– Ki az a Lutosławski? – kérdezte egy ismerősöm.
– Lengyel zeneszerző – válaszoltam.[1]

Múlt csütörtökön a nagyszerű Wrocławi Filharmonikusok vendégjátékát hallhattuk a pécsi Kodály Központban. A Pannon Filharmonikusok jubileumi évadában több zenekart is vendégül látott Pécsett. Ősszel a Győri Filharmonikus Zenekar látogatott ide, most pedig az NFM Wrocławi Filharmonikusok műsorát hallhattuk, amivel a pécsi együttes márciusi wrocławi szereplését viszonozta a lengyel zenekar. A több mint hatszázezres Wrocław (magyarul régiesen Boroszló) a történelmi Szilézia központja és legnagyobb városa, a mai Lengyelország egyik legfontosabb kulturális centruma. A 2016-ban Európa Kulturális Fővárosa címet viselő városban egy évvel korábban nyitott meg a Nemzeti Zenei Fórum (NFM, Narodowe Forum Muzyki) posztmodern épülete, amely számos rangos zenei együttesnek és különböző zenei fórumoknak ad otthont, beleértve kamaraegyütteseket, kamarazenekarokat, kórusokat, historikus zenét vagy akár dzsesszt játszó formációkat, újzenei és elektronikus zenei fesztiválokat. Ennek a zenei intézménynek a rezidens szimfonikus zenekara a korábban Witold Lutosławski nevét is viselő Wrocławi Filharmonikusok, amely hatalmas szerepet vállal a lengyel újzene műveinek bemutatásában és terjesztésében.

A lengyel együttes remekül megválasztott műsorral érkezett. 1879-ben a wrocławi egyetem díszdoktorrá avatta Johannes Brahmsot. A német zeneszerző két művet írt az egyetem számára, hogy megköszönje a megtiszteltetést: a gúnyos-ironikus Akadémiai ünnepi nyitányt és a patetikus Tragikus nyitányt. Az évad során mindkét darab elhangzott Pécsett: előbbi február 25-én Hamar Zsolt vezényletével a Pannon Filharmonikusok Flört-bérletének második hangversenyén, utóbbi pedig április 4-én, Michel Tabachnik és a Budapesti Fesztiválzenekar tolmácsolásában. A most műsorra kerülő Akadémiai ünnepi nyitány tehát afféle wrocławi specialitás. Azt meg talán nem is tudta a lengyel együttes, hogy ez a választás milyen jól illeszkedik a pécsi zenekar német romantikát s különösen Brahms műveit megszólaltató műsorainak sorába. A Pannon Filharmonikusok wrocławi programja is Brahmsszal kezdődött: a grandiózus B-dúr zongoraverseny szólistája Balog József volt, a műsort az utazás előtt Pécsett is bemutatták.

Witold Lutosławski (1913–1994) a lengyel újzene vagy, ha úgy tetszik, a lengyel avantgárd talán legfontosabb komponistája. Művének műsorra tűzése körülbelül ugyanazt jelenti, mint a Bartók-mű a Pannon Filharmonikusok lengyel koncertjén. Bemutatni a lengyel zenetörténet egyik legnagyobb hatású alakját, akinek igen karakteres, de mindig megújulásra képes művészete nagyban meghatározta a 20. század második felének zenéjét, és különösen a szimfonikus zenekari irodalom számára jelölt ki új utakat – akárcsak Bartók. Szimfóniái, Concertója, a Három posztludium, a Livre pour orchestre, a Csellóverseny vagy akár a Kettősverseny ma már megkerülhetetlen koncertdarabok az újzenét játszó zenekarok és közönségeik számára. Lutosławski egyébként a magyar zeneszerzésre is hatással volt és hatással van, zenéje elkerüli a túlzott formalizmus vagy a regresszív konzervativizmus csapdáit, így sokak számára nyújt szimpatikus alternatívát. Ő maga bevallottan csodálta Bartókot: 1958-ban fejezte be a neki dedikált Gyászzenét, később pedig ezt nyilatkozta róla: „talán Bartók volt kortársai között az egyetlen, aki meghódította az emberi gondolkodás és érzelem beethoveni magaslatait. Ő az egyetlen, akit Beethoven zenéjével asszociálhatunk, elsősorban az olyan mesterművek alapján, mint a vonósnégyesek, a Zene és a két zongorára és ütőhangszerekre írott Szonáta.”[2]

