a radikális kívülséggel, az idegen Mássággal való találkozás mitopoétikus kiterjedése. Nagy elvárások ezek az Űrrel kapcsolatban, nem véletlen, hogy Sun Ra tevékenysége a hetvenes évektől kezd kibontakozni, mely évtizedet meghatározta a modernista űrprogramok heroikus-utopista-militáns narratívája, még ha az afrofuturizmust ennek a diskurzusnak egy kisebbségi és felforgató alternatívájaként kell is felfogni.

Hungarofuturistaként én is hasonlóképp tekintek az Űrre, megtestesülő és helyképző metaforaként, nem pedig a természettudományos világkép részeként. Ha utóbbira hagyatkoznék, nem is tudnám realizálni, saját életvilágom részévé tenni az Űrt. Erre nevelt a science-fiction mint popkulturális mitológia. Amiből persze ilyeténképp hiányzik a felvilágosult science, mert a technotudomány megismerési apparátus helyett legfeljebb spekulatív designként lép működésbe. Rövidlátóként amúgy se látom az éjszakai eget, vagyis felfedezni nem tudom, csak „feltalálom”, de nem mint asztronómiai összefüggésrendszert vagy (tudomány)filozófiai modellt, hanem mint a képzelet vetítővásznát. Az Űr = mozi. Személyes irányultságomat technokulturális reflexiókkal is alá tudnám támasztani, miszerint nincs már ezekben a tapasztalatokban semmi „természetes” vagy „reális”, hiszen a csillagos ég, illetve a még „mélyebb” kozmikus látványok nem elvonatkoztathatók optikai apparátusaink képtermelésétől. A kérdés már csak az, hogy milyen viszonyban vagyunk ezekkel az apparátusokkal, rejtett politikájukkal és/vagy esztétikájukkal, mit engedünk vagy akarunk magunknak láttatni. A logosz szerint vagy a mítosz szerint beszéljem el az Űrt? Nem mintha nem lenne mindkét módszer eredménye kulturális reprezentáció. Elmondom hát: is-is, se-se. Ez az „ironikus imagináció” (Michael Saler) terepe, amikor az észalapú világmodell már kezelhetetlen komplexitású számomra, ezért (újra) mágikusnak tűnik az asztronómia, noha a pre-modern mitikus tudatba és az organikus kozmoszba való visszatérés ugyancsak elérhetetlen számomra. Mítosz és logosz közti szakadékba zuhanva, amikor csak a pszeudo-logoszból és a pszeudo-mítoszból hibridizálhatok magamnak valamiféle posztszekuláris fantasztikumot. Ebben az értelemben az alternatív kozmosz tautológia, mert a kozmosz privatizálódott, hiszen az univerzum „univerzalitása” újra hit kérdése, miközben a posztigazság hálózati valóságában a hit nem átfogó világképet, hanem multiverzumok skizofrén koherenciáját megteremtő pszichopolitikai tőke.

Az űr – Alternatív kozmoszok, enteriőr (Fotó: Lengyel Zsanett)

