A kötelességszerű megemlékezések, nagyszabású szimfónia- és zongoraszonáta-ciklusok helyett így maradtak a normál hétköznapok talán elmélyültebb – mert valós érdeklődést tükröző – előadásai. Igaz, a nyári koncertszezon korántsem tekinthető normál hétköznapinak: nem, nyáron minden fesztivál – ünnepi, különleges alkalom, még akkor is, ha az átlagosnál kisebb körülötte a hírverés. A Nemzeti Filharmonikusok hagyományos martonvásári Beethoven-sorozata – melynek története 1958 óta íródik a hazai Beethoven-kultusz központjának számító Brunszvik-kastély kertjében – például mintha szándékosan mellőzne minden felhajtást: a kezdet kezdetétől nem több, mint a Nemzeti Filharmonikusok (korábban: Magyar Állami Hangversenyzenekar) három júliusi Beethoven-koncertje a kastélypark szigetén. Nincsenek kísérőrendezvények, nem bővül a programkínálat, igazság szerint még rántott húsos zsömle és perec is alig-alig kapható. Ma, amikor mindent rögtön hagyományteremtő céllal fesztiválnak neveznek, szívet melengető, hogy egy zenei esemény – amelyet pedig, úgy egyébként, nyugodtan hívhatnánk hazánk legrégebben működő zenei fesztiváljának – egyáltalán nem akar többnek látszani annál, ami. Ez a puritanizmus illik a hely és a komponista szelleméhez.

A mondhatni sorsszerűen elmaradt 2020-as teljes szimfóniasorozat (mely csak öt koncerten lett volna megvalósítható) a következő két évben valósult meg, logikus tagolásban: tavaly a közmegegyezés által jelentősebbnek tartott – de mindenképpen népszerűbb – páratlan sorszámúak kerültek sorra, idén pedig a párosak. Aligha kell bizonygatni, hogy ezek is remekművek – de tény, hogy másként hallgatjuk őket, s ez az ítélet alighanem már a bemutatók óta kíséri e szimfóniák sorsát. Épp itt az ideje, hogy felülvizsgáljuk e sztereotípia jogosságát!

Legalább ennyire szólt azonban e három hangverseny a Nemzeti Filharmonikusok és a magyar karmesterek három generációjának kapcsolatáról is: a hosszabb ideje főzeneigazgató nélkül dolgozó együttes ezúttal három különböző korosztályhoz tartozó dirigenssel működhetett együtt – Antal Mátyás 1945-ben, Kocsár Balázs 1963-ban, Török Levente pedig 1993-ban született. A három koncert persze nem csak, sőt nem elsősorban a muzsikusok közti generációs különbségeket demonstrálta – ez csupán része volt jóval összetettebb portréjuknak, mely Beethoven-vezényléseik nyomán kibontakozott előttünk, olykor korrekt, olykor kifejezetten vonzó képet mutatva a zenekarral való együttműködésükről.

Nem szeretnék a jólneveltségnek álcázott semmitmondás hibájába esni, ezért egyenesen kimondom: a „korrekt” jelzővel leginkább Kocsár Balázs vezénylését illetném a július 2-i első koncerten. A Coriolan-nyitány (op. 62) és a II. szimfónia (op. 36) tolmácsolása egyszerre tanúskodott a zenekarral való magabiztos kommunikációról, a művek és stílusuk megbízható ismeretéről – ugyanakkor ezek az előadások adósaink maradtak a „hűha” élménnyel. Nem a mindenáron való eredetieskedést hiányolom, pláne nem várom el, hogy minden egyes előadás új utakat nyisson a Beethoven-szimfóniák interpretációtörténetében – ha azonban egy Beethoven-előadás „itt és most” nincs rám elementáris hatással, úgy abból hiányzik valami. Ezzel a hiányérzettel (mely, ismétlem, a produkciók számos erénye közepette vált uralkodó érzéssé) távoztunk volna a kastélyparkból – ha a D-dúr hegedűverseny (op. 61) szólistája, Kállai Ernő nem adta volna meg azt a katarzisélményt, amelyet a tisztán zenekari számokban hiányolnunk kellett. A Hegedűverseny elsősorban nem technikai nehézségei, hanem formai megoldása miatt kemény dió: a már-már dalszerűen egyszerű fő- és melléktémákkal dolgozó, ráadásul igencsak hosszú (és mindkét okból szétforgácsolódásra hajlamos) első tétel éppúgy nem ad lehetőséget a virtuozitás csillogtatására, mint a hagyománynak megfelelően lassú középső tétel; a harmadik aztán igen, de ha valaki csak ezt oldja meg, elvesztette a csatát. Nos, Kállai Ernő nemcsak gyönyörű hegedűhangon, de mindvégig építészi fegyelemmel formálta meg az első és a második tétel struktúráját, mi több, ebből az igényességből a virtuóz utolsó tételben sem engedett. Az eredmény: olyan Hegedűverseny-előadás, amely nemcsak önmagában volt emlékezetes, de az egész koncertet megemelte.

