A román kommunizmus nem akar kimerülni. Egyre-másra jelennek meg az olyan könyvek, amelyek az akkori gyermekkort tematizálják. Ez sokféle lehetett, felbukkan egy-egy szekus, besúgó, Duna-csatorna, de valójában minden gyermekkor boldognak tűnik. 

S hogy miért tűnik ez a korszak annyira kimeríthetetlennek? Talán azért, mert egyértelműek voltak a viszonyok, az élet pedig biztonságos. Figyelem a mai hatodikosokat-hetedikeseket: mindennek tudják az árát, beszélgetni sem tudnak anélkül, hogy megemlítsék, mi hol olcsóbb. A mi gyerekkorunkban nem volt ilyesmi, a kenyér vagy a tej éveken át ugyanannyiba került. Nem kellett árakról dumálnunk, üdék lehettünk és játékosak.

Bogdan-Alexandru Stănescu regénye, a Koszta Gabriella fordította Kaspar Hauser gyerekkora egy olyan sorba illeszkedik, melybe többek között Filip Florian (Mint minden bagoly című kötete a csíkszeredai Bookart kiadónál látott napvilágot a fordításomban 2016-ban) vagy Doru Pop (Szocialista szappanoperája a marosvásárhelyi Lector kiadónál jelent meg Tamás Etelka átültetésében 2017-ben) tartozik. A három közül a Floriané egyértelműen regény, a Doru Popé apró epizódokból áll össze, és a Stănescué is 12 így vagy úgy összefüggő elbeszélés füzére.

Ez arra is rámutat, hogy nehéz egy „nagy” történetbe ágyazni mindazt, ami megtörtént. Véget ért a XIX. századi meggyőződés, miszerint a történetünk az elejétől a végéig lineárisan elmesélhető. Az ember inkább „belekap” itt, aztán amott, míg végül csak kialakul valami.

A legkönnyebb persze felejthetetlen alakokkal mesélni. „Apucinak volt tehetsége ahhoz, hogy bárhol fészket rakjon. Azonnal alkalmazkodott hozzánk: télen-nyáron bő gatyában járkált, de azzal sem tudta a tökét teljesen eltakarni, a pólója valahol a köldökénél vagy a hasa fölött ért véget. A szájában mindig lógott egy Mărășești vagy Carpați cigaretta, a konyhában szívta el őket, miközben kinézett az ablakon, és magyarázott.” Ilyen alakokkal tele volt az 1989 előtti világ, és ma is sok hasonlót látunk. A depriváltságtól undorodnál, de ha beköltözik a házadba, valahogy csak meg kell barátkoznod vele. Meg aztán, ne feledjük, ez egy bukaresti miliő, s a román társadalom jóval kevésbé strukturált, mint a magyar.

Apuci Bobiță mostohaapja. Ez azonban puszta formai megnevezés, hiszen valójában sokkal több: a fiú mellett a történet legfőbb mozgatója, minden mocsár ismerője és dagonyázója, az életismeret és egy különös szeretet dinamizálója. A romániai diktatúrában semmi más lehetőség nem volt a párhuzamos valóság megteremtésére, mint az alkohol és mindazok a szeszes ködökben kavargó események, amelyek a fogyasztásából következtek. Ha az ember Bálint Tibor Zokogó majom című regényét olvassa (1969), akkor az alkoholisták között csupa agresszív és szeretetre szomjazó embert lát. A román kedély azonban jóval szélesebb, jóval társaságibb, a pópa ugyanúgy csak egy ivócimbora, mint a másik vagy a harmadik. Ilyen jókedélyű, váratlanul megbolonduló figurákkal tele van Stănescu könyve, következésképpen a történetek olyanok, akár egy Kusturica-film, kavargók, iszaposak, farsangi koszban tapicskolók.

A bőgatyás életben tartott gyermek – talán innen, mármint a sötétség fogságából s a családi kuszaságból a Kaspar Hauser-utalás – később fiatalemberré válik, aztán felnőtté, s a gyermekkorától, mint senki, ő sem tud szabadulni: alkoholproblémái lesznek és elválik. A sorsunk meg van írva valahol; a román irodalomban az a jó, hogy ők maguk is megírják, ami meg volt írva nekik. Nem bosszúálló, hanem önfeltáró módon, már amennyire ilyen különbségeket meg lehet tenni.

Jó könyv ez, főleg az eleje, a bukaresti része; úgy érzem, a későbbiek, főleg a krétai fejezetek, már erőltetettebbek. Itt a kedély is megromlik, előjön az agresszivitás. De nem ez a baj, hanem talán a kapcsok lazasága. A regény igazi befejezése szerintem Apuci halála: „Nem voltam ott a temetésén, mert nálunk, románoknál az a szokás, hogy a ravatalon nyitva hagyják a koporsót, hogy a vénasszonyok sopánkodjanak, »Milyen szép halott!«, de én mindig olyannak láttam, ahogy egy tizenöt éves gyereklány meleg teste mellett aludt, és tudtam, hogy a hónaljából már nagyon régóta nem méz folyik, csak könny abból a sötét vízből, ami valamikor még az én gyerekkoromban befészkelte magát a fejébe.” Az ő alakja összetartja a narratíva egyik szeletét; a többi már kérdésesebb.

Melankolikus kedély uralja a Kaspar Hauser gyerekkorát, s ez még akkor sem általános, ha a gyerekkorunkra mindannyian valamiféle melankóliával tekintünk. Aki elolvassa ezt a hajlékony, kalandozó, vásári alakokkal teli szöveget, az hirtelen konoknak érzi a magyar irodalom egy részének célratörését (mondjunk el valamit, s rögtön határozzuk is meg), és megérti, miért nem vált a román társadalom egydimenzióssá. Ez a sok Mircică, Bobiță, ez a sok Apuci nem arra való, hogy valamit fegyelmezetten kövessen, s hogy problémátlan vezényszavakban higgyen. A humor nem is csak látásmód, hanem életforma. Nem problémátlan boldogságra való; de egyre inkább azt gondolom, hogy a problémátlan boldogságnak éppúgy vége, mint a problémátlan szépségnek. Ezt különben a könyv Philip Larkintól vett mottója is igazolja: „They fuck you up, your mum and dad. / They may not mean to, but they do. / They fill you with the faults they had / And add some extra, just for you.”

A fordítás jól oldja meg a nehézségeket, bár mindig az az érzésem, a román nonchalance-ot semmilyen fordítás nem képes teljesen visszaadni. Ez azonban egy románul tudó s a román kultúrához közel élő olvasó benyomása. A magyar mondatok jók, mint az idézetekből is kiderül, ritmusuk van, fényük, melegük. Semmi más nem számít.

(Bélyegkép: Jelenkor Kiadó)