Székely Csaba, úgy tűnik, a POSzT kötelező elemévé vált. Bányavidék című trilógiájának darabjai már harmadik éve szerepelnek a versenyprogramban. Idén amellett, hogy a Bányavakságot versenydarabként láthattuk a Pécsi Nemzeti Színház és a Kaposvári Csiky Gergely Színház koprodukciójában, Székely Csaba Vitéz Mihály című darabja a Dramaturg Céh felolvasószínházában, a Szeretik a banánt, elvtársak? című hangjátéka pedig Sebestyén Aba előadásában, monodrámaként hangzott el. Utóbbi előadást Sorin Militaru rendezte, aki az Alkésztiszt is, melynek szövegét szintén Székely Csaba írta.

Székely Csaba a közelmúltban példátlanul népszerűvé vált kortárs magyar drámaíró. Ennek fényében nem meglepő, hogy a tavalyi POSzT-on is szereplő marosvásárhelyi Bányavakság után újabb interpretációját láthatjuk a darabnak. Ennek ellenére a válogatók részéről nem volt igazán szerencsés gesztus a Bérczes László által rendezett pécsi-kaposvári Bányavakságot kitenni a kiélezett, dupla versenyhelyzetnek. Hiszen a néző nagy erőfeszítések árán tud csak elvonatkoztatni a tavaly látott kiváló Sebestyén Aba-rendezéstől, akaratlanul is hasonlítgatni kezd. A marosvásárhelyi társulat emlékezetes játéka után, akiknek előadásában a trilógia első részét, a Bányavirágot is láthattuk, könnyen érezhetjük azt, hogy a magyarországi színészek szájában recsegnek-ropognak a székely Székely-mondatok. Cziegler Balázs gyönyörű díszlete és Bérczes László intellektuális és – saját megfogalmazásában – „molyolós” rendezése (melynek folyamatába a szakmai beszélgetésen betekintést nyerhettünk) mégis részben új megközelítését tudta nyújtani a darabnak.

A Miskolci Nemzeti Színház két előadással is szerepelt az idei POSzT-on. A tanítónőben Rusznyák Gábor rendezésében többnyire klasszikus színjátszást láthattunk, míg Béres Attila remekbeszabott Woyzeckje stilizáltan, megdöbbentő színpadi elemekkel dolgozta át a Büchner-töredéket.

Bródy Sándor darabját a miskolci előadás néhány közbeékelt, olcsó aktuálpolitikai gaggel, színpadi visszapörgetésekkel és három alternatív befejezés felskiccelésével próbálta modernizálni és aktuálisabbá tenni. A realista díszlettel és jelmezekkel tarkított, szöveghű előadás nehezen tudta integrálni ezeket a megoldásokat. A közönség mégis imádta az előadást. Akkora tapsot, mint A tanítónő, csak az Opera ultima kapott, amely meg is nyerte a POSzT fődíját. A színész zsűri legjobb 30 év alatti színésznőnek járó díját a címszereplő Lovas Rozi nyerte. Az előadás emlékét negatívan befolyásolja az óvodás perpatvarba torkolló „szakmai” „vita”, melynek középpontjában a rendező Rusznyák Gábor hiú kirohanása állt.

A miskolci Woyzeck valódi meglepetés volt mindenkinek, aki azt a POSzT-on látta először. Az ipari térbe helyezett, látványos, erőteljesen motivikus előadást hajszálpontosan elhelyezett Pilinszky-versek és meghökkentő zenei betétek dúsították, például a Quimby Most múlik pontosan című közhellyé vált gigaslágerének mulatságosan (és szándékosan) csapnivaló karaoke-feldolgozása. A színészek játéka kifogástalan és emlékezetes volt; elsősorban a Woyzeck fizikailag is igen megterhelő szerepét megformáló Görög László és a Marie-t játszó Simkó Katalin alakítása emelhető ki, de a többi színész is tartotta a színvonalat. A büchneri szöveget két szálon futó, érthető cselekménnyé fűző rendezés érzékletesen ábrázolta az emberi kiszolgáltatottságot, az állatias ösztönöktől is fűtött szexualitást és a gyilkosságig vezető pszichológiai folyamatot. A többszörösen bezártságot sugalló térben két akvárium volt elhelyezve, egy kicsi a két aranyhal, egy nagy pedig az emberek számára. Utóbbiban zajlottak a szexjelenetek és a darab végén a szerelemféltésből elkövetett gyilkosság is. Sajnálatos módon a Woyzeck nem szerepel a POSzT díjazottainak listáján, pedig a fesztivál egyik legjobb előadása volt.

A Vígszínház Az álomkommandója a POSzT trauma- és múltfeldolgozást megkísérlő darabjainak sorába illeszkedik. Sütő András drámáját Szász János vitte színre. A versenydarabok közel egyharmadához hasonlóan színház a színházban dramaturgiát alkalmazó előadás a holokausztot és a Ceaușescu-diktatúrát láttatja egymással párhuzamba állítva. 2014-ben, Magyarországon a Ceaușescu-diktatúra színpadi ábrázolása inkább eltávolításként hathat ahelyett, hogy a folyamatos életveszélyt jelentő, embertelen diktatúra közelségén keresztül hozná testközelbe a haláltáborok tapasztalatát, bár ez a párhuzam mindenképpen problémás. Az előadás után megkérdezett nézőkben felmerült, vajon Szász János rendezése kettő helyett három diktatúrát kíván-e ábrázolni, ilyen módon adaptálva kortárs környezetünkbe Sütő 1987-es drámáját. Akárhogy is, a Vígszínház társulatától olyan színészeket (főleg a női főszereplő Tornyi Ildikót) nem kímélő, hatásos előadást láthattunk, melytől nehéz esztétikai távolságot tartani. A színész zsűri legjobb 30 év alatti férfiszínésznek járó díját Molnár Áron kapta, aki Hoffmann Tamás és Robi szerepkettősét játszotta Az álomkommandóban.

Szakmailag és közéletileg egyaránt fontos POSzT-ot zárhattunk idén, melyben a múltfeldolgozás és a reflektálás az aktuális társadalmi, hatalmi és művészetpolitikai helyzetünkre volt a középpontban. A kisebb-nagyobb nehézségeket leszámítva a szakmai beszélgetéseken is érdemi párbeszédeknek lehettünk részei. A magyar és a határon túli színház minden nehezítő körülmény ellenére kiemelkedően színvonalas, legalábbis az idei válogatás ezt sugallja.

A POSzT díjazottainak listája itt olvasható

(A fotókat Tóth László készítette.)