Ha útra kel a fiú, egy 19. századi apa vajon mitől óvja őt? Minden bizonnyal ugyanattól, mint ma: a felelőtlen nőzéstől és a kocsmázástól. (Jó, mondjuk úgy: ezektől is.) Abraham Mendelssohn, Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) édesapja óva intette a fiát a füstös római kávézóktól, amelyekben a német festők gyülekeztek. Félixet nem kellett bátorítani, nem kereste ezeket a helyeket, a festőkről pedig lesújtó véleménnyel volt. Ahogyan Berlioz zenei „neveletlensége”, úgy honfitársainak művészetfölfogása is végtelenül taszította. De vajon kik voltak ezek a fickók, akiken ennyire fölhúzta magát?

„Rettenetes emberek ülnek a Café Grecóban.[1] Nem is megyek oda soha, mert túlságosan irtózom tőlük és a törzshelyüktől is – így Félix az édesapjának írt levelében. – Egy kis sötét szoba az egész, nagyjából nyolc lépés széles, és az egyik részén szabad dohányozni, a másikon meg nem. Nyolc lépés széles. Ott ülnek a padokon a széles kalapjukban, hatalmas szelindekeikkel. Szőrös a nyakuk, a képük, az egész arcukat beborítja a hajuk, rettenetes füstöt eregetnek (csak az egyik oldalon), németül ordibálnak, gorombaságokat vágnak egymás fejéhez, a kártevőkről a kutyák gondoskodnak. Nyakkendő, frakk: micsoda újdonság lenne nekik, ami pedig az arcukon a szakálltól szabadon marad, arra szemüveget tesznek – borzalmasan néznek ki ezek a művészek. És úgy kávéznak, úgy beszélnek Tizianóról és Pordenonéról, mintha ők a társaságukban ülnének, és hozzájuk hasonlóan szakállat és rohamsisakot hordanának.

És ha ehhez még hozzávesszük, hogy micsoda beteg madonnákat, gyöngécske szenteket, tejfölösszájú hősöket festenek, kedvem lenne megverni őket, csak hogy lássuk, tényleg komolyan gondolják-e. Még a Vatikánban található Tiziano-festményt (amiről kérdeztél) sem kímélik ezek a pokolfajzatok. Nincs tárgya és jelentése, így ők, és eszükbe sem jut, hogy egy mester, aki egy képen oly hosszan dolgozik szeretettel és odaadással, annyira messze tekint, amennyire ők legföljebb a színes szemüvegeikkel látnak. És ha semmi más dolgom nem lenne a világon, mint hogy mindazoknak, akik a mestereiket nem tisztelik, válogatott durvaságokat vágjak a szemébe, akkor már nem hiába éltem.”[2]

Carl Philipp Fohr (1795–1818): Caffè Greco. Ceruzavázlat, 1818
(Städelsches Kunstinstitut, Frankfurt am Main)

Azt már tudjuk, hogy Tiziano Félix egyik kedvenc festőművésze volt, a Mária mennybevétele című képe előtt órákat üldögélt, amikor Velencében volt. Nem véletlen, hogy Tizianóról rosszat mondani olyan lehetett számára, mint ha a családját sértegették volna. De kik merték a szájukra venni Tizianót? Ahhoz, hogy jobban megismerjük ezt a társaságot, kicsit vissza kell tekerni az idő kerekét.

A 18–19. század fordulójáig a német képzőművészek kedvelt célállomása volt Róma, ugyanis ott még nekik is bőven akadt fölkérés, alkotásaikat könnyen értékesíthették. Az Egyházi Állam erős volt, szívesen bíztak meg északiakat egy-egy festmény vagy szobor elkészítésével. Talán túl sokan is jöttek, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy számos gúnyrajz készült róluk. „Ott vannak mindenütt a mappáikkal, táblákkal és csomagokkal, és úgy látom, addig nem nyugszanak, amíg az egész tájat az utolsó ágig, fűszálig, emberig és egérig le nem rajzolják. A sziklák és a völgyek visszhangoznak a német disszonanciától, ezektől a fáradhatatlan emberektől, akik szorgalmukat a hangyáktól vehették.”[3]

