Kálmán C. Gyuri emlékének ajánlom*

Előttünk fekszik két filozófiatörténeti szöveggyűjtemény, eredetileg 2010 körül készültek, és most az új kiadásuk szinte egyszerre jelent meg, ugyanannál a kiadónál. S így érdekes módon egymásra feleselnek. Az egyik a főcímében, a másik az alcímében hordja a „Lesebuch“ kifejezést. De mégis miféle könyvek ezek? Mi értelme van ilyen könyveket előállítani, hiszen az összegyűjtött szövegek nagy része Németországban könnyen elérhető, csak a legközelebbi könyvesboltig vagy könyvtárig kell elmenni (hogy most az esetleges internetes hozzáférésekről ne is beszéljek).[1] Negatív értelemben azt mondhatjuk, hogy az ilyen köteteknek nem is lenne helyük a filozófiai könyvpiacon. Kell hogy legyen tehát valami, ami megteremti a rájuk vonatkozó szükségletet. A „szükséglet” szó leírásával pedig máris a címzetteknél vagy a fogyasztóknál tartunk. Kiknek készülnek az ilyen könyvek? Egyvalami biztos: nem a filozófiával hivatásszerűen foglalkozóknak. Nem a tanároknak, kutatóknak, diákoknak. A filozófia iránt érdeklődőknek szólnak, egy széles értelmiségi rétegnek, akik ugyan hivatásszerűen sohasem tanultak filozófiát, de meg vannak győződve róla, hogy a filozófia nagyon fontos. És a legfontosabb szövegeknek számukra is elérhetőknek kell lenniük; és ha végigolvassák valamelyik könyvet, akkor kapniuk kell egy filozófiai bázistudást vagy általános műveltséget. Ebből már adódik is egy általános filozófia-felfogás: Steenblock és Lessing könyve ezt nyíltan ki is mondja, Pfisteré nem, de az övére is érvényes. „A filozófia az a kísérlet, hogy válaszokat találjunk olyan kérdésekre, amelyeket közülünk mindenki vagy magában, vagy a beszélgetésben már mindig is föltesz […]” (II, 13.). Ez a felfogás nagy valószínűséggel Martin Heideggerig megy vissza, aki az 1928/29-es freiburgi előadásaiban ezt mondta: „Embernek lenni annyit jelent, mint már mindig is filozofálni. Az emberi jelenvalólét a maga lényege szerint, és nem alkalmilag igen, alkalmilag nem, benne áll a filozófiában.” Ebben az esetben azonban rögtön el kell ismernünk egy nagy különbséget is: „Mivel az ember-létnek különböző lehetőségei vannak, többféle foka és szintje van az éberségnek is, s ezért az emberek különböző módokon állnak benne a filozófiában.”[2] Steenblock ebben persze már veszélyeket is lát: „Az, hogy a filozófia mindenkit érint, nem jelenti azt, hogy a fogalom kiüresítése révén lelkületi vallomásokhoz és homályos vitákhoz kellene eljutnunk, mondván, valamiképpen »minden« filozófia” (II, 11.). Vannak tehát fokozati különbségek, és akik ebben lejjebb állnak, azokat kell bátorítani az éberség fokozására. Nekik készültek ezek az „olvasókönyvek” – még Heidegger sem sejtette, hogy a filozófiának így ki fog épülni egy populáris alakja vagy rétege. Habár Heidegger is már a filozófiába „bevezetésről” beszél, és tudjuk: a filozófiába való bevezetés már Hegelnél is maga is filozófia volt. Ez előtt a háttér előtt nézzük a két új szöveggyűjteményünket.

I.

