Nagyszerű élménynek lehetett részese a pécsi közönség: Jan-Erik Gustafsson zenéje érezhetően lenyűgözte a hallgatóságot. A finn csellista játéka energikus és virtuóz, mégis mindvégig megmarad könnyednek és egyszerűnek, virtuozitása sosem válik öncélúvá, hanem mindig a zenei kifejezés szolgálatában áll. Világos gesztusai és élettel megtöltött hangjai úgy párosulnak érzékenységgel, hogy játéka messziről kerüli a felesleges ömlengést és bőbeszédűséget. Ez az ideál meghatározta a művek előadását is, amivel, úgy tűnik, Gustafsson nemcsak a közönséget varázsolta el, hanem a zenekart is.

A koncert elején még hiányzott ez a tűz a zenészekből, amit Orbán György 4. szerenádjának előadása némileg megsínylett. Az összhangzás szokás szerint egységes, áttetsző és színