A besúgó című, önmagát történelmi thrillerként meghatározó televíziós filmsorozat a nyolcvanas évek magyar demokratikus mozgalmainak éledését kívánja bemutatni egy a jelen felé is erősen kacsintgató, fordulatos kémjátszmában, ám odáig megy a művészi szabadságban, hogy alig érintkezik a nyolcvanas évek valóságával, amely a történetnek nem csupán keretéül szolgálna, de lényegét jelentené. Felszínes lesz, közhelyes, üres és hamis, még a legnagyobb jóindulattal is.

Maga a rendező, Szentgyörgyi Bálint mondja el a Filmhu podcastjában, hogy filmjében a nyolcvanas éveket kívánta bemutatni. Csakhogy szinte semmi nem stimmel. Hodosán Rózától Rainer M. Jánosig többen elmondták, hogy mi nem történhetett úgy, ahogy a filmben szerepel. A beszervezések nem nyilvános helyszíneken történtek, úgynevezett konspirált lakások álltak rendelkezésre, nyomós ok és gondos előkészítés kellett hozzá, lehetett nemet mondani, a besúgó nem készített magnófelvételt és nem követett embereket, a demokratikus ellenzéknek pedig nem volt egyszemélyes vezére. Hozzáteszem, toborozni sem lehetett ránézésre az ügynek elkötelezett fiatalokat (ugyanis a főhős, Száva által szervezett találkozón azt a feladatot kapja a besúgó Geri és Száva barátnője, Kata, hogy válasszák ki a fűben heverésző, ismeretlen ifjak közül az alkalmasakat – arcra, merthogy vitákat, beszélgetéseket nem látunk).

Az még rendben van, hogy a film kreál egy fiktív egyetemet, a Közgázt és a Műszakit egybegyúrva, és egy szintén fiktív kollégiumot, amely a Testnevelési Egyetem kollégiumának nevét viseli. Utóbbiban rá kellene ismernünk olyan egyetemi képzésen túli tudást nyújtó helyekre, mint például a Rajk vagy a Bibó István Szakkollégiumra úgy, hogy a rendszerváltó ellenzékről szóló filmben egyszer sem (!) hangzik el egyikük neve sem. Demokratikus ellenzék Bibó nélkül? Csak egy idézet a Közgazdász című lap riportjából, 1985-ből: „»Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni […]« Messziről jött képeslapok, meg egy Spiegel-címlap, hordhatatlan jelvények és megszáradt virág környezték e Bibó-idézetet a kollégiumi szoba falán.”

