Háy János Utánképzés ittas vezetőknek című drámáját a Szegedi Nemzeti Színház 2017 áprilisi ősbemutatója óta több rendező is színpadra állította, a 2021/2022-es évadban pedig Soós Péter rendezésében Pécsett is nagy sikerrel játsszák. A tragikomédia alaphelyzete egyszerű: kilenc idegen két pszichológussal összezárva háromnapos csoportterápián vesz részt, miután ittas vezetésért elvették a jogosítványukat. Az utánképzés célja „az egyének hiányos közlekedési képzettségét, kultúráját figyelembe véve az, hogy az ittas vezető közlekedési magatartását, az általa elkövetett cselekményhez egyéniesített módon, a problémát okozó hiányosságokra összpontosítva segítsen javítani, és segítse a közlekedésbe történő visszailleszkedését”. Háy tökéletesen érzi a kötelező utánképzés abszurditását, hiszen a szakembereknek, a törvény szerint, az egyén problémáinak feltárása után két napjuk van arra, hogy „jó útra térítsék” az illetőt, tehát elérjék, többé ne üljön ittasan volán mögé.

A szatíra kiindulási pontja ez a minden fél számára abszurd élethelyzet: a szintén utánképzett, általános iskolai tanárnőkből lett, nem a szakma csúcsát képviselő és ebből következően nagyon alacsony presztízsű munkát végző pszichológuspáros éppúgy tisztában van a háromnapos kurzus alig létező hatásfokával, mint a résztvevők. A kényszerhelyzetre parádésan játszik rá a darab díszlete, melyet Szakács Ferenc tervezett. A képzés helyszíne ugyanis egy szétrohadó iskolai tornaterem penészes falakkal, betört ablakokkal, bordásfallal, kötéllel, a kötelező testnevelésórák nyomasztó kellékeivel. Aki lógott valaha a kötél végén, kétségbeesetten és megalázva, rosszul szabott kék tornadresszben, az azonnal átérzi, felnőtt, autonóm embereknek mit jelenthet újra a bakok és tornapadok világába visszatérni. A díszlethez pedig nagyszerűen illeszkedik a képzést vezető pszichológuspár, akiket tanárnénisen a nagy asztal mögé ültetnek, míg a „tanulók felelnek”.

Sólyom Katalin és Füsti Molnár Éva remekel a jó zsaru, rossz zsaru felosztásban, erős közöttük a kémia, alakításuk pedig dinamizmust visz az előadásba, jól hozza játékba a szereplők monológjait. Csilla (Sólyom Katalin) már csak a nyugdíjra gyúr, szeretné túlélni élete hátralevő részét, a kisiskolás tanítónő gesztusait pedig sosem vetkőzte le, rendszabályoz, fegyelmez, próbál keretet adni és normát követni. Tünde (Füsti Molnár Éva) viszont több szinten kudarcos magánélete elől az ezotériába menekül, a képzést teljesen szétesve, ám annál nagyobb küldetéstudattal vezeti valahonnan a felhők fölül.

A kilenc különböző karakter mind más-más társadalmi csoportot képvisel, hol átélhetően és mélységeket is felvillantva, hol a sztereotípiáknál megragadva. Az utánképzettek monológjait remekül egészíti ki a bűncselekmények felidézése mellett azok eljátszása, mely rengeteg helyzetkomikumra ad lehetőséget, és ahol megjelenik a korrupt, kisstílű rendőrség képe is a teljesen gátlástalan sofőrök mellett. A csoportterápiás keret és a pszichológusok jelenléte vallomásosságra és valamiféle létértelmezésre vagy léthazugság elmesélésére készteti a résztvevőket, így nemcsak az ittas vezetés körülményeire derül fény, hanem a szereplők élettörténete is kirajzolódik.

A legnehezebb helyzetben Illés Alexa van, aki Bogit, a műkörmöst játssza paródiába hajlóan. Figurája alig kidolgozott, egy ostoba, könnyűvérű csaj közönséges, nagyon kihívó Barbie-ruhákba öltöztetve, aki rajong az egyenruhás, hatalmat képviselő férfiakért. Az egyik legjobb alakítás Józsa Richárdé, aki hibátlanul hozza a közös képviselő egyszerű figuráját, apró gesztusokból építve élővé a karaktert. Györfi Anna is jól hozza a budai úrilányt, aki nem lát ki saját buborékából, Tóth András Ernő lubickol a felkapaszkodott nonstop-tulaj szerepében, Urbán Tibor is kiváló a multiaddikt, szerek által felpumpált egójú pszichiátriai esetet játszva. Bera Márk egy csepp NER, Götz Attila titokzatos belügyes figurája viszont halvány és kidolgozatlan marad.

Az előadás minden színésztől folyamatos színpadi jelenlétet és koncentrációt igényel, hiszen minden szereplő végig a színen van, de Frank Ildikónak még ennél is nehezebb feladat jutott, hiszen Anna, az újságírónő az előadás első felében néma, szorongása, introverziója teszi őt láthatóvá. Anna az egyik legtragikusabb hős, mártír és áldozat, aki egy nős férfi szeretőjeként vállalja át a férfi bűnét és a bűnhődést is, ellentételezés nélkül. Frank Ildikó érzékenyen jeleníti meg a hitében megtört, munkájában is álnév mögé bújó, a kapcsolatát és önmagát felvállalni nem tudó nőt.

A másik tragikus szereplő Sanyi, akit Bergendi Barnabás játszik nagyszerűen, a darab kulcsfigurájává emelve az elveszett karaktert. Sanyi hiába tett meg nagy utat hányattatott gyermekkora óta és alakított ki saját egzisztenciát a fővárosban, azt nem tudta megtartani, ahogy a családját sem. Számára valószínűleg a jogosítvány volt az utolsó kapaszkodó, mely úgy-ahogy visszatartotta az alkoholizmusban való teljes elmerüléstől. Ezt a fogódzót szeretné visszaszerezni gyermekei miatt, de nem tudja megállni az ivást, és folyamatosan hazugságspirálba kerül. A csoport befogadja, mindenkiben empátiát ébreszt, de ezzel vissza is él, folyamatosan mások segítségére és jóindulatára szorul. De Sanyit nem sikerül megmenteni, halála pedig pont az általa alakított szeretetteljes, de esendő hős miatt igazi katarzishoz is vezethetne. Ezért érthetetlen a pszichológusok félmondatos önfelmentése és felelősséghárítása, valamint az a közöny, amivel a csoport tagjai – akik korábban kiálltak érte – fogadják elvesztését. A teljes részvétlenség minden szereplőtől hiteltelenné teszi a zárlatot, és agyonvágja a katarzist, illetve az előadás befejezését. Ezután szinte már idétlennek hat, mikor újra felcsendül Dick Dale Misirlouja, a Taxi-filmek és a Pulp Fiction főcímdala.

(Fotók: Körtvélyesi László, PNSZ – Bélyegkép: Kis Kata Linda)