A kétéves, érettségi utáni színház- és filmszínész szak hallgatóinak nagy része ugyanúgy az útját keresi, mint a se nem felnőtt, se nem gyermek mesebeli királyfi. Az előadás után a színészhallgatók osztályfőnökével, Herczeg Adrienn-nel beszélgettünk. Átmeneti időszak – ez a legerősebb benyomás, melyet az előadás hagy maga után. A minimalista díszletben és kevés eszközzel játszott darab középpontjában egy felsőosztálybeli család van, melynek tagjai elidegenedettek, a feléjük közelgő tragédiára leginkább elfojtással reagálnak. Mindenki függ valamitől: az anya (Kovács Bianka) a vallásba menekül, az apának (Micsik Péter) csak a pénz és a hatalommal járó pozíció jelent valamit. A mesebeli kasszafúró királyfi (Radványi Róbert) még nem felnőtt, de már nem gyermek. A fiatalember a liminalitás periódusában bolyong elveszetten cigizgetve, a család belső közösségébe már nem tartozik, hiszen apja kitagadta, de a család, mint a hozzá legközelebb álló csoport határait még át-átlépi, leginkább anyagi érdekből. A határhelyzet állapotában még a gyermeki, ábrándozó énjéhez húzó, de már a gyárban güriző fiú a társadalomhoz csak az ital-tánc-presszó-pénz négyesén keresztül tud kapcsolódni, a toxikus csoportok azonban nem állnak ki mellette. Feldolgozatlan családi traumáit szerhasználattal oldja, mely hamar függőséghez vezet. A fejlődéstörténet nem lineáris, a főhős ciklikus felemelkedése után mindig az elbukás következik. A bizonytalan, érzékeny királyfi önerejéből csak elindulni tud, külső támogató erő (az apja vagy a királylány) nélkül nem jut tovább. A felszínes, anyagilag motivált világban azonban ez is elég a látszólagos sikerhez és elismertséghez. „Akinek 170 hektárja van a Bakonyban, az válogathat, hogy mi legyen a kedvenc helye.” A mese világa sem kiszámítható: a bűnt hol bűnhődés (kitagadás), hol jutalom (a királylány kezének elnyerése) követi, a jóságos öregasszony és a gonosz boszorka egy és ugyanaz. A királyfi számára a királylány (Török Lili, Izsák Judit, Bellus Kata) szerelme jelenthet időszakos megváltást, de ez a szerelem is inkább kölcsönös függőség, mint egyenrangú viszony. Az egymással interakcióba csak a pénz révén lépő családtagok között üdítő jelenség Majonéz, a beteg kislány, aki egyben a történet narrátora. Kis Feli alakításában a gyermekkor felhőtlen álomvilága jelenik meg annak minden felszabadultságával, fékezhetetlenségével, a naiv és tiszta kislány a halál árnyékában tart tükröt a saját fájdalmukban önmagukat és másik gyermeküket is elveszítő felnőtteknek. Az előadás számos jelenete játszik a felnőtt- és gyermekvilág között húzódó törésvonalakkal, azzal, hogy mindkét irányból nehéz a másik megértése, ami abszurd helyzeteket szülhet. Mert attól még, hogy a nagyi kórházba került, a kisgyereknek fontos kérdés az, hogy mi lesz a köret a rántotthús mellé.

(Fotó: Tóth László)

A Kasszafúró királyfi című Bari Károly-gyűjtés Szalai Ádám rendező korosztályosan és élethelyzethez köthetően is kiváló választása volt az elsőéves színészhallgatók részére, akik érezhetően a szakmai útkeresés és a felnőttkor elején járnak. A népmesei elemekkel és történetvezetéssel operáló, de modern környezetben játszódó történetben a szereplők elszigeteltek egymástól, így az előadás leginkább monológokra épül, melyeket népzenei motívumok, táncos és mozgásszínházi elemek vagy épp árnyjáték egészít ki. A darab így tökéletes vizsgaelőadás, mely témájában (felnőtté válás, függetlenedés, családi konfliktusok, függőségek) közel állhat a fiatal színészhallgatókhoz, az első évben tanult néptánc, báb, ének, vers- és próza tantárgyakon elsajátított tudás pedig már egy komplett előadás keretein belül mutatható be. A Herczeg Adrienn osztályába járó színészhallgatók láthatóan mind máshol tartanak a színésszé válás útján. Az amatőr színjátszás visszatérő gyengeségeit már nagyrészt leküzdötték, de annak bája, hangulata még megvan a produkcióban. Van, aki a beszédtechnikában sokkal erősebb, mások a karakterformálásban jobbak, ettől függetlenül az előadás koherens egész és kifejezetten élvezhető, szórakoztató. Egyedül a szándékoltan horror eszközkészletet használó jelenetek igényelnének nagyobb koncentrációt és komolyságot ahhoz, hogy ne forduljanak át komikumba.

