A filmteoretikusként és a Pécsi Tudományegyetemen oktatóként is aktív Lichter Péter a 2000-es évek eleje óta készít filmeket, köztük javarészt kísérleti filmeket, amelyekben a filmformák, filmtípusok határait feszegeti és mossa el. A 2017-es Fagyott május a nem történetmesélő dokumentarista experimentális filmet és a narratív filmet, illetve a műfajfilmet, a horrort és a sci-fit próbálta összeegyeztetni. Ennél még merészebb vállalkozás volt a 2020-as, Máté Borival közösen készített A horror filozófiája, amely egy nem fiktív könyvet, Noël Carroll 1990-ben megjelent The Philosophy of Horror című műfajelméleti művét adaptálta klasszikus (horror)filmek földbe ásott, elrothasztott, majd lefényképezett celluloidszalagjaival. Kiemelkedő a 2018-as szubjektív Hamlet-parafrázis, a szintén roncsolási technikákat alkalmazó The Rub és a 2019-es Üres lovak, amelyben Bódy Gábor és Kertész Mihály rendezők képzelt túlvilági párbeszéde bontakozik ki filmjeik montázsából és kollázsából, Rába Roland és Mácsai Pál tolmácsolásában. Lichter legújabb műve, A titokzatos stylesi eset is adaptáció, Agatha Christie klasszikus krimijének átirata újfent Mácsaival Poirot főszerepében, és ez radikális asszociatív montázs- és kollázstechnikája ellenére a Fagyott májusnál sikeresebben házasítja össze a történetmesélő műfajfilmet az experimentális filmmel.

Agatha Christie mostanában újra felkapottá vált a fősodorban Kenneth Branagh hollywoodi feldolgozásainak (Gyilkosság az Orient Expresszen, Halál a Níluson) köszönhetően. A titokzatos stylesi eset nem is állhatna távolabb ezektől, habár Mácsai Pál zseniális narrációjának és a képszerkesztésnek, a képek ritmusának köszönhetően ugyanolyan izgalmas, ha nem izgalmasabb a cselekmény, mint a konvencionális adaptációkban. Christie 1916-ra írta meg azonos című, első krimiregényét, amelyet 1920-ban adtak ki. A cselekmény az első világháború alatt játszódik, amikor is Hercule Poirot elmenekült Belgiumból Angliába. Az essexi faluban, Styles St. Maryben az idős arisztokratánál, Mrs. Emily Inglethorpnál lelt menedékre, akinek húsz évvel fiatalabb férjét, Alfred Inglethorpot nem szívleli családja, köztük John Cavendish, a fogadott fia, mivel úgy vélik, hogy Alfred egy csaló, csak Emily vagyonára, örökségére, kastélyára fáj a foga. Egyik éjjel tragédia történik: Emily rosszul lesz, majd meg is hal, és mint azt egy orvos megállapítja, sztrichnin, egy erős méreg okozta a halálát. Alfred és John is gyanúba keverednek, úgyhogy Hercule Poirot-n a sor, hogy kiderítse az igazságot.

Lichter Péter legújabb vállalkozása hasonlóan ambiciózus projekt, mint a tíz évvel ezelőtt jogi okokból kifolyólag speciális oktatási anyagként terjesztett Pálfi György-film, a Final Cut – Hölgyeim és uraim. Míg Pálfi a teljes filmtörténetből, addig Lichter csak a némafilmkorszakból (1895-től az 1930-as évek elejéig) válogatott össze filmrészleteket többek között a Lumière fivérek egyszerű rövidjeiből, Georges Méliès trükkfilmjeiből, a Dr. Caligariból, a Nosferatuból, a korai Sherlock Holmes-filmekből, a Patyomkin páncélosból, Buster Keaton, Harold Lloyd és Charlie Chaplin burleszkjeiből, az Andalúziai kutyából, Alfred Hitchcock némafilmjeiből, a Metropolisból, az önreflexív városfilmből és az Ember a felvevőgéppelből. Több szempontból is nagyon frappáns ez a kreatív döntés, hogy a hangosfilmkorszak előtti, illetve a hangosfilmkorszak kezdetéhez kapcsolódó klasszikusokból szemezgetett az alkotó. Egyrészt ezek révén hitelesen meg tudta idézni az Agatha Christie-krimi korszakát, a huszadik század elejét. Másrészt épp ellenkezőleg, a kisebb képkockasebesség, a szereplők harsány sminkje, a színpadias jelenetek vagy az érett némafilmek expresszív képkomponálása a stilizáltságot, a szürrealizmust erősítik. Harmadrészt Lichter Péter maga is a film hőskorszakában népszerű „montázselv” szem előtt tartásával dolgozott. Montázsról és kollázsról beszélünk több értelemben is. Egyfelől Lichter többszörösen osztott képernyőn rendeli egymás mellé a különféle jelenetképeket, amelyek asszociatív módon kapcsolódnak egymáshoz és Mácsai Pál narrációjához (például a mérgezés felderítése és az egyik női főszereplő gyanúsítása során a szédülés, poharak, üvegcsék és egy bánkódó nő beállításai kerülnek egy filmképre). Másfelől az utómunka során ezekre rámontírozott a videójáték hőskorszakából, az 1980-as és 1990-es évek nyomozós krimi- és kalandjátékaiból (221B Baker Street, Alone in the Dark, Phantasmagoria, Doom) vett jeleneteket és motívumokat, valamint képszerkesztő szoftverekből származó geometriai alakzatokat, amelyek keretekként funkcionálnak. Ezekből, a narrációból és az ambient hatású zenét és zaj-zörejeket keverő hangsávból áll össze A titokzatos stylesi eset.