És épp ez az. Az mondja el a legtöbbet erről a filmről, ami nem szerepel benne. Nincs szó szamizdatról, ha csak azt a semmitmondó szórólapot nem tekintjük annak, amit a főszereplő Száváék hoznak el valahonnan (?), és amelyen az az egyetlen mondat áll, hogy „Demokratikus, szabad Magyarországot”. Slussz. A szamizdat ezzel el is van intézve. Mint ahogy sok más is. Pedig mi minden volt akkor. Létezett a SZETA, a Dialógus csoport, a Katalizátor Iroda, az AB Kiadó, a Balázs Béla Stúdió, a szabadság számtalan kis köre. Szólt a Szabad Európa, dübörgött a filmklub- és táncházmozgalom, olyan klubélet volt, amelyből nem nagyon maradhatott ki egyetemista. Bizottság-, Európa Kiadó-, Kontroll-koncertek (kölcsönkazettákon is), ezek a filmzenében visszaköszönnek, a történetben kevésbé, a koleszban Piramis szól például, ami egy ilyen helyen legfeljebb hat-hét évvel korábban történhetett. Az underground egyszer kerül elő említésszinten, amikor a csempészáruval üzletelő Máté a rendőr lányát Méhes Mariettához hasonlítja. Tehát nem arról van szó, hogy a film nem tud erről a kultúráról, hanem arról, hogy mellékesnek tekinti. A valóságban ha nem alternatív zene, akkor dzsessz szólt élőben, 1985-ben a Közgáz klubjában például nemzetközi dzsesszfesztivált rendeztek, és év elején a nyugat-berlini Einstürzende Neubauten koncertezett, a Sportcsarnokban meg a brit Dire Straits. Muzsikást hallgattunk, Amadindát és 180-as Csoportot Steve Reichhal. A fiatalok Erdélybe jártak, könyvet csempésztek, lapot, kozmetikai szereket, amiket tilos volt átvinni a határon, székit jártak, és Kis-Küküllő menti dalokat énekeltek, Kaposvárra zarándokoltak színházat látni. Igen, A csitári hegyek is elhangzott, ittasan, buli végén, meg a székely himnusz. (Megjegyzem, nekünk már gimnázium első évében is magyar népdalok éneklésével kellett várni a magyartanárt, 1978-ban.) KISZ-es asszonykórus helyett legfeljebb a „Törökbálinti Vidám Fiúk menyecskekórusa” lépett fel (Közgazdász, 1985), mozgalmi dalokat pedig brahiból mindannyian énekeltünk. A filmben, mely nagyvonalúan elhanyagolhatónak tekinti azt a kulturális-szellemi teret, amelyről mégis állításokat kíván megfogalmazni, hisz állítólag egyetemisták a szereplői, mindebből alig marad valami. Van A csitári hegyek, és pár mondat erejéig felbukkan a táncházmozgalom is, a tartótiszt lánya, a középiskolás Judit, miközben egy countryklub-kinézetű helyen mint énekesnő lép fel egy alternatív zenekarban, Erdélybe készül.

És itt még nincs vége. A filmbéli fiatalok javarészt úgy öltöznek, mint egy elsős gimnazista, az akkor körülbelül egyéves Duna Kör képviseletében színre lépő aktivista szemüveges-zokniszandálos megjelenítésénél pedig még egy vállon lógó szimatszatyor se lett volna kínosabb. Bennünket egyébként egyáltalán nem hozott lázba a Rambo, a Macskafogót pedig egy évvel később mutatták be. Mi Eszkimó asszonyt néztünk, Kopaszkutyát, A kutya éji dalát, a Psychét, vagy egy jó Wenders-, Pasolini- vagy Tarkovszkij-filmet (bőszen jártunk filmklubba, én akkoriban a Lángba, pár év múlva a Közgázra). Moziban – mondjuk – Az utolsó tangó Párizsban, az Álombrigád vagy a Koyaanisqatsi (Kizökkent világ) volt a sláger, klubokban a BBS filmjei, házibulin meg a Brian élete, angolul. A Közgazdász című egyetemi újság is arról számol be, hogy a Közgáz gólyatáborában Fritz Lang Metropolisát vetítették. Kis különbség. Apropó, angol: középiskolában kötelező volt az orosz mellett egy másik nyelvet is tanulni, úgyhogy érthetetlen, miért állnak hadilábon már a kiejtéssel is a film érettségizett szereplői.

Én akkoriban a Tanárképzőre jártam (akkor ELTE ÁITFK), a Kazinczy utcába. Volt ugyan KISZ, irodájuk is volt az alagsorban, de ideológiai tevékenységéről nem értesültünk, bulikat szerveztek, táborokat, gólyatábort például a Kandó szomszédoló fiúhallgatóival. A KISZ-szel meg úgy voltunk, hogy bejött egy joviális figura az egyik óra előtt, szemünkbe nézett, megkérdezte, kommunisták vagyunk-e, mondtuk, nem, erre kitolta maga alól a széket, hogy jó, akkor nem kell belépni. Vörös csillag ugyan még előfordult az állami intézmények, vállalatok és tanácsépületek homlokzatán vagy auláiban (sok helyen inkább a búzakalászos, vörös csillagos címer díszelgett), óriás, hordozható ötágú, hatalmas betűkből kirakott „Fegyveres erők napja” és Kommunista Ifjúsági Szövetség feliratú busz talán az ötvenes években lehetett utoljára, 1985-ben még fikciósan sem. A Tanárképzőn nem volt november 7-ei ünnepség sem, mi már gimnazistaként is – három-négy évvel korábban – a Mephistót tekintettük meg a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére.

