1.

„Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” A Római levél 9,16 a kettős predestináció hosszú árnyékát veti ránk. Kálvin szavaival: „egyeseknek örök élet van előre elrendelve, míg másoknak örök kárhozat”.

Az eleve elrendelés fogalma magában hordozza az időbeliség vetületét, ám ez az időbeliség, ha úgy tetszik, illúzió. Hiszen a döntéseinket mi magunk hozzuk a ránk mért időben, csak épp egy olyan isteni tekintet színe előtt, amely kívül áll az időn: nem előre látja, hanem eleve látja a döntéseinkkel kikövezett utat.

2.

Amikor Thomas Mann Doktor Faustusában Adrian Leverkühn szerződést köt az ördöggel, természetesen kíváncsi rá, hogy mi kerül a mérleg másik serpenyőjébe, hogy a túlvilágon miféle kínok várják az elkárhozott lelkeket. A válasz az, hogy a pokol, Szőllősy Klára fordításában, „lakóinak csupán végletes hideg és gránitolvasztó forróság között enged választást; e két szélsőség között üvöltve menekülnek ide-oda, mert az egyikből tekintve a másik mennyei megváltásnak tetszik, de mihelyt benne van az ember, azonnal és a szó legpokolibb értelmében elviselhetetlen”.

Mint akit kicseréltek – az ember így érzi magát, ha kijön a szaunából a gőzt és jeges medencét követően. Itt pedig épp a kicserélhetőség tagadtatik meg a kárhozottaktól. Ők a Doktor Faustus poklában végleg az időben ragadtak: örök szauna, nyugvópont nélkül.

3.

Kőrizs Imre képein kapunk hideget-meleget. Ezeknek a képeknek a létmódjától ugyanis nem választható el a létrejöttük módja. A papír gyűrődései és a papírral közölt hő együtt hozzák létre a látványt, az anyag az irányított véletlen eredményeképpen lényegül át műalkotássá. És ez a műalkotás aztán gyorsan, relatíve gyorsan meg is semmisül, ahogy a hőpapírra égetett ábrák idővel kifakulnak és elenyésznek.

Kőrizs hőpapír-grafikái éppen a műalkotás időbe vetettségére irányítják a figyelmünket, amit a képzőművészet hagyományosan igyekszik elrejteni szem elől. „Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb” – hogy Kőrizs kedves Horatiusával szóljunk. Csak hát az örökkévalóság szempontjából ugyan mi az a néhány tízmillió évnyi különbség az érc és a hőpapír között?

4.

A műtárgy a legtöbb esetben megállított pillanatnak tekinti önmagát. A saját romlékonyságát leplezni igyekszik. S noha tudjuk, hogy a papír sárgul, a fa korhad, a vas rozsdásodik, és mindez a valóság, a pillanat ugyancsak valóságos, amikor a tekintet megállapodik a látványon, és az ember szépnek találja, és kedvét leli benne.

Elidőzés, remek szó, ezt kerestem.

Amikor Kőrizs Imre grafikáin elidőzik a néző, az ábrák úgy mutatják megállított pillanatnak, mintegy nyugvópontnak a hideg és a meleg összjátékát, hogy ennek az illúzió voltára is figyelmeztetnek. De talán mégsem a memento mori értelmében. Mert miközben világosan értjük, hogy a hőpapírra készült grafika önnön megsemmisülése felé tart, minden anyagi formához hasonlóan, de mint képzőművészeti alkotás mégiscsak meghökkentő sebességgel, Kőrizs munkái épp ezáltal hangsúlyozzák azt is, hogy ez az illúzió, az időn kívülinek tekintett pillanat nem más, mint kijárat a szaunából. Amikor az emberi elme néha, egy-egy pillanatra nem csak az időben képes elgondolni önmagát.

És hogy becsüljük meg ezt a  pillanatot.

5.

Persze ha kegyelem létezik, akkor nincsenek véletlenek.

Elképzelem a jövő restaurátorait, ahogy Kőrizs Imre hőpapír-grafikái körül sürgölődnek.

Itt hűteni, ott fűteni?

A csaj fotóz, a pasi buzgón magyaráz valamit neki, véletlenül szépnek találja, és közben már azon gondolkodik, hogyan hívhatná meg egy kávéra munka után, mintha csak véletlenül.

(Fotók: Ruprech Judit, MIH)