Ilyen előfeltevésekkel érkeztem a pécsi kiállításra, ahol aztán dogmáimat jól össze is zavarta a Százados László főkurátor által koordinált, 65 magyar művész 250 munkáját bemutató csoportos mega-tárlat. Már az is elgondolkodtató intézménykritikai szempont, hogy egy ilyen nagy ívű kiállítást miért Pécsen mutatnak be, illetve hogy a magyar művészeti közeg köldöknézős fővárosközpontúsága milyen szakmai figyelmet képes mozgósítani ennek a lenyűgöző bőségű anyagnak és többéves intenzív kurátori munkának az értékelésére-értelmezésére. Persze eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy Pécsről jobban látni az Űrt, illetve hogy a kulturális centrizmusok kiforgatásának programja még hatékonyabb és beszédesebb lehet egy vidéki bázisról, de azért ehhez a recepciós küzdelemhez magyar viszonyok között valószínűleg komolyabb földönkívüli erők szükségesek. A kiállítás gazdag előtörténettel rendelkezik, ugyanis anyagában nagyban alapoz a Magyar Nemzeti Galéria Világmodellek (2012) és a Vasarely Múzeum Holdmúzeum 1969 (2019) című tárlatára, ezt a közgyűjteményi anyagot – melyet az Űrmúzeum/Magyar az Űrben című 5. tematikus terem képviseli – tágítja ki aztán az alternatív valóságértelmezések irányába, miközben a nemzetközi kontextust magyar fókuszra cseréli. A kiállítás szerkezetében mindez úgy jelentkezik, hogy a 2019-es tárlat magyar anyagát magángyűjteményi darabok egészítik ki, miközben a történeti távlatokat megtestesítő „központi” termet az új tematikus csomópontokat képviselő szekciók (Megfigyelők Kozmosza, Láthatatlan bolygók / Ismeretlen naprendszerek, Domesztikált csillagképek, Sokszorozott univerzumok/generált valóságok) keretezik. Rendkívül szórakoztató kurátori ötlet, hogy a csomópontok közti közlekedést zsilipező termek tagolják, melyek egyfajta csillagközi narratívát (dokkolás, landolás stb.) is beleírnak a látogatói élménybe, mintha a kiállításon való végighaladás egy tematikus űrutazás vagy űrséta jelenléthatását szimulálná. Ennek talán éppen a „dokkolásnál” van a legerősebb atmoszferikus hatása, hiszen a „külső” civil galériatérből rögtön egy interplanetáris heterotópiába, a Belső vagy Külső Kozmoszba lépünk be, ahol Várnai Gyula Planéták (2010/2022) című videóinstallációja segíti a világok közti átmenet technorítusát.

A térszervezési narratíva ugyanakkor nem tudja tehermentesíteni a kiállítás szemantikai-tárgyi-esztétikai bőségét, mely egyszerre erénye és hátránya az Alternatív kozmoszoknak. Hiszen egészen lenyűgöző az a gondos, magán- és közgyűjtemények anyagát átfésülő kurátori figyelem, mely valójában egy nem-létező magyar művészeti diskurzust „talál fel”. Itt arra gondolok, hogy szemben mondjuk a szláv (neo)avantgárdban kifejezetten erős utópista-kozmicista hagyományokkal (az orosz biokozmistáktól egészen a hatvanas-hetvenes évek szlovák konceptualizmusáig) a II. világháború utáni magyar művészeti mezőben diskurzusszintű vagy irányzati tematizálás helyett inkább csak individuális obszessziók lazán összefüggő hálózatáról beszélhetünk alternatív kozmológia címszó alatt. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének izgalmas művek vagy keresztkapcsolások, sőt! Az ötödik teremben rendkívül megvilágító, ahogy például a Vasarely-féle op-art kozmikus illuzionizmusa „felelget” a hidegháborús űrverseny utópikus reményeit vagy disztópikus félelmeit tematizáló alkotásokra (Kondor Béla, Tót Endre, Kemény György stb.), ezzel is rámutatva arra, hogy a formai-esztétikai szempontokból összeegyeztethetetlennek tűnő műveket milyen szorosan összekapcsolja a politikai-ideológiai hajszálerek szövevénye. A magyar művészettörténet társadalmi tudattalanjának ez a kozmicista archeológiája – mellyel hungarofuturistaként mélyen azonosulni tudok – számos revelatív pillanattal ajándékozza meg a látogatót, ugyanakkor a módszer, illetve az anyag specifikuma bizonyos pontokon a tárlat átláthatatlanná és/vagy ad hoc jellegűvé válását eredményezi. Úgy tűnik, hogy az Űr mint konceptuális metafora teherbírása sem végtelen: az űrkutatás, csillagászat, science-fiction, ufológia, utópia/disztópia, atompánik, kortárs haditechnika, a gépi adat-diagnosztika és a privátmitológiák művészeti reflexióinak egymásba hurkolása néha azzal fenyeget, hogy a kiállítás zsilipezése felmondja a szolgálatot, és a szabadon lebegő jelentéseket kiszívja az outer space.