Jonas Pfister „olvasókönyvét” megelőzte egy kis elméleti könyv, amely ezzel a megjegyzéssel kezdődik: „Ez a könyv a kíváncsi olvasót valószínűleg szokatlan módon akarja bevezetni a filozófiába – röviden megpróbálja bemutatni a filozófia nagy kérdéseire adott válaszokat (híres filozófusok válaszairól van szó, Szókratésztől és Platóntól Descartes-on, Hume-on és Kanton át egészen Wittgensteinig és Quine-ig). Azután a válaszokkal szemben ellenvetéseket fogalmazok meg. És végül a kérdés az olvasókhoz szól: találók ezek az ellenvetések?” Itt úgy néz ki, hogy a legfőbb cél: az olvasó számára megőrizni a filozófiai tradíció elevenségét. Miután Pfister nagyrészt Platón nyomán rekonstruálta a filozófia fogalmát (a szöveggyűjteményben majd a Menónból és Az államból szerepelnek részletek), az egyik ellenvetése így szól: „A filozófusok észbontó kérdéseket tesznek föl, olyan kérdéseket, amelyekre nincs válasz. Mindent megkérdőjeleznek, mindenekelőtt azt, ami mindenki számára világos, és csak a kérdésen keresztül válik problémává. A filozófia nélkül ezek a problémák nem is léteznének. Ezek csak szükségtelen elbizonytalanodáshoz vezetnek, és visszatartanak a cselekvéstől.”[3] Ez egy nagyon markánsan megfogalmazott ellenvetés, de az a probléma vele, hogy a megfogalmazója úgy tesz, mintha kívül állna a filozófián. Ilyen esetekben viszont – ezt tanultuk Hegeltől – nincs esély a bevonására. De tekintsük ezt kisebb félrecsúszásnak. A szöveggyűjteményben csak az eredeti textusok szerepelnek, nincs elbizonytalanítás, és nem jelenik meg az olvasó bevonásának szempontja sem. Egyébként a két könyv felosztása megegyezik. Mindkettőben eredeti a történeti és a szisztematikus szempontok érdekes vegyítése. Ennek alapgondolata, hogy a filozófia történetének három korszaka volt, és ezeken belül mindig más és más problémák álltak előtérben. (1) Az ókorban ezek a következők voltak: a filozófia fogalma, a boldogság és a szabadság. (2) A középkorban ezzel szemben minden az Isten attribútumairól és létéről szólt. (3) Az újkorban a filozófiai problémák száma tízig ment föl: külvilág, megismerés, szellem, igazságosság, etika, jelentés, tudomány, művészet, az ember, alkalmazott etika. (Habermas a Megismerés és érdek című könyvében egyetlen releváns újkori filozófiai kérdést ismer el; hogyan tehetünk szert megbízható ismeretekre?[4] Ez Pfister kis könyvében a „megismerés” címszava alá tartozna.) Beszélhetünk-e egységes értelemben filozófiáról, méghozzá a platóni értelemben, ha ilyen metamorfózisok és a problémák ilyen szaporodása játszódott le? Nem úgy van-e inkább, hogy minden filozófia újra és újra meghatározza önmagát? (Egyértelműen ezt sugallta ugyanis az ugyanennél a kiadónál megjelent, Rolf Elberfeld által szerkesztett kötet.)[5] És miért szaporodtak a témák, illetve valóban igaz lenne, hogy a középkor ezer éve alatt semmilyen más kérdés nem merült volna fel? (Ha csak belenézünk Aquinói Szent Tamás De Veritate című hatalmas munkájába, azonnal láthatjuk, hogy milyen sokféle kérdést tárgyal.)

