A 2010-es évek eleje óta készült történelmi műfajfilmek fontos szerepet játszanak a 20. századi magyar történelem kollektív emlékezetének formálásában. A vizsga, A martfűi rém, a Budapest noir, A Viszkis vagy az Apró mesék a Horthy-korszakról, az ötvenes évekről és az 1956-os forradalomról, a Kádár-rendszerről és a rendszerváltásról alkotnak határozott képet, orientálják a nézők véleményét. A közvélemény-kutatások szerint még mindig erős Kádár-nosztalgiát hivatott árnyalni, illetve eloszlatni az HBO ifjúsági thrillersorozata, A besúgó is, amely sok negatív kritikai megjegyzést kapott korszakábrázolása, történelemképe miatt. De vajon tényleg ennyire melléfogott alkotója, Szentgyörgyi Bálint (A vádlott vádló)?

A cselekmény 1985-ben veszi fel a fonalat, amikor Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió új pártfőtitkára meghirdette reformjait, a Kádár-rendszer válságban volt, a demokratikus ellenzék pedig egyre határozottabb formát kezdett ölteni. A történet hőse, Demeter Gergő vidékről Budapestre került átlagos fiú, akit felvettek a gazdaságtudományi egyetemre. Nem vetheti bele magát a felhőtlen egyetemi életbe, mert már a vonaton megkörnyékezi őt Kiss Imre, az állambiztonság embere, aki megzsarolja: vagy jelentéseket ír Száva Zsoltról, az iskola kollégiumában ellenzéki kört működtető lázadó fiúról, vagy megvonja súlyosan beteg öccsétől a speciális gyógyszerét, amit állami támogatás nélkül lehetetlen beszerezni. Gergő azonban nem ijed meg, sőt talpraesettebbnek bizonyul, mint azt Kiss és a rendszer gondolná. A besúgó fő kérdése nemcsak az, hogy a főhős meddig képes fenntartani a kettős életet, hanem az is, hogyan hat rá a nagy teherrel együtt kapott hatalom, amivel másokon segíteni és visszaélni egyaránt lehet.

A besúgó történelmi hitelessége, illetve hiteltelensége miatt kapta a legkeményebb kritikákat, még neves történészek és egykori ellenzékiek, Rainer M. János és Hodosán Róza is sorra vették, hogy mi nem működik benne ebből a szempontból. A beszervezés nem így, nem nyilvános helyen, hanem zárt ajtók mögött történt, ahogy az állambiztonsági tartótiszt alighanem sokkal diszkrétebben, a fizikai agressziót valószínűleg mellőzve viselkedett volna, minthogy az ügynökrendszert inkább a kifinomultabb lelki terrorra alapozták. A zsarolás sem így ment, a gyógyszert kifejezetten gyenge alapnak tartják a sorozat kritikusai, mivel általában valamilyen vétség vagy bűncselekmény hívta fel egy-egy jelöltre a rezsim figyelmét. Különösebb utánaolvasás nélkül is zavaró lehet az, ahogyan Gergő reagál, amikor az állambiztonság és az ellenzéki fiatalok kereszttüzébe kerül, ahogy egyre inkább szorul a nyaka körül a hurok. Az inkább visszahúzódó, introvertált főhős egyre agresszívebbé, egyre körmönfontabbá válik, ami dramaturgiai szempontból is megkérdőjelezhető és problematikus, de nem valószínű, hogy a valódi 1985-ben megúszta volna az ilyen látványosan szándékos félrevezetést vagy a nyílt szembeszegülést a tartótisztjével. Pontosabban lehetséges, hogy még 1985-ben sem került volna ki ilyen könnyen veszélyhelyzetekből. Persze Gervai András a beszervezett ügynökökről szóló, a közelmúltban megjelent, az állambiztonság által megkörnyékezett hírességekről (például Szabó István filmrendező és Goldschmidt Dénes sztárpszichiáter) szóló könyveiben, a Fedőneve: „szocializmus”-ban és a Titkos Magyarországban számos esetet olvashatunk, amelyeknél feltételezhető vagy egyértelmű, hogy a beszervezett alany jelentéseivel szándékosan megvezette a rezsimet.