(Fotó: Tóth László)

A kétéves, nappali tagozatos, érettségi utáni, felnőttképzési keretben működő színház- és filmszínész szak 2018-ban indult a Pécsi Művészeti Gimnáziumban. Herczeg Adrienn színésznő jelenleg a 13. évfolyamos osztályt vezeti. „Az első félév nagyon intenzív volt, életből vett jeleneteket csináltunk félévi vizsgaként, és azt éreztem, hogy nagyon gondolkodós csapatom van, ami egyrészt nagyon jó, másrészt hátrány, mert mindent túlagyalnak, és így a megvalósításhoz kétszer annyi idő kell nekik” – meséli az előadás után az osztályfőnök. „De míg velem az életből vett jeleneteket készítették, Szalai Ádám drámapedagógussal már sokkal színházszagúbb dolgot csináltak. Én abban látom a képzés jövőjét, hogy mennyire tudjuk megtámadni a hallgatókat különböző ingerekkel, munkákkal, rendezőkkel. Legyen választási lehetőségük, lássák, ők miben érzik jól magukat és minél jobban rálássanak a színházra, ne csak egy szeletére. Tanítunk mozgásszínházat és bábszínészetet is, sokrétű képzést nyújtunk.” Míg Herczeg Adrienn színészmesterséget, Józsa Richárd vers- és prózamondást oktat, Czéh Dánieltől a bábszínház eszköztáráról tanulhatnak a 13. évfolyamos hallgatók. „Mi, akik ezen a képzésen tanítunk, mind egyetemet végeztünk, és pontosan tudjuk, hogy bármiféle szakképzés ezen a pályán nem elég. Miközben azt szeretnénk, hogy a hallgatóink sokat tanuljanak a két év alatt, motiváljuk őket, hogy menjenek el felvételizni Kaposvárra, az SZFE-re, Marosvásárhelyre. De azt hiszem, hogy aki ide jön, az elkezd belelátni a szakmába, és nem volt olyan, aki ennyivel megelégedett volna. Nyilván a felvételikor amellett, hogy olyan embereket veszünk fel, akikkel szeretnénk együtt dolgozni, azt is látjuk, hogy ki az, akiből nem lesz színész, de azt érezzük, hogy emberileg nagyon jót fog neki tenni két év, ahol önkifejezést, beszédtechnikát tanulhat.” Herczeg Adrienn szerint a képzés másik nagy előnye a helyszíne. „Pécsen lenni szerintem jó. Középiskolásként, egyetemistaként, felnőttként is. Nagyon sok hallgató jön Budapestről vagy még sokkal messzebbről, le kell válni a szülőkről is, így mi egy felnövési folyamat elejét látjuk, próbáljuk irányba terelni őket.” Az öt éve működő képzésről többen jutottak be a Színház- és Filmművészeti Egyetemre és Kaposvárra is. „De van, aki korábban az egyetemet mint célt el sem tudta képzelni, a képzés után viszont már a világ legtermészetesebb dolga volt a számára is. Drámapedagógiára, színháztörténeti szakra, médiaszakra is mentek tőlünk, mindenki megtalálja a helyét, nem nagyon van kallódónk.” Az előadás középpontjában lévő átmeneti időszak jellemzi a képzést is. „Tanítok középiskolában is, ezért nagyon jól látom ezt az átmenetet. Nagyon nehéz volt tudomásul venni ezt a korosztályos ügyet, a gyerekek nem tudják tizennyolc évesen, hogy mit szeretnének csinálni. Én mindig tudtam, háromévesen is színész akartam lenni. De tudomásul kell vennem, hogy változott a világ, nem mindenki gondolkodik úgy, mint én, és nem olyan nagy baj, hogy ennyi idősen még nincs kikristályosodott elképzelésük az elkövetkezendő ötven évről. Ez a szakképzés nagyon jó átmenet, de tanítás közben nekünk a maximumot kell adnunk és belőlük is kihozni mindent.”

(Fotó: Tóth László)

És hogyan csapódnak le az SZFE körüli változások a köztes képzésben? „A hallgatók nem önképző körbe jelentkeznek, hanem színészképzésre, és tisztában vannak nagyon sok mindennel. Kicsit kétkedőbbek most. Amikor én voltam ennyi idős, azt tudtam, hogy színművészetis akarok lenni, és addig jártam oda, míg fel nem vettek, ez negyedszerre történt meg. Tudtuk, hogy az a csúcsa annak, ahol ezt tanulni lehet. Most sokkal jobban megosztja ez a kérdés a hallgatókat. Van, aki elvből nem jelentkezik egyik vagy másik intézménybe. Ilyenkor el szoktuk mondani, hogy ezek az utak vannak jelenleg. Mindent értek, de jelen pillanatban ezeken a helyeken lehet diplomát kapni, amivel hosszú távon a pályán lehet működni. Nekem is van ebben a kérdésben személyes véleményem. Én az SZFE-re jártam, és a Free SZFE szószólója is voltam, mert azt éreztem, hogy valami olyat köpnek le, ami a lényem része, és ezt fel kell vállalnom. Abban az évben nagyon nehezen éltem meg a felvételi kérdését, azt éreztem, hogy nem tudok tanárként gondolkodni erről. Most már azt mondom a diákoknak, hogy el kell menni felvételizni, mert azt látom, hogy vannak olyanok, akik ugyanúgy színészek akarnak lenni, mint egykor én, akkor miért is ne mennének el?! Rengeteget tanulok én is tőlük, az ő céljaikat kell támogatni, segíteni teljes erővel.”

(Fotó: Tóth László)

(A fotók a Művészetek és Irodalom Háza Facebook-oldaláról származnak.)