A július 9-i estén Antal Mátyás már a Prométheusz teremtményei című balett (op. 43) nyitányát olyan energiáktól duzzadóan formálta meg, ami nemcsak szellemileg, de technikailag is magasabb minőségű játékra ösztökélte az egyébként egy héttel korábban is jó formában játszó együttest. A IV. szimfónia (op. 60) előadásának élvezetére egy váratlan esemény (egy néző rosszulléte és a mentés folyamata) önkéntelenül is rányomta bélyegét, nem is beszélve arról, hogy ezt a koncertet a pódiumtól jóval távolabbról hallottam, mint az előző hetit: bár a hátsó sorokból az összhangzás elvileg jobban élvezhető, a szabadtéri, nem hangosított előadások akusztikailag kényes közegében ezt bőven ellensúlyozza a hangerő csökkenése (magyarán hátul minden halkabban szól). Mindezek ellenére is érzékelhető volt, hogy Antal Mátyás vezénylése nemcsak a klasszikus formálás és a lendületes építkezés kellő egyensúlyát találta meg, de a zenetörténeti összefüggések – a már-már rossinis szellemességek – megszólaltatására is figyelmet fordított. E két, stílusában hasonló, csak érettségében különböző zenekari mű közé érdekes ellenpontként a C-dúr (Kismartoni) mise (op. 86) elmélyültséget és áhítatot tükröző előadása került, melynek során a Somos Csaba vezette Nemzeti Énekkar, valamint a szólisták (Bakonyi Anikó, Megyesi Schwartz Lúcia, Szappanos Tibor és Kovács István) produkciója is olyan minőséget képviselt, ami világossá tette, hogy a Missa solemnis mellett egyébként rendre háttérbe szoruló, kisebb misekompozíció miért lehet a martonvásári koncertek egyik leggyakrabban játszott műsordarabja.

A július 16-i zárókoncert a két F-dúr szimfónia ritka egymás mellé kerülése mellett  igazi ritkaságot is tartogatott a programon – és két igazán fiatal művész diadalmenetét. A 18. századi olasz opera seria kliséinek jegyében fogant, azok formai megoldásait használó, s ezen formavilágon belül a beethoveni hangot kereső Ah! perfido koncertária (op. 65) sokkal inkább zenetörténeti adatként ismert, mintsem gyakran felhangzó valóságként. Horti Lilla és Török Levente előadása olyan volt, mint egyetlen hatalmas felkiáltójel a mű mellett: szenvedélyektől duzzadó, de a formát mindvégig megőrző, a korstílusok és stílusirányzatok határán egyensúlyozó opusz gazdagságát a maga teljességében kibontakoztató előadás. A korábbi szereplései alkalmával is számottevően tehetségesnek bizonyuló Horti Lillát eddig elsősorban a romantikus és késő romantikus olasz operák előadójaként hallottam igazán jónak – előrelépésnek érzem pályafutásán, hogy úgy tűnik, immár megvan a kulcsa a bécsi klasszikus muzsikához is. Török Levente minden túlzó áhítatot lehántott a VI. (Pastorale) szimfónia (op. 68) előadásáról: nem akarta a IX. szimfóniához közelíteni, miként a romantikus programzenék felé mutató vonásokat sem élezte ki a kelleténél jobban. Úgy érzem, ebben a környezetben – mondhatni éppen olyanban, amilyet ez a muzsika lefesteni óhajtott – ez az egyszerűségre törekvő előadás volt igazán adekvát. A VIII. szimfónia (op. 93) jóval inkább poénra kihegyezett előadása nemcsak a méltatlanul mellőzött mű részletszépségeire irányította rá a figyelmet, de karmester és zenekar különösen szoros együttműködéséről is tanúságot tett – az apró tempójátékok egyszerre voltak játékosak és stílusosak, egyszerre fakadtak a mű szelleméből és az előadók egymásra hangoltságából.

A VIII. szimfónia előadása a legmagasabb színvonalon zárta volna le a nem egységes színvonalú, de összességében mégis igen szép emlékeket hagyó martonvásári sorozatot – csakhogy az utolsó koncert végén ráadást is kaptunk: két rövid tételt Beethoven korai Lovagi balettjéből (WoO 1). Szórakoztató zene, szórakoztató tolmácsolásban – új megvilágításba helyezve a páros sorszámú szimfóniák „könnyedségéről” szóló sztereotípiákat.

(Fotók: MNF / Csibi Szilvia. A július 16-i hangverseny fotóját Nagy Attila készítette.)