Meg lehetett volna így is oldani a sorozatban, de be kell látni, hogy a nagy üldözésekkel és a nyílt konfrontációkkal ellentétben a jelentések írása és a tartótiszttel való titkos találkozók nem fotogének, márpedig A besúgó műfaja akció-thriller, Szentgyörgyi Bálinték véletlenül sem dokumentarista játékfilmre törekedtek. Szentgyörgyiék sorozatát érdemes a helyén kezelni. Ha minden történelmi témájú szériát vagy filmet az alapján ítélnénk meg, hogy milyen mértékben voltak hűek a valóban megtörtént eseményekhez, mennyire kis mértékben tértek el a látvány és az akció kedvéért ezektől, akkor nagyon kevés alkotást tarthatnánk értékesnek. Ilyen kritériumok szerint John Ford kiváló westernjeinek (Hatosfogat, Apacserőd) jelentős hányada szemétre való, mert hazug módon ábrázolja az amerikai őslakosok és a fehér gyarmatosítók kapcsolatát. De nem érdemelne figyelmet a Várkonyi Zoltán által rendezett Egri csillagok már csak azért sem, mert valójában nem is Egerben, hanem a Pilisborosjenő mellett felépített, máig látogatható díszletben játszódik az ostrom. A History Channelen és a Netflixen futott sorozat, a Vikingek sem azért sikerült összességében felemásra, mert a történelmet feláldozta a mítosz oltárán, hanem mert karakterrajzai következetlenek voltak.

A besúgó kapcsán is inkább azt érdemes taglalni, hogy dramaturgiai szempontból mi és mi nem működik, mivel egy ilyen, amúgy formai szempontból tökéletes, európai, sőt amerikai színvonalon megvalósított, profi zsánersorozat esetében ez a fontosabb, még ha történelmi közegben játszódik is. A karakterek izgalmas, összetett figurák, ahogy „a forgatókönyvírók Bibliájában” meg van írva. Még az állambiztonság emberét, Imrét sem egyoldalúan negatívan ábrázolja A besúgó. Embereket látunk, akiknek visszatekintések formájában feltárul a sokszor sötét, keserű és tragikus múltja (például kiderül, hogy Száva miért is hivatkozik annyiszor 1956-ra), és ennek ismeretében megérthetjük, miért követnek el aljas dolgokat. Ezzel összefüggésben pedig Szentgyörgyi Bálinték sorozata igenis hiteles, a rothadó Kádár-rendszer lényegét jól megragadja, valamint fiatal hősein keresztül olyan társadalmi-politikai típusfigurákat exponál, akiknek a rendszerváltás utáni Magyarországon volt, van fontos szerepe, akiket mind ismerünk az 1990-es évekből és a „má”-ból egyaránt. A Varga Ádám által remekül eljátszott komikus karakter, Gergő szobatársa, Máté, a nagy seftelő, aki mindent be tud szerezni Nyugatról, a jég hátán is megélő igazi vadkapitalista, akit 1989 után valószínűleg nem éppen tiszta pénzekből meggazdagodott vállalkozóként látnánk viszont. A hangzatos frázisokkal tüntetéseket szervező és szovjet zászlót égető, majd pusztán az opportunizmus és az Adél iránt fellángolt szenvedélye miatt hőn szeretett hazáját mégis elhagyó Száváról eszünkbe juthat több, egykori fiatal ellenzéki politikus, akik „Ruszkik hazá!”-t kiáltottak, a rendszerváltás után, a hatalomba kerülve azonban már egészen másképp gondolkodtak. A KISZ-eseket szónoklataiban megvető, ám éppen egy KISZ-es lánynak udvarló Száva nagyon valószínű, hogy 1989 után már nem is annyira vetné meg a „ruszkik”-at sem.