De nézzük most a konkrét szövegeket. Feltűnik, hogy a szisztematikus kérdésre való kihegyezés miatt a szövegek nagyon szét vannak tördelve, sokszor mindössze egy-két oldalas textusokról van szó. Ugyanakkor Pfister veszi magának a bátorságot, és címeket ír a szövegek fölé. Pár példa ezek közül: „Platón: Mit jelent a jó?”, „Platón: Megismerés és emlékezés”, „René Descartes: Szkeptikus érvek”, „David Hume: Az indukciós probléma szkeptikus megoldása”, „Immanuel Kant: Az ok fogalma”, „Thomas Hobbes: A természeti állapot”, „John Stuart Mill: A hasznosság princípiuma” stb. A címek általában az adott filozófus gondolati világának valóban centrális problémáit ragadják meg; de tisztán filológiailag mégsem lehet szabadulni a kérdéstől, legitim-e ilyen címeket adni, úgy tenni, mintha az adott filozófusok valóban ilyen frappánsan és kiélezetten beszéltek volna arról, amit a cím megnevez. És most jutunk el a legfontosabb problémához. A filozófia valóban érveket és érveléseket nyújt, de Pfister ezt az analitikus filozófia szellemében erőteljesen közelíti a definitórikus jelentés felé.[6] A filozófia valóban érvel, ha az érvelésen az elméletalkotást értjük, s ezt általában fogalmakkal teszi, de néha kimondottan támaszkodik a fogalmak elmosódott jelentésére, néha egyszerűen történeteket mesél el stb. Mindenesetre, ahogy a filozófiában a fogalmakat nem lehet definiálni, ugyanúgy az érveléseket sem lehet az analitikus filozófia kívánalmai szerint logicizálni. Talán semmi más nem árulja el annyira az analitikus filozófiai szempontot, mint hogy Pfister a „művészet” című fejezetben kizárólag Arthur C. Dantótól közöl két részletet. És a két szöveget így vezeti föl: „Mi a művészet? A kérdés, hogy mi a művészet, egyrészt arra vonatkozik, hogy miféle dolog a műalkotás, pl. anyagi, szellemi vagy absztrakt tárgy, és másrészt, hogy mi különbözteti meg a műalkotást mindenféle más dologtól” (I, 136.). A „jelentés” és a „tudomány” című részben szerepelnek az analitikus filozófia ősatyjai. E filozófia képviselői önmagukban még nem is lennének felülreprezentálva. Az egyoldalúságot azonban egyértelműen érezhetjük, ha azt vesszük szemügyre, ami kimaradt. (És persze el kell ismernünk, hogy minden szöveggyűjteményből szükségképpen maradnak ki szerzők, és néha még nagyon jelentősek is.) Itt és most a német idealizmus maradt ki. Kant még megfelelően képviselve van: szerepel egy szövegrészlet a „külvilág”, a „megismerés” és az „etika” címszó alatt. De az utána következő korszak teljesen hiányzik. De az a filozófiatörténet-írás közhelye, hogy A tiszta ész kritikája első kiadása (1781) utáni huszonöt évben Németországban olyan filozófiai virágkor következett be, amit csak az antik filozófia fénykorához lehet hasonlítani. És ehhez hozzátehetjük, hogy nemcsak nagyszabású elméletek (filozófiai rendszerek) sora született meg, hanem a filozófia ekkor került a német szellemi élet középpontjába. Egy kicsit kiélezve: Pfister szöveggyűjteményének az a legnagyobb kihívása, hogy el lehet-e tekinteni a német idealizmustól, elbeszélhető-e a filozófia története Reinhold, Salomon Maimon, Fichte, a romantikusok, Schelling és Hegel nélkül. Ők nem fértek be az újkori filozófia tíz témakörébe. A mellőzésnek két konkrét oka lehet: (1) Némileg bosszantó lehet, hogy Schelling és Hegel a filozófiatörténetet úgy tették filozófiai diszciplínává, hogy a megelőző koncepciókat a saját filozófiájuk előfutárának tekintették. Habár kimondható, hogy Pfister is valami ilyesmire törekszik, amikor az egész filozófiatörténetet az analitikus filozófia előzményeként próbálja elbeszélni. (2) A szisztematikusságnak a dinamikával való vegyítése a legnagyobb ellenfele a fogalomalkotás definícióhoz, illetve az érvelésmenet logicitáshoz való közelítésének.

II.

