Általában a képzőművészek életútjának alkonyán készült munkáiban látjuk összegző módon megjelenni az addigi kutatásaikat, azaz a térrel, színnel, ritmussal, komponálással stb. kapcsolatban elért eredményeiket. Lehet, hogy elfogult vagyok, de Bóbics Diána itt látható alkotásai olyan érett munkák, amilyenekkel általában a képzőművészeknek ebben az előrehaladott életszakaszában szoktunk találkozni; gondolok itt például Henri Matisse papiers découpés munkáira vagy Frank Stella utóbbi időben készített installációira.

Bár Bóbics Diána legtöbb itt kiállított alkotása textilből készült, mégsem textilalkotások. A posztmodern eszmék hatására a 20. század második felében és jelenleg is sok textilművész számos új eljárás alkalmazásával és/vagy anyagok hozzáadásával készíti munkáit, feszegetve ezeknek a médium szerint beazonosítható jellegét. Az itt kiállított munkák építkezési elve olyan textilinstallációkat létrehozó művészekkel mutat rokonságot, mint a perui Ana Teresa Barboza fonallal készült hímzései, amelyek egyszerre kárpit és szobrászati tárgyak, a koreai-amerikai Mimi Jung Ledőlt kerítés című sorozata, amely falra helyezhető szőtt textil, vagy a berlini illetőségű Elana Herzog munkái, akinek ugyancsak a falra készült, de visszabontott szálakkal készített perzsaszőnyegei elmossák a különbséget a két- és a háromdimenziós alkotások között. A fent említett művészek azonban fonallal szőnek, hímeznek, vagy visszabontják a szálakat, miközben Bóbics színes textillapokkal, felületekkel komponálja meg a falra helyezhető absztrakt festményinstallációit. Fentebb említettem Matisse élete végén készült papiérs decoupé alkotásait. Ismert módon a francia művész nagy, színes felületeket festetett meg segédeivel, amelyekből – vagy inkább, amelyekbe – mindenféle méregetés vagy vázlatozás nélkül szinte szobrászi attitűddel, ollóval vágta ki azokat a formákat, amiket sík kompozíciókba illesztett. A pécsi művész ugyanezzel a szabadsággal vágja a filcet, miközben színes kompozíciói a két- és a háromdimenziós alkotások tulajdonságai között zsonglőrködnek.

Igaz, hogy az itt kiállított alkotások textil alapanyagúak, de nem képi textilek; jellegük installatív, és a fal előtt függő drapériát idézik, amelyre a művészettörténet legkorábbi időszakaiban is találunk rokon példát. A trompe-l’oeil festett drapéria főleg a 7. században, VII. János pápa idején terjedt el a római templomokban (ilyen festményekkel találkozunk a Santa Maria Antiqua, San Clemente, Santi Giovanni e Paolo templomokban), és ezt a festészeti eljárást a későbbi századokban is alkalmazták úgy templomok (Sixtus-kápolna vagy a Santa Maria Maggiore), mint paloták dekorálásánál is (például a Palazzo Farnesében). A Krisztus utáni első századokban a római házak falai között térelválasztóként használták a drapériát, aminek később a festett változatát látjuk a falakon. A festett drapéria a vela imitációja, az alapfalak, a falak alsó részének dekorációját képezte. Az akkori festők a drapéria illúzióját törekedtek megjeleníteni azzal, hogy az általában két regiszterre osztott vászon ugyancsak a trompe-l’oeil technika segítségével megjelenített szögekből tűnt lelógni, a hossza elérve akár a 120 centimétert is, miközben olykor dekoratív elemek is megjelentek rajtuk, mint például madarak, medalionok, stilizált levelek stb.

Bóbics Diána textilanyagból készült alkotásai egy felfüggesztett, ám valós drapéria eltakaró, elválasztó hatását is megidézik, mint amilyen Christo és Jeanne-Claude 1970–1972-ben Coloradóban, narancssárga nejlon poliamid anyagból megvalósított természeti installációja, a Völgyfüggöny volt, amelynek 381 méteres szélessége és a közepén 111 méteres magassága arra hívta fel a néző figyelmét, hogy az ismerős tájat új módon szemlélje.