Gergő az erkölcsileg kompromittált értelmiségi, aki például Szabó Istvánhoz hasonló pozícióba kerülne a rendszerváltás után, azaz magyarázkodnia kellene, mit miért csinált. Éppen Szabó közismert története miatt lényegében hiteles, ami A besúgóban történik. Gervai írásaiból, nemcsak könyvéből, hanem az Élet és Irodalomban 2006-ban megjelent leleplező cikkéből is tudjuk, hogy az Oscar-díjas filmrendezőt 1956-os szerepvállalása és kapcsolatai miatt szervezték be Képesi Endre fedőnéven, előtte a fogságban fizikailag is bántalmazták, majd azzal védekezett, hogy ő fedezett sok kollégájának, akikről jelentéseket írt. Gervai András a Fedőneve: „szocializmus”-ban persze rávilágított arra, hogy sokaknak nem tartotta a hátát, hanem rosszindulatúan írt róluk, és Szabó István elismerten például a Mephistóban és a Redl ezredesben vallott arról, ami 1957 és 1963 között történt vele. Azaz nemcsak áldozat volt, hanem karrierje építéséhez félig-meddig használta is a jelentések írása révén kezébe került hatalmat. Ezt jól megragadja A besúgó is, ezért bocsáthatók meg a nyilvánvaló irreális túlzásai, például az, hogy Gergő szorult helyzetben, amikor lelepleződne, addig arrogáns tartótisztjétől – mintha az csak hősünk egyik beosztottja lenne – telefonon pillanatok alatt szerez egy olyan bizalmas információt az őt lebuktatni akaró Barnáról, Száva jobbkezéről, amivel megzsarolhatja, hallgatásra bírhatja a fiút. Ráadásul Gergő karakterfejlődése sem túl következetes, túl hirtelen „nyílik ki a csipája”, változik át naiv vidéki fiúból ravasz bábjátékossá, zseniális zsarnokká. Egyébként a színészi alakítások nagyon rendben vannak: a Guerillában is szerepelt Váradi Gergely jelenléte, minimalista arcjátéka újfent erős, a Szávát játszó Patkós Márton és a rossz filmekben is kiváló Thuróczy Szabolcs brillíroznak, valamint a színésznők is kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, kiváltképp a Szávát az ujja köré csavaró KISZ-es Adélt alakító Hermányi Mariann és a fiú korábbi párját, a szintén ellenzéki Katát megformáló Szász Júlia.

Összességében irreális fordulatokkal és logikátlanságokkal van tele A besúgó, az utolsó része kifejezetten problematikus is emiatt, lényegét tekintve mégis képes fontos dolgokat közölni a Kádár-korszakról, annak velejéről, az egyéni gyarapodás érdekében egymás feljelentgetését szorgalmazó, erkölcsileg romlott rezsimről. Az HBO sorozata populáris formában szembesít azzal, amivel A martfűi rém vagy a politikai pszichiátriát taglaló Eltörölni Frankot, hogy az államszocializmus pusztán a felszínen volt jóléti rendszer, valójában nem érdemli meg a nosztalgiát. Nem kizárólag azért, mert a felszín alatt egyáltalán nem puha, hanem nagyon is kemény diktatúra volt, hanem azért is, mert hatalmas károkat okozott társadalmi szinten, azaz megteremtette a máig létező „homo kadaricus”-t. A besúgás, egymás feljelentgetése azért, hogy az aktuális hatalmon levő „atyácska” kegyeibe férkőzzön a létbizonytalanságtól rettegő átlagember, ma is ismerős jelenség. A besúgót rengeteg fiatal nézte, a nézői visszajelzések alapján megállapítható, hogy ők értékelték a legkedvezőbben a szériát, ami nagyon fontos, mert így van remény arra, hogy a Kádár-korszak ma is azonosítható mechanizmusaival, gyakorlataival és mintázataival leszámol majd a jövő nemzedéke. Ezért van szükség erre a közel sem hibátlan szériára, ami remélhetőleg folytatódik, és a folytatásban vagy folytatásokban előkerül majd a rendszerváltás utáni időszak, mivel azzal kapcsolatban még több mindent kellene rendbe tenni a magyar kollektív emlékezetben.