A napóleoni háborúk miatt azonban sokan csődközeli helyzetbe kerültek, a művészek közül többen elszegényedtek. Csupán néhány szalon maradt, ahol virágzott a kultúra. Ezek közül a németek számára a legfontosabb az Alexander von Humboldt és felesége, Caroline által vitt ház volt, amely számos tudományos, képzőművészi vagy irodalmi tevékenységet folytató német számára jelentette a találkozási pontot. Igaz, nem német, de rendszeresen járt ide a kor kétségtelenül legnevesebb alkotója, Bertel Thorvaldsen is. (Félix nagyra becsülte őt, lelkesedett szobraiért, gyakran játszott a műtermében, amiért cserébe a dán művész a Mercurius, Argus gyilkosa című szobor kicsinyített mását adta neki ajándékba.) Humboldték nem csupán teret és lehetőséget adtak az összejövetelekre, hanem gyakran maguk is rendeltek műveket. Viszont ebbe a körbe csak az léphetett be, akit meghívtak. Azoknak, akiket nem láttak szívesen, vagy akik nem voltak a belső kör tagjai, nos, azoknak maradt a kávéház. A betérőnek egy feltételt kellett teljesíteni: ki kellett tudni fizetni a számlát. Persze nemcsak a németeknek, hanem más nemzetek fiainak (hölgyekkel nem találkoztam) is megvolt a törzshelye: a franciák a Caffè de Procope-ban gyülekeztek.

Carl Jakob Lindström: Ó, milyen kedves kis virág!
Egy német festőt kifigurázó akvarell, 1820 körül
(Nemzeti Múzeum, Stockholm)

A „Grecóról” Carl Philipp Fohr több rajzot is készített. Könnyen megtehette, hiszen szinte az egész életét itt élte, és minden bizonnyal az ő kutyáját nevezte Félix „harci kutyának”. Fohr eleve itt kezdte római karrierjét. Szüleinek így írt érkezése után, még 1816-ban: „Az első utam a Kaffee Grecóba vitt, ahol számos némettel találkoztam.”[4]

A kávéház nem csupán arra szolgált, hogy a művészek találkozzanak egymással: itt jutottak hírekhez, vehettek kézbe újságokat, ide küldették a postát, és gyakran a festményeiket is kiakasztották, egyszer-egyszer pedig még el is adtak közülük. Összetartók voltak és egyenlők. Az országhatárok, amelyek otthon elválaszthatták volna őket, itt érvényüket vesztették. Külön világban éltek, a külvilág szinte teljes kizárásával. Félixnek is juthatott volna hely köztük, hiszen a múlt nem csupán neki, hanem honfitársainak is sokat jelentett. Igaz, múlt és múlt között esetükben döntő volt a különbség.

A képzőművészek nem az ókori világ emlékei miatt érkeztek Rómába, sokkal jobban érdekelte őket néhány keresztény szent hely, illetve néhány általuk szentként tisztelt művész. Az idevezető úton elzarándokoltak „szent” alkotóik szülővárosába: Urbinóban Raffaello, Firenzében Fra Angelico, Bolognában Francesco Francia, Perugiában pedig Perugino nyomát kutatták. Ha egyáltalán figyelmet szenteltek egy-egy ókori romnak, azt csak akkor tették, ha az adott emléknek volt valamilyen ókeresztény vonatkozása. Nem a „grand tour” élményeit keresték, mint Félix, hanem vallási-esztétikai vágy hajtotta őket ilyen messzire. Zarándokművészek voltak.

