Az, amit eddig FUGAkoncertekként ismertünk, jövő nélkül maradt, az eddig ismert formájában megszűnik, bizonytalan időre bezár – olvashattuk több helyen is az elmúlt időszakban. Egy ideje lehetett már erről hallani, szó volt róla, tudtuk, csak nem sejtettük. Reménykedtünk.

A CentriFUGA kortárs zenei műhely produkcióinak és számos egyéb hangversenynek otthont adó FUGA Budapesti Építészeti Központ működése átalakul, és ebből most már biztosan kimaradnak a Rajk Judit szakmai vezetésével szervezett FUGAkoncertek, legalábbis abban a formában, ahogy eddig zajlottak, nem folytatódnak.

„A mai magyar zenei élet egyik legfontosabb intézménye” – írtam egy Cirkában megjelent koncertkritikámban a FUGA-ról. Hogy miért gondolom ezt, azt részletesen bemutattam ebben az egy éve megjelent cikkben, mellyel akkor köszöntöttem a FUGA-t és az intézmény kulturális koncepcióját megálmodó és megvalósító Nagy Bálintot, amikor a lezárások miatt indított online videósorozatuk, a Mikrokozmosz egyéves volt. Ezért most nem is sorolom az érdemeket, aki járt a FUGA-ba, az tudja.

Utóbbi írást azzal zártam, hogy „Éljen soká a FUGA!” Nem annyira optimizmusból, mint inkább szívből jövő jókívánságként. Az ember némileg még hisz ezeknek a formuláknak a mágikus hatásában. Vagy ha másban nem, abban, hogy az érintetteknek bátorságot és erőt ad. De ha még őszintébb akarok lenni, akkor ez valójában a közösségvállalás egy formája volt. Jelzés, hogy a FUGA-val vagyok, hogy a FUGA eszméjét magaménak érzem, hogy egyáltalán a FUGA olyasvalami, amit lehet és érdemes éltetni.

A fenti állítás egyáltalán nem elfogultságoktól és elköteleződésektől mentes. Mások más intézményeket tartanak fontosnak a mai magyar zenei élet szempontjából. A Müpát, az Operaházat, a felújítása után már inkább koncertközpontként, mint művészeti egyetemként működő Zeneakadémiát (ezen most a Liszt Ferenc téri épületet értem), a Magyar Zene Házát, a kiváló akusztikájú Kodály Központot Pécsen, a BMC-t (amely nálam szintén a toplista elején foglal helyet), és még sorolhatnám. De gondolhatunk akár együttesekre is, akár valamely nemzeti jelzővel ellátottra (bár alighanem a jobb időkent megélt Nemzeti Filharmonikusokra jelenleg kevesen gondolnak Magyarország legfontosabb zenei intézményeként), a Fesztiválzenekarra, az Óbudai Danubia Zenekarra, az UMZE-ra, egyéb szimfonikus zenekarokra és kamaraegyüttesekre, vagy gondolhatunk a rádióra, valamely zeneműkiadóra és még sokféle intézményre. Merthogy ezek a nagy intézmények, sok zenészt foglalkoztató együttesek, nagy befogadóképességű épületek evidensen pályázhatnak a „legfontosabb” címre egy nemzet zenei életében. De vajon tényleg attól válik fontossá egy zenemű előadása, ha sokan hallgatják, sokan játsszák, sok pénzt költenek rá? Egy intézmény pedig attól, ha központi helyet foglal el, vagy ha nemzeti léptékű?

Zenekultúránkban kétségkívül léteznek ezek a hierarchiák. Egy szimfonikus mű gyakran magasabb rendűnek tetszik egy kamaraműnél. Egy nagyzenekari hangverseny egy kamaraestnél. Ha külföldi a szólista és borsos a belépő, magasabbak az elvárásaink, mint egy ingyenes szólóest esetén. A kortárs koncert több ősbemutatóval sokak számára a „kísérletezés” szinonimája, míg ha az ősbemutató egy „rendes koncert” részeként, a „rezidens zeneszerzőtől” hangzik el, akkor belengi a véglegesség aurája.

Én mindezt éppen fordítva látom. A zene az ősbemutatókban, a kísérletekben, a közönséggel való közvetlen kapcsolat során történik. Merthogy a zene történik, mozog, telik, változik. Mintha a valóság sokkal közvetlenebbül jelen lenne egy kamara- vagy szólóesten, sokkal közvetlenebb kapcsolódást engedne meg az éppen történő zenéhez. A kísérletezésben az idő összesűrűsödik, egymástól távoli korok és eszmék kerülnek egymás mellé, átrendeződik az addigi kánon. És nem csak a kortárs zenei koncertekről van szó. A nagyszínpadon egyszerűen biztosra kell menni. El kell adni nagyon sok jegyet, bérletet, nagyon nagy stábnak kell együttműködnie, ezért be kell lőni egy társadalmi átlagot, követni kell bizonyos sztenderdeket, és ebbe sokszor már nemigen férnek bele igazán lényegi zenei kérdések. És most nem is arra gondolok, hogy adott esetben hogyan játszanak Mozartot vagy Bachot, hanem hogy mit jelent Mozart zenéje, miért játsszuk, egyáltalán miért zenélünk, mit jelent mindez társadalmi szinten.

​

A FUGA mindig a kérdezés, a kezdeményezés, a megkérdőjelezés, az éppen történő zene helyszíne volt, legyen szó klasszikus, régi vagy kortárs zenei koncertekről. Nem meghatározott irányzatoknak adott otthont, hanem bárkit vendégül látott, széttartó szálakat, generációkat, egyéneket és csoportokat fogott össze. És éppen ez az egymásra rétegződés adta a FUGAkoncertek sajátos perspektíváját. A FUGA-beli hangversenyek azért zenetörténeti jelentőségűek, mert zenetörténeti horizontjuk van, újragondolják, létrehozzák, élővé és mozgóvá teszik a zenetörténetet. Folyton rákérdeznek a vélt összefüggések igazságára, kanonikus játékmódok létjogosultságára, bevett értelmezésekre. Párbeszédben állnak klasszikus művekkel, előszednek elfeledett vagy alig ismert darabokat, provokálnak tradíciókat, fellazítják a hagyományos ok-okozati viszonyokat, felcserélik múlt, jelen és jövő sorrendjét.

Jellemző, hogy ennek az ellen-zenetörténetnek az egyik középpontja éppen Bach és az ő kontrapunktművészete. Hányféle Bachot hallottak a FUGA falai az elmúlt évtizedben! Historikus és hagyományos hangszereken, eredeti hangszerelésben és átiratban, ráközelítve és eltávolítva, szublimálva és desztillálva, átszűrve és újrarendezve. A FUGA utolsó három zenei eseményén is felcsendül, felcsendült Bach zenéje, ebből kettőn A fúga művészete.

A CentriFUGA kortárs zenei műhely utolsó koncertjén a 14. contrapunctus és erre reagáló új művek szólaltak meg. Ez a Bach-darab A fúga művészete befejezetlen hármasfúgája (amely eredetileg talán négyesfúgának készült), kézirata a B–A–C–H motívumnál szakadt meg, állítólag a szerző halála miatt. A hangverseny is a befejezetlenség, a töredékesség, a kényszerű abbamaradás motívumai körül mozgott, hangsúlyossá téve a csendet, a hiányt, adott esetben a magányt, a hangverseny keretéül szolgáló darabok pedig a búcsúzás gesztusát (Les Adieux, ABsCHied).

Június 26-án, vasárnap, a Nagy Bálint és Petri György barátságának emlékére rendezett est keretében a Metrum Ensemble Sári József darabjai mellett Bach-szviteket is előadott („…ha hárman: akkor inkább ketten”). Az utolsó zenei esemény még hátravan: június 28-án, kedden a Cardona Kvartett játszik részleteket többek közt A fúga művészetéből is (Fúga a FUGA-ban).

A Les Adieux Beethoven opus 81-es Esz-dúr zongoraszonátájának közismert elnevezése, de valójában a „Les Adieux” („Das Lebewohl”) felirat csak az első tételre vonatkozik. Az egészen különös második tételben a szűkített akkordok miatt bizonytalanságban érzi magát a hallgató. Valami hiányzik, valami nincs úgy, mint lenni szokott, sehogy se jó. Ennek a tételnek a felirata: „L’Absence” („Abwesenheit”) – most ez következik. A szonáta persze a „Le Retour” („Das Wiedersehen”) tétellel ér véget, hogy teljes legyen az ív. Ez a művészet előnye, hogy ott meg lehet húzni a teljes ívet. Bizonyára majd a FUGA előadói és zeneszerzői is megtalálják a módját a visszatérésnek, a viszontlátásnak, ahogy megtalálták – számos – módját a befejezetlen contrapunctus folytatásának is.

György Péter esztéta szerint „ennyire szívósan, szorongásmentesen, bátran és ugyanolyan minőségben kultúrát előállítani, mint ez a hely – ez nemzetközileg is példátlan teljesítmény”. Ez a hely most – ebben a formában és bizonytalan időre – megszűnik. Ám biztos vagyok benne, hogy csak abbamarad, félbeszakad, de nem fejeződik be. Ráadásul stílszerűen fúgával, a B–A–C–H motívummal marad félbe, mert ahol ilyen színvonal van, ott tudni kell színvonalasan elköszönni.

Éppen ezért, ennek az írásnak a végén sem búcsúztatni, sem éltetni nem akarom a FUGAkoncertek helyszínéül szolgáló FUGA-t. Búcsúzzanak el ők maguk, úgy, ahogy ők jónak látják. Koncertekkel, fúgákkal, zenével, ellenponttal.