Rendkívül komplex tehát a filmforma és maga a film is, a 65 perces játékidő nagyon sűrű történetet tár a néző elé, ami végső soron egy mentális utazás, mivel kizárólag Hercule Poirot szemszögéből tekint a befogadó az Agatha Christie-krimire. Lichter saját felvételekből építkező Fagyott májusát azért érhette kritika, mert ebben sokszor összeütközött a rációt megmozgató fikció és az érzelmekre, illetve a tudattalanra ható avantgárd nem-fikció, azaz a szemlélődő, a táj hangulatát orientáló, az atmoszférát építő képek nem mindig voltak összhangban a posztapokaliptikus horrorral. A titokzatos stylesi esetnél is tetten érhető hasonló probléma, amelyre később kitérünk, de összességében Lichter Péter ebben az alkotásában már nagyobb sikerrel teremtette meg a kísérleti montázsfilm és a fiktív történetmesélés, illetve a műfajfilm összhangját. Jót tett az alapműnek, hogy a The Rubhoz hasonlóan erősen szubjektív, ami ráadásul a Hamlet-feldolgozással ellentétben kicsit sem érződik mesterkéltnek, hiszen a Poirot-regények is gyakorlatilag a hatalmas egóval rendelkező Poirot szemszögéből mutatják be a történeteiket.

A főhőst a cselekmény nagy részében nem látja, csak hallja a befogadó, így mindaz, ami A titokzatos stylesi esetben megjelenik, tulajdonképpen a nyomozó értelmezése, az ő fejében játszódik le. Ilyen módon a múlt nem objektív múlt, hanem vállaltan egy múltinterpretáció sokszor nem kevés iróniával (például a „botrány” emlegetésekor az alkotó a vécéből kirobbanó víz képe fölé egy vízből kikóválygó búvár jelenetét illesztette be, mintha utóbbit előbbi lőtte volna ki), ami jellemző a cinikus és magát felsőbbrendűnek képzelő figurára. Lichter Péter gyakorlatilag mindent ennek a narrátori-elemzői, illetve főhősi pozíciónak rendelt alá, emiatt már-már klasszikus lélektani művészfilmként (Dr. Caligari vagy Friedrich Wilhelm Murnautól Az utolsó ember) működik A titokzatos stylesi eset. A számítógépes játékokból származó részletek, maga a kollázs- és montázstechnika, az osztott képernyős megoldás és a képek részleteinek bekeretezése egyaránt Hercule Poirot gondolkodási folyamatát képezik le. A detektív gondolataivá válnak a némafilmek, azok bizonyos elemeire Lichter Péter ezért rajzolt rá digitálisan köröket, és kötötte össze azokat: mintha csak egy nyomozó rakná össze a fejében a talált bizonyítékokat, nyomokat, amelyekből végül kikerekedik az igazság. Ezzel tulajdonképpen Lichter rávilágít arra, hogy a krimi és az avantgárd montázsfilm között nem is olyan nagy a szakadék, hiszen a bűnügyi történet, illetve a nyomozás maga is egy montázs- vagy kollázsfolyamat, a bizonyítékok elrendezésével, egymás mellé állításával, ütköztetésével alakul ki egy jelentés, ami lehet akár az igazság is. Némileg kihagyott lehetőség, hogy Lichter Péter nem dekonstruálta az Agatha Christie-klasszikust, azaz nem kérdőjelezte meg Poirot ítélőképességét vagy az általa feltárt igazságot, de ennél a filmnél nem is ez volt a cél, hanem annak demonstrálása, hogy az avantgárd filmforma összeegyeztethető a klasszikus krimivel, hogy A titokzatos stylesi eset elmesélhető azokkal az eszközökkel, amelyekkel Lichter a korábbi kísérleti filmjeit is megvalósította.

A kísérlet pedig összességében sikeres volt nem kis részben Mácsai Pál remek játékának és Kránicz Bence forgatókönyvírónak köszönhetően, aki kiváló szubjektív „párlatot” készített Agatha Christie regényéből. A krimihatáshoz nagyban hozzájárul, hogy Lichter Péter a kritikus részeknél, a nagy fordulatoknál és leleplezéseknél felgyorsítja a képeket, illetve akciódús jeleneteket vág be, valamint Mácsai is tempósabb felolvasásra vált. A befogadást pedig tovább könnyíti, hogy Lichter fejezetekre bontotta a cselekményt. Egy gond van csak a filmmel, és erre már utaltunk, hogy nagyon tömény, ami abból fakad, hogy Poirot fejtegetéseiből minden fontos, így végig egyszerre kell koncentrálni a hangsávra és a képekre, sőt a kettő közötti bonyolult, asszociatív kapcsolatokra. Erre mintegy reflektál is Mácsai hőse a történet amúgy végig néma szereplőinek címzett ironikus kiszólásain keresztül. „Senki nem megy ki innen, míg meg nem hallgatják, mire jutottam!” – mondja a szigorú Poirot a cselekmény elején, majd a gyilkosság részletes bemutatását követően az „Untatom magukat”-tal fordul hallgatóságához (így hozzánk is), hogy a végén a „Megfogyatkoztunk”-kal azt sugallja, lehet, hogy a moziban is elhagyják majd páran a termet. Persze A titokzatos stylesi eset korántsem olyan radikális kísérleti film, mint a The Rub vagy A horror filozófiája, amelyek színezett, roncsolt filmképekből álltak össze, ez a mű inkább a rövid időn belül közölt rengeteg információval sokkolhatja a nézőt. De megéri küzdeni a filmmel, mert mint minden Lichter Péter-mű, A titokzatos stylesi eset is egyedülálló, kihagyhatatlan filmélmény.

​