Volker Steenblock könyve eredetileg 2007-ben jelent meg, aztán a szerkesztő 2018-ban meghalt, a könyv új, erősen bővített alakját egy bochumi professzortársa, Hans-Ulrich Lessing hozta létre. Ez a könyv háromszor olyan vastag mint az előző, és lemond az előzetes történelmi-szisztematikus konstrukcióról. Ez egy „klasszikus” filozófiatörténeti olvasókönyv, a preszókratikusoktól máig. Így persze kicsit még nehezebb lesz meghatározni a szöveggyűjtemény alapvető tendenciáját. Kezdjük tehát ott, hogy ezt is megelőzte egy elméleti könyv megírása, amely 2002-ben jelent meg. A két könyv előszavának összeolvasása nagyjából meg is adja azt, amit Steenblock filozófián és a filozófiatörténet-írás aktuális feladatán ért. Mindenképpen nagyon hatásos az elméleti mű felütése: „Az 1990-es évek óta egyre több embert elbűvöl a filozófia varázsa. Könyvesboltok polcai prezentálják az újonnan megjelent könyveket, a folyóiratok […] rendkívül magas példányszámban kelnek el, a híradások »filozófiai boomról« beszélnek, tévéműsorok mutatják be a filozófia klasszikusait [stb.].” Nem lehet kétségünk, a filozófiatörténeti olvasókönyv ennek a filozófia iránti lelkesedésnek próbál valamiféle bázist adni. A kíváncsiság nagy, ezért is minél vaskosabbnak kell lennie a szöveggyűjteménynek. Van persze egy veszély, amelyet már jó, ha elöljáróban megemlítünk. Egyfajta közvetítést kellene kialakítani a professzionális filozófia és az így megélénkült filozófiai érdeklődés között. Itt a kiindulópont a következő: a professzionális filozófiát is elérte a tudományok specializálódása. „Tekintve a rendkívül előrehaladott akadémiai specializálódást, az egész filozófiatörténeten végigmenni már-már kompromittáló vállalkozás, ami természetszerűleg ellenvetéseket válthat ki […].”[7] Erről az új filozófiai érdeklődésről az olvasókönyvben már nincs szó, mintha itt már „csak” minden ember filozófussá válásáról lenne szó: a heideggeri „éberség” fokozásának értelmében. (Mindenesetre Steenblock itt kihagy egy fontos érvet: a filozófia ugyan specializálódott, de a szaktudományokhoz képest mégis – igaz egyre halványabban – őrzi a totalitásra vonatkozó igényt.) A filozófiatörténeti olvasókönyv így tehát már nemcsak a filozófiai boom érdeklődését akarja kielégíteni, hanem természetszerűleg a filozófiai kánonképzésben is szerepet vállal. „A filozófiai iskolázást tekintve is van egy bizonyos »kánonvita« arról, hogy mit érdemes és mit kell feltétlenül elolvasni.” (II, 13–14.) A szereplő szerzők sorával Lessing sem volt elégedett, anélkül, hogy kihagyott volna szöveget, újabb tizenöt filozófustól vett fel textust. Steenblock mindössze ennyit ír: „Ebben az értelemben ez a kötet alapszövegeket tartalmaz, úgyszólván »gyöngyöket«, amelyek a relevanciájukat számos művelődési összefüggésben bizonyították […]” (II, 14.). Első megközelítésben mindenesetre nem is látható, hogy a kötetnek lenne valamilyen explicit kánonképzési stratégiája. De annyit talán mindjárt rögzíteni lehet, hogy a kánonképzésnek van valamiféle irányultsága vagy színezete. Nos ebben a vonatkozásban mondhatjuk, hogy Steenbock alapvető elképzelése szerint a filozófia a „kultúra” része (helyenként még azt is érezzük, hogy a legfontosabb része, vagy megfordítva a kultúra maga is a filozófián keresztül meghatározott).

A kötet legérdekesebb része az utolsó fejezet, amelynek címe: A filozófia úton a 21. századba. És ezen az úton éppen a kultúra elmélete kerül előtérbe.[8] Az első szöveg ebben a fejezetben Herbert Schnädelbachtól származik. „Ha a »kultúra« fogalmáról kezdünk el gondolkodni, nehéz fogalmi terepre érkezünk. Itt van először is a kultúra egyes számban – mint a természet ellentéte –, amely azonban nyilvánvalóan csak többes számban, vagyis különböző kultúrákként létezhet. […] Végül pedig nem szabad elsiklanunk a »kultúra« szó értékelő és nem értékelő használatának különbsége fölött” (II, 503.). Schnädelbach a kultúra fogalmával a „modernitás” sajátosságát próbálja megragadni. A modern kultúra két meghatározó vonása szerinte a decentralizálódás és a reflexivitás. „A kultúrák decentralizáltak, ha már nem mutatnak fel középpontot, amelyből kiindulva irányíthatnák őket.” „A kultúrák reflektáltak, ha tudnak önmagukról mint kultúráról, és ez határozza meg a bennük élő emberek életét” (II, 505–506.). A kötetben sajnos nem érzékelhető, hogy Schnädelbach ezt a koncepciót Habermashoz kapcsolódva dolgozta ki (ez is egyfajta „filozófiai diskurzus a modernségről”, azzal a megszorítással, hogy a filozófia most a kultúra elmélete lett). Habermas pedig ezt az elméletet a francia posztstrukturalizmussal folytatott vitában dolgozta ki. A 20. század filozófiájának utolsó két évtizedét ez a vita (a modern és a posztmodern vitája) határozta meg, aminek a szöveggyűjteményben nyomát sem találjuk. Ebben az időben olyan szerzők számítottak meghatározónak, mint Lyotard, Derrida és Rorty – ők nem szerepelnek a szöveggyűjteményben. Részben kapcsolódnak Schnädelbach elméletéhez Gernot Böhme elképzelései, aki szerint a „filozófia” szónak háromféle jelentése van: a filozófia mint világbölcsesség, életforma és tudomány. Böhme egyik megjegyzéséből azt lehet sejteni, hogy az egész program a Frankfurti Iskola korai koncepciója ellen irányul: „A kritikai elmélet, amelynek Horkheimer követelése szerint a társadalmi realitás kritikájává kellett volna válnia, benne rekedt az önmagára vonatkozó filozófia elméletében” (II, 533.). Ezt a kritikát Steenblock összeállítása is megőrzi. Mindenesetre a „kritikai elmélet” valójában azt jelentené, hogy visszaadjuk a filozófia eredeti hármas értelmét. Meg kell jegyeznünk, hogy Böhme nem közvetlenül a kultúráról beszél, de Steenblock úgy értelmezi, hogy a „professzionális” filozófia ilyen kitágítása csakis egy kultúraelméleti kontextusban érhető el. És aztán ennek utána is megyünk.