Szócsatákat nem a rendszer ellen lázadó fiatalok vívtak a KISZ élgárdájával, hanem a növekvő számú klubokban volt szokás a párt vagy a kormányzat vezéralakjait vitára invitálni, így sok helyen járt például Pozsgay Imre vagy Bihari Mihály. Besúgókról tudtunk, a gyanús alakok után nem nyomoztunk, hanem kerültük a társaságukat, az olyanokat meg, mint a sokszorosan lebukott véndiák, aki azt állította, poloskát fúrt a fogába az állambiztonság, kiröhögtük.

Rengeteget beszélgettünk, vitatkoztunk, előadásokra jártunk, éhesen szívtuk magunkba a tudást, a kultúrát. A besúgóban gyakorlatilag nem beszélgetnek, egy ember beszél, vagyis inkább lózungokat hangoztat, a többiek mint groupie-k rajongva hallgatják, éljenzik és tapsolják. Nincs kontextus, Kádár János beszéde (talán az MSZMP 1985-ös, XIII. kongresszusáról) ugyan be-beszűrődik, de mintha lényegtelen lenne a közeg, a hazai vagy európai politikai környezet. Szó sem esik Lech Wałęsáról és a Szolidaritásról (enélkül is elképzelhetetlen a demokratikus ellenzék), egyedül a magát 1969-ben felgyújtó Jan Palachról látunk egy képet, de azt is csak azért, mert Száva ágy alá rejtett benzines kannájáról azt kell gondolnunk, hogy a vezér fel akarja gyújtani magát. Nem folytatom.

A történetbe és a karakterekbe hetet-havat belezsúfol a rendező. A főszereplő Száva Zsoltot hívhatnák pávának is, annyi színnel ékeskedik: született szívbeteg, bármikor meghalhat, ezért katonának alkalmatlan, de a tetőtéren edz; politikai okokból bebörtönzött szülei halottak (ötvenhatosok?), anyja öngyilkosságát a foglár közli a beszélőn magában ücsörgő gyerekkel, aki feltehetőleg állami gondozott, ám van egy Bécsbe disszidált bátyja; a barátnőjét teherbe ejti, miközben beleszeret a KISZ legjobb vitázójába, aki a november 7-ei tüntetés után lelép Amerikába, és maga Száva is disszidál. A halálos beteg nyomot akar hagyni a világban, hát persze, hogy szervezkedik, nincs vesztenivalója. Lefordítom: azért akar demokratikus Magyarországot, mert neki úgyis mindegy. A Szávával szexelő KISZ-es csaj és a fajansz fölé hajoló terhes exbarátnő párhuzamos képkockái után egy kamu ügynöki jelentéssel megvádolt barát csomagtartóba zárását követően már vinnyogni sincs kedve az embernek, hogy elég. Vele szemben ott a besúgó, a hamvas arcú sakkozó, Geri – az apparátussal együttműködő apával –, akit átirányítanak valahonnan (rögtön másodéves), és akit egy vonaton azzal zsarol meg egy idegen, hogy nem utal ki az állam gyógyszert az öccsének, ha nem jelent, ám besúgói tevékenységéről akkor sem mond le, amikor a filmben „kádergyereknek” nevezett szobatársa (egy csempész hajóskapitány káder lenne?) szállítani kezdi neki feketén a kapszulát. Naná, hogy Száva legjobb barátja lesz, és a forgatókönyvíró „leleményének” köszönhetően épp a saját tartótisztje lányába zúg bele, aki persze énekesnő meg néptáncos is. Geri akcióhősként csúszik ki a hurokból minduntalan, végül a szintén besúgó író lánya, a Szávától Abigél (!) nevű leánygyermekét váró Kata (addig lelki társ) mondja ki rá jó nagy spéttel, hogy besúgó, de persze ő is hallgatni fog, mert hősünk megzsarolja. És ez csak a jéghegy csúcsa, van itt minden, mint a vásári bazárban, homoszexualitásával megzsarolt pap és a pártpotentát fiának „elgáncsolásáért” derékba tört futballkarrier, a háttérben mit sem tudó, háztartásbeli anyák.

