Először csak nem értem, miért kell egy beszűkült tudatállapotú délvidéki pasi beteg hímtagjáról olvasnom hosszú-hosszú oldalakon át. A fallosz követeli itt vissza az irodalomtörténetben évszázadokon át biztosított, és emiatt megérdemeltnek gondolt helyét? Danyi Zoltán kötete a legjobb példa arra, miért érdemes néha letennünk woke progresszív szemüvegünket, amelyen át a világra tekintünk, de nem csak emiatt tartom a 2021-es év egyik leginkább figyelemreméltó kötetének.

A rózsákról témája erősen rokonítható Danyi Zoltán korábbi, 2015-ben szintén a Magvetőnél megjelent kötetével, A dögeltakarítóval. Mindkettő a délszláv háborúról, az azt követő időszakról szóló történet, és fontos tematikus párhuzamuk a háború befejezetlensége, amely az azt elszenvedő emberek lelkében dolgozik tovább. Fontos ugyanakkor, hogy bár rengeteg a motivikus hasonlóság is a két kötet között, A rózsákról korántsem önismétlés, sokkal inkább A dögeltakarító folytatásának, következményének tekinthető. Amit A dögeltakarító főszereplője szeretne véghez vinni, de nem sikerül neki, az A rózsákról elbeszélőjének sikerül: megírja saját történetét, amely lehetőséget teremt számára a gyógyulásra.

Ezt a folyamatot a kötet elbeszélői nyelve is követi. Az eleinte még értelmileg korlátozott emberéhez hasonló fogalmazásmód, az egyszerűség, a szűkösség, a kényszeres ismétlés, a monotónia szép lassan megváltozik: a mondat kinyílik, akár egy rózsa, vele együtt pedig a kötet tere is, a perspektívák kiszélesednek, lélegezni kezd az elbeszélő és vele együtt mi, olvasók. Külön érdekessége a könyvnek, hogy egy olyan férfi poszttraumás stressz-szindrómáját mutatja fel, aki közvetlenül nem vett részt a háborúban, aki nem harcolt a fronton, akit nem sebesített meg egyetlen golyó sem, aki nem látta meghalni társait. „Régen, amikor még voltak barátaim” – emlékeztet minket a háború értelmetlen kegyetlenségére és az itt maradtak szűnni nem akaró hiányérzetére e félmondat.

Ne higgyünk a látszatnak, Danyi A rózsákról című regényében nem az egyes ember háborús tapasztalatát kívánja megírni, még akkor sem, ha egyetlen rózsakertész belső világát bontja ki a lehető legrészletesebben. A háború ugyanis – mutatja meg a szerző ennek az egyetlen embernek a példáján keresztül – nemcsak az egyes ember vesztesége, hanem az egész társadalmat megbetegítő folyamat, amellyel muszáj szembenézni. Az erre való ráismerés minket is épp olyan váratlanul ér, mint a könyv elbeszélőjét, ám ettől a pillanattól fogva értelmet és új értelmet nyernek a rózsák, a betegség, de az írás aktusa is – az elbeszélő önfelszabadító szövegfolyama így válik azonossá a Danyi Zoltán által írt szövegfolyammal, amely egy egész társadalom felszabadítására törekszik.

(Fotó: Lennart Laberenz / Csányi Krisztina)