A koncert harmadik darabja Gustav Mahler 1. szimfóniája volt, melyet a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara a szerző vezényletével mutatott be a Pesti Vigadóban 1889-ben. Mahler ezekben az években az Operaház zeneigazgatója és vezető karmestere volt. Vagyis miközben egy jól ismert késő romantikus szimfóniát választottak záródarabnak, a magyar közönségnek is kedveskedtek ezzel a választással. És megint csak a párhuzam: a Pannon Filharmonikusok wrocławi koncertjén elhangzó Brahms-zongoraversenyt a nyilvános premieren szintén a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara mutatta be a Vigadóban, a szerző szólójával, 1881-ben. Tulajdonképpen mind a Brahms-nyitány, mind a Brahms-concerto, mind a Mahler-szimfónia arra a közös európai (erősen német gyökerű) zenei hagyományra hívja föl a figyelmet, amelyhez Budapest vagy Wrocław egykor ugyanolyan szorosan kapcsolódott, mint Bécs, Lipcse, Berlin vagy Hamburg. Kérdés, hogy ma – a vasfüggöny évtizedei után – létezik-e még ez a közös hagyomány, esetleg a „kelet-európai avantgárd” tud-e egy sajátos színezetű tradíciót kijelölni a nemzetközi zenei térképen, és ha nem, miért nem. A Wrocławi Filharmonikusok koncertje minderre nem adhatott választ, de mégis felmutatott különböző és egymáshoz szorosan kapcsolódó hagyományokat, amelyek a mai zenekari repertoárt meghatározzák.

A Wrocławi Filharmonikusok rendkívül fegyelmezett, magabiztos együttes. Noha a pódiumra beülve még lazán csevegtek egymással a zenészek, a darabok során végig egységesen, határozott hangon szólt a zenekar. Nem volt helye slamposságnak, pontatlanságnak, a tisztán kivehető pianókat igényes forték váltották. Még a legsűrűbb tuttik során is jól elkülönülő szólamokat hallhattunk, melyeknek mindig volt mélysége, iránya. Ez jelentős mértékben múlt Giancarlo Guerrerón, aki 2017 óta vezeti a wrocławi zenekart. Nagy amplitúdójú, erős mozdulataival rengeteg dolgot képes egyszerre kifejezni, mutatni, lekövetni. Kezével szinte énekel, apró gesztusaival végigvezetve a hangokat, amivel a zenészeket is kifejező dallamosságra ösztönzi. Eközben viszont hihetetlenül precíz és szigorú, még a leglíraibb dallam közben is kiüti az ütemet, ha erre van szükség. A Mahler-szimfónia utolsó tételében hallhattuk, hogy mindig van még egy fokozat a tarsolyában, amivel fokozni tudja a feszültséget, a hangerőt.

Az Akadémiai ünnepi nyitány bonyolult kompozíciós technikákat alkalmazva dolgoz föl régi diákdalokat (a zárószakaszban fölcsendül a ballagási énekként Magyarországon is ismert Gaudeamus igitur). Giancarlo Guerrero komolyan, ünnepélyesen játszotta, de még így is érezhető volt ennek a rövid műnek az iróniája, humora (sőt, talán így érződött igazán). Mahler műve – mint az érett bécsi klasszikától kezdve minden valódi szimfónia – teljes zenei univerzumot hozott létre a genezistől az apoteózisig, melyben egyszerre kap helyet a teremtés és a természet naturalisztikus megkomponálása, a kritikus és felforgató humor, a groteszk és a fenséges, a felszabadult tánc (a Ländler), az egyszerű-népies Lied, a dráma és a hősiesség – a koncert legvégéig összpontosítva és motiváltan játszó wrocławi zenekar mindezeket a legjobb hangminőséggel tudta megszólaltatni.