Ám ami a legfontosabb: hőseink egyetemisták. Úgy, hogy szó sem esik előfelvételiről és a beszervezésre leginkább alkalmat adó katonaságról, az f-eseknek, azaz a fizikai dolgozók gyermekeinek járó előnyökről és disszidens vagy politikaifogoly-rokonokkal rendelkezők hátrányairól a felvételinél, a nevetséges burleszkjeleneteket produkáló rendőrség helyett kirúgásról, rektori-dékáni irodákban látogatást tevő belügyisekről, egyetemi retorziókról.

Egyáltalán: mit keresnek ezek az emberek az egyetemen? A film ellenzéki fiataljai ugyanis nem olvasnak. Semmit. Nem járnak könyvtárba, előadásra, vitákra. Előttük csak pár tankönyv hever a filmben, illetve hón alatt, polcon, könyvtárban díszletként. Egyetemisták, és nem olvasnak. Egyetlen könyv jelenik meg címmel, szerzővel: Szabó Magda Abigélje. Hogy mi? Igen, az Abigél Csíkos könyv kiadásban. (Lehet, hogy ez egy – nem hivatalos – országimázsfilm?) Semmi szamizdatolvasmány, újságpapírba csomagolt, titkon olvasott, kézről kézre járó tiltott irodalom, semmi folyóirat, pedig volt bőven belőlük, a Beszélőtől kezdve az Új Látóhatáron át a Demokratáig, nem mesélnek lázasan egymásnak mondjuk Kerényi várszínházbéli János királyáról, a Marat/Sade-ról, Dosztojevszkijről, Bulgakovról, Pilinszkyről, Hamvasról, Walter Benjaminról, Konrádról, Petriről, Csoóriról, Szolzsenyicinről, Sütő Andrásról vagy a Kis magyar pornográfiáról Esterházytól, minek mondjam tovább.

Üresfejű, gondolattalan, olvasatlan, tájékozatlan fiatalok, pedig a rendszerváltó ellenzék legfőbb összetartó és gyúanyaga éppen hogy szellemi volt (nembölcsész-körökben is), éjszakába nyúló, akár többnapos beszélgetések zajlottak könyvekről, cikkekről, előadásokról, politikáról, szenvedélyes szócsaták, érvekkel és ellenérvekkel. Mondhatja nekem bárki, hogy ez a film fikció, a sztori és karakterek lehetnek fikciósak, a tényekkel is lehet játszani, kifordítani, karikírozni, de egy olyan műben, amelyben a rendszerváltás nemzedéke a téma, a történelem maga nem lehet hamis.

Egy elgondolkodtató mozzanat viszont van a filmben. A végkövetkeztetése szerint ugyanis három sorsmodell várta a nyolcvanas évek demokráciát akaró fiataljait. A disszidensé, a háttérben maradó, hallgatást választó, többre hivatott és megzsarolt ellenzékié és a besúgóé, aki – miután gyakorlatilag körbezsarolta a környezetét – végül magához ragad majd minden hatalmat. Erős állítás, és igen lelombozó. Merthogy azt mondani, hogy senki nem maradt, aki nem kompromittálódott, akit nem szennyezett vagy darált be, nem nyomorított meg a rendszer, aki megőrizte volna ép eszét, és tiszta szándék vezérelné, az kemény. És eléggé sommás és veszélyesen, sőt félrevezetően leegyszerűsítő is. Erre a véleményre mégis érdemes odafigyelni, mert ha így látja a fiatal nemzedék a rendszerváltókat, ez látszik onnan nézve, a ’89 táján vagy azután születettek felől, és ez a nemzedék csak ennyit akar tudni a szülei generációjáról, és a valóság megismerése helyett megelégszik sztereotípiákkal és üres szólamokkal, akkor a baj nem kicsi.

(Fotó: Bokor Krisztián, Litera)