Az űr – Alternatív kozmoszok, enteriőr (Fotó: Lengyel Zsanett)

Az Alternatív kozmoszok kortárs anyagának egyik fontos csapásiránya az Űrrel kapcsolatos megismerési-ábrázolási kérdések technomediális reflexiója (főképp a Megfigyelők Kozmosza című teremben), mely alkotások – itt mindenekelőtt Szécsényi-Nagy Lóránd, Lengyel András és Madácsy István munkáit emelném ki – gyakran tudománytörténeti dimenziókat is felrajzolnak ironikus vagy hommage-jelleggel. Ez a technomediális érdeklődés, az Űr és a technológia nem-antropocentrikus egymásba íródása egy dehumanizált (gyakran algoritmizált) alkotási folyamat keretében ott kísért a tárlat egészében, mely az „Űr-művészet” poszthumán dimenzióját hangsúlyozza. Neoprimitivista poszthumánként mindezt nem tudom nem babonásan kezelni, hiszen a mítosz és logosz közti szakadékba zuhanva a technológia vagy a technológiai műalkotás nem hordoz számomra megismerhető jelentést, legfeljebb egy új technoesztétikai és interplanetáris életet. Ennek fényében tudom például értékelni Gryllus Ábris szonifikációs installációját (Trust, 2017), mely a Hold tömegvonzását alakítja live-stream technológia és moduláris szintetizátor segítségével hipnotikus fantomzajjá. Nem értem az adatokat, de az adatokban amúgy sincs semmi „érteni” való, hiszen itt egy nem-hermeneutikai folyamat megy végbe, amikor nem „megismerem” a Holdat, hanem a hangként rám súlyosodó jelenlétének áldozom fel a testem. Itt a Hold egyszerre kozmikus adat, súly, hang, élet és ágencia.

Nem mondhatom, hogy nem voltam elkényeztetve, mármint (újra) megmerítkezhettem a hungarofuturizmus barkácsolt univerzumaiban (Karácsonyi László, Kósa János, Révész László László, Julius Gyula) és számos új felfedezéssel gazdagodtam (mint például Uglár Csaba csapágygolyó-rendszereinek kozmikus olvasata), de azért az Űr = mozi popkulturális axiómámat kevésbé sikerült visszaigazolva látni. Itt arra gondolok, hogy az utolsó teremben (Sokszorosított univerzumok/generált valóságok) megjelenik ugyan a sci-fi és a popkultúra Űr-esztétikai relevanciája, de a design, divat, zene és film összefüggései „mindennapok kultúrájaként” a magaskultúráról leválasztva, a „komoly” high-art kiállítást levezető, utolsó kizsilipezésként villannak fel. Ez az elkülönítés Sun Ra rajongójaként, az ironikus imagináció gyakorlójaként, és természetesen hungarofutoristaként értelmezhetetlen számomra, hiszen a kortárs társadalmi valóság globális scifizálódásának állapotában nem tudok az Űrhöz a Csillagok háborúja nélkül viszonyulni. Szerencsére a pop-gettó áldozatain túl voltak azért kettős ügynökök is a tárlaton, például Berg Eike, akinek Utópia – a jövő múltja (2005) című videójában negyvenhárom sci-filmből (A majmok bolygója, 2001: Űrodüsszeia, Szárnyas fejvadász stb.) emelődik ki egy-egy futurisztikus építészeti vagy tárgyi designelem, melyek aztán makettszerű, fekete-fehér struktúrákká „archiválódnak”. Ebben a remek és nagyon aktuális alkotásban az elveszett jövők problémája mutatkozik meg, az a kortárs vizuális kultúrát (is) kísértő tapasztalat, hogy az utópikus formafantáziák hogyan válnak történelmivé és nosztalgikussá, hogyan lesz a „jövő” vagy az Űr elképzelhetetlenül idegen dizájnja a Föld tegnapjának régészeti lelete. A mindennapok kultúrája ebben az összefüggésben pedig olyan kozmikus humusz, mely az elmúlt jövők álmaiból áll, hiszen lehet, hogy az Űr már rég megérkezett Magyarországra is, csak a magaskultúra legtöbb asztronautája még nem vette észre.

(Bélyegkép: Gerhes Gábor: A magyar Hold, 2011, Gerendai Gyűjtemény)