Lutosławski Kettősversenye oboára, hárfára, kis létszámú vonószenekarra és ütősökre íródott. A darab egy zenész házaspár, Ursula és Heinz Holliger számára készült, a különleges hárfa–oboa-párosításból a szerző előnyt kovácsolt, kihasználva a két hangszer igen eltérő hangszínét és karakterét. Lutosławski ezt a művét is az irányított aleatória technikájával dolgozta ki. A zenei folyamatban vannak csomópontok, amikor bizonyos szólamok („vonal-kötegek”) találkoznak vagy elindulnak. De két csomópont között az egyes szólamok némileg szabadon megválasztott tempóban játszhatják a szigorúan megkomponált szakaszokat, és ha valaki előbb a saját szakasza végére ér, akkor – a kotta utasítása szerint – be kell várnia a többieket, vagy szabadon ismételgethet egy meghatározott szakaszt. Így a hangzáskép, de akár a zene minősége, a formarészek aránya előre kalkulálható, csupán a hangok megszólalásának pontos ideje nem meghatározott. Az ismétlődő szakaszok bonyolultsága kizárja azt is, hogy meditatívvá, monotonná váljon az adott szakasz, a technika épphogy növeli a hangzás intenzitását és dinamizmusát. Különböző felületeket, halmazállapotokat, érzeteket, sűrűségeket, anyagokat hallhattunk, melyek hol kiegészítették egymást, hol kontrasztáltak egymással. Ebben a zenében autonóm területek határolódnak el térben és időben, melyek mégis lényegileg és szervesen kapcsolódnak össze a pillanatnyi hangzáskép és a kompozíció szintjén is.

A szólókat ezúttal a zenekar tagjai játszották. Az ő részükről időnként érezhető volt némi bizonytalanság, a zenekar ellenben nagy magabiztossággal szólaltatta meg a művet, érződött a hasonló kompozíciók előadásában való jártasságuk. Guerrero sokszor egészen visszahúzódva vezényelt, csupán a fontosabb találkozási pontokat jelezve a zenekarnak, máshol azonban határozottan vezette az együttest. A sokszor groteszk harmadik tételben jelentek meg leginkább hagyományosan ritmizált szakaszok, ahol a szólamok szinkronban mozogtak. Az oboa időnként felcsendülő témafoszlánya 2/4-es indulót imitál, a zenekar gyakran egységes tömbként szólalt meg: ennek a tételnek a determinált világa szinte fenyegetően szólal meg az előző két tételhez képest, és végzetszerűen menetel a darab zárlata felé. De a másik két tétel sem ad okot optimizmusra. Mahler természetközeli zenéje és harsány humora mellett ez a zene idegen ipari táj. Lutosławski mégis olyan energiával tölti meg, ami a bécsi klasszikus szimfóniák dinamizmusát idézi föl, és az oboa lírai dallamai vagy a hárfa kiengesztelődést hordozó akkordjai hallatán mégis találunk valami megnyugvást.

A Wrocławi Filharmonikusok összeszokott, magas színvonalon és örömmel zenélő együttes. Műsorukkal újat is, ismerőst is hoztak Pécsre. Tisztelegtek a közös hagyományok előtt, de programjuk ajánlat is volt. A két zenekar együttműködése, barátsága mindenesetre fontos tapasztalatokkal, gazdagodással járhat. Már ez a koncert is azt bizonyítja, hogy mi, a pécsi közönség csak nyerhetünk vele.