Majdnem száz évvel később Guglielmo de Sanctis a Tommaso Minardiról és koráról szóló munkájában érzékletes képet festett róluk: „Ezeket a németeket nazarénusoknak nevezték. Hosszú hajuk és szakálluk volt, ruházatuk elhanyagolt, és mivel otromba nagy lábbelit hordtak, a nép a »scarponi«, azaz a »bocskorosok« gúnynévvel illette őket. Szegény egy társaság: a művészet tanulmányozása volt életük célja, és lehetőleg kerülték azokat a helyeket, ahol kellemes emberek jöttek össze. Kedvtelésüket csupán a hosszú kirándulásokban lelték, amelyeken a nép naiv játékaiban és egyéb gyakorlataikban örömmel részt vettek. Ez a szigorú életvezetés távol állt az olasz művészektől, akik szívesen ünnepeltek, és kora estétől kezdve a kocsmában ültek.”[5]

Kocsma és kávéház – nyilván már akkor is sokban különbözött egymástól ez a két műintézmény. A nazarénusok egy világon túli világban éltek. Az itáliai politikai változásokról, a mérhetetlen szegénységről tudomást sem vettek. Egyszer „ébredtek csak föl”, amikor zavargások törtek ki, és a nép az utcára vonult. A nazarénusok rendesen megijedtek. Félix ezen is gúnyolódott egy sort: „A legszebb az egészben, hogy a német művészek annyira rettegtek, hogy levágták a szakállukat. Azt hiszik ugyanis, hogy a nép haragja elsőként ellenük fordul majd, de legalábbis az idegenek ellen, és hát a hosszú szakáll német művészt jelent. Nekik pedig – kinek-kinek lehetősége szerint – hosszú van, ezért inkább lemondanak róla, és ebben a háborús időben elég jámboran festenek. Ritkán éreztem ilyen különös megvetést emberek iránt.”[6]

Friedrich Overbeck (1789–1869): Itália és Germánia, 1811–1828
(Neue Pinakothek, Bayerische Staatsgemäldesammlungen, München)

A csoport és Félix közötti ellentétet jól jellemzi az a véleménykülönbség, amely Johann Wolfgang von Goethének az itáliai utazásról írt könyve kapcsán alakult ki. Az írás Félix számára az első számú bédekker volt, a nazarénusok viszont irtóztak tőle. Barthold Georg Niebuhr történész házában gyakran összejöttek a művészek, és fölolvasást tartottak Goethe művéből. Egy ilyen szeánsz után, amelyen jeles nazarénusok, köztük Peter von Cornelius, Friedrich Overbeck, Joseph Anton Koch és Rudolph Schadow is részt vettek, Niebuhr a következőket írta Goethe fölfogásáról az egyik barátjának: „Ez tulajdonképpen borzasztó: hogy egy nemzet és ország [azaz Itália] csupán az önmagáért való élvezetet szolgálja, hogy az egész világnak és a természetnek ne legyen semmi más értelme, mint hogy e szánalmas élet puszta dekorációja legyen, hogy minden szellemileg és emberileg nagyszerűt, mindent, ami a szívhez szól, előkelően megszemléljen, ha pedig azt valami elnyomja vagy legyőzi, akkor annak kifigurázásában lelje örömét.”[7]

Nem hiszem, hogy Félix tudott erről az eseményről vagy éppen Niebuhr leveléről, mert akkor nyilvánvalóan elpanaszolta volna Goethének. Így „csak” a nazarénusoknak a régi mesterek iránti tiszteletlenségéről írt weimari mentorának: „A jelen különösen kellemetlenül érint, ugyanis a fiatal német festők annyira otrombán és érzéketlenül bánnak az örök mesterekkel. A legkisebb tisztelettel sincsenek irántuk, úgy beszélnek magukról, mint a hozzájuk hasonlókról, ha pedig rettenetes szakállt viselve, vad kutyáikkal, rohamsisakban, hosszú hajjal, szájukban pipával összejönnek, akkor Tizianóról legföljebb mint jó koloristáról beszélnek, egyébként kevésre tartják, a többieknek Raffaello túlságosan affektált és lágy, olyan embereket, mint Guido vagy Domenichino szóba se szabad hozni.”[8]

Figyelemre méltó, hogy Félix egy helyen sem írt a nazarénusok alkotásairól. Amíg Berlioznál nem mulasztotta el ízekre szedni a Fantasztikus szimfóniát, addig a képzőművészeket „csak” viselkedésük miatt hozta szóba. Csak egy ember műveiről írt odaadóan, Thorvaldsent ha megemlítette, dicsőítette. Ő viszont dán volt, bár az is igaz, a Caffè Grecóba minden nap betért.

Bélyegkép: Mátyássy Jónás