(1) A kultúraelméleti világbölcsességet Steenblock számára Ram Adhar Mall indiai filozófus tanulmánya képviseli, melynek címe: A filozófia a kultúrák összehasonlításában. E tanulmány fölvezetésében olvashatjuk: a filozófia „nem egyszerű tevékenység, hanem sokhangú gondolkodás” (II, 515.). A kultúrák csak többes számban létezhetnek (mondta már Schnädelbach is), és ez minden egyes kultúrára meghatározó hatást gyakorol. „Tiszta saját kultúra éppúgy nem létezik, mint a tiszta másik kultúra. És ugyanígy van ez a filozófiával is. Egy kultúra vagy egy filozófia tisztaságára vonatkozó kérdés ezért nemcsak akadémikus, hanem fiktív is” (Uo.). Sajnos ennek a tanulmánynak a kontextusa sem érzékelhető: a 20. század utolsó évtizedét a multikulturalizmus-vita uralta. Steenblockot azonban ez mégis valamiképpen megérintette: a könyv Konfuciusz és Buddha szövegeivel kezdődik, A kelet bölcsessége cím alatt. (Ebben a tekintetben persze érthetetlen, hogy az ószövetségi bölcsesség-irodalomból miért nem szerepel semmi.) (2) A filozófia életformaként való jelentését a legpregnánsabban Wilhelm Schmid koncepciója képviseli. Schmid szerint a filozófia alapvető feladata az emberi élet tematizálása lenne. A filozófia a pszichológiától eltérően nem vállalkozik (terapeutikus) kezelésekre, hanem a feladata inkább a kérdések tisztázása. „A tisztázás a filozófia segítségével, és nem azon keresztül történik. A tisztázási folyamat nem arra irányul, hogy definitív világosságot érjünk el, hanem egy olyan operatív világosságra törekszünk, amely az életet újra lehetővé teszi” (II, 522.). A filozófia ajánlata erre – mint már Szókratésznél is – a beszélgetés.

III.

Gernot Böhme írta: „Még nem is olyan régen volt, hogy az olyan címmel rendelkező könyvek, mint Mivégre a filozófia? rendkívül népszerűek voltak. […] De ezek az idők elmúltak. Ma széles kereslet van a filozófia iránt, amely a népfőiskoláktól egészen a tévéig, a filozófia praxisok létesítésétől, az etikai bizottságok felállításáig nyilvánul meg” (II, 531.). Böhme sorai 1991-ből származnak; de ez a hirtelen és váratlan népszerűség-növekedés adja e két szöveggyűjtemény kontextusát és bázisát. Ám az erre adott reakciók teljesen különbözők. Pfister ennek bizonyos értelemben megpróbál ellene hatni, a tudományos filozófia (az analitikus tradíció) képviseletével, sőt „erőltetésével”. Steenblock pedig ezt a helyzetet egyszerűen reflektálni próbálja. (És most – a saját igényei szerint – ő a „kritikai elmélet” őrzője és örököse.) Íme, a filozófiai éberség két formája – tessék választani.