Végül még egy példa a fal előtt függő drapériákat idéző munkákra: a ghánai szobrász El Anatsui – aki 2015-ben elnyerte a Velencei Biennálé életműért járó Arany Oroszlán díját – egyszerű, hétköznapi anyagokat – üdítős fémdobozok alját, műanyag kupakokat stb. – illeszt össze nagyszabású installációkká. Saját munkáit a művész textilként is aposztrofálja: „Érdekel a textil, mert az.”

Igaz, hogy Bóbics Diána a textil kategóriájába sorolható anyaggal dolgozik, de alkotói attitűdje nem egy textilművészé, hanem egy festőé.

Az itt látható munkák előzményeinek lehet tekinteni a művész korábbi festménysorozatait, amelyek keretre feszített vásznon valósultak meg, síkban. E festmények absztrakt formavilága köszön vissza ezekben a munkákban, számos egyéb technikai hasonlóság mellett. Például korábbi festményein fellelhető motívumok térnek vissza a filcfelületen, olykor néhány varrott öltéssel megrajzolva az emberi agyhoz, szívhez hasonló formát, vagy csak jelzésszerűen, az öltések irányával mutatva meg a perspektivikus rövidülés tengelyeit, vagy egy-egy érzékeny spray-vel fújt pacával törve meg a filc túlságosan kiterjedőnek tűnő homogén színét, mint ahogyan ezt tette kétdimenziós alkotásain is. A korábbi munkák festékének testessége a filc különböző vastagságában jelenik meg, miközben ennek textúráját csak a felületen megkarcolt, nem átvágott filcbevágások képezik.

Ám az, ami a már említett festményekhez képest jelentős eltérést mutat, nem más, mint a színfelületeket képező filclapokkal való komponálás. A kavargóan dinamikus kompozíciók kapcsán figyelhetünk fel az itt látott alkotások egyik legjellemzőbb tulajdonságára, vagyis arra, hogy a munkák magukban hordozzák, magukon viselik keletkezési elvüket. Az alkotások között vannak olyanok, amelyek megőrzik a keretre feszített vászon szabályos téglalap körvonalát, de azok a kompozíciók fedik fel leginkább keletkezési folyamatuk szabadságát, amelyek már – úgymond – teljes mértékben kiszakadnak ezekből a keretekből. Bóbics Diána itt látható munkáit a vakkeretről leválva, animált, absztrakt festményekként értelmezem. A művész ezeket úgy valósítja meg, hogy a filcdarabokat bizonyos pontokban a falra rögzíti, miközben a fal előtt leomló részeit meghajlítja, hullámoztatja, gyűri, csavarja vagy a bevágások során született réseken átbújtatja. Két különböző színű filclap egy egyenes vonal mentén találkozik, vagy pedig az átmenetet az ecset vonalnyomokat hagyó módjára az egyik filclap kiszálazott vége a másikra átnyúló csíkjai teremtik meg.

Bóbics Diána úgy viszonyul itt a munkák színes felületeihez, hogy alkotás közben tudatában van a szín három karakterének: az árnyalatnak, a tónusnak és a telítettségnek. Ismert módon a színnek eme három irányba történő módosíthatósága teszi lehetővé a színdinamikusok számára, hogy színtesteket, színrendszer-modelleket alkossanak. Az itt látható fal előtti installációk olyanok, mintha helyet adnának a szín ezen karakterei megnyilvánulásának, miközben egyszerre teszik a művész alkotásait téri jelenséggé, azzá a térré, amelyet ugyancsak egy háromirányú koordinátarendszer segítségével tudunk megjeleníteni. Tehát a síkból kiemelkedő színes felületek a szó szoros értelmében testet öltenek, és mint testek – a megvilágításnak köszönhetően – árnyékot is vetnek egy másik színes felületre/falra. Ezeket figyelemmel kísérve a művész alakítja, formálja alkotásainak részeit/egészét. Az elméleti fizikusok szerint a tér egyszerre született meg a fénnyel, tehát a fény és a tér interdependenciában állnak. Ezen alkotások kapcsán így látom bezárulni azt a kört, aminek meghatározó pontjai a szín, a tér és a fény. Valószínűnek tartom, hogy ilyesmire gondolhatott Bóbics Diána is, amikor kiállításának a The shape of light címet adta.

(Fotók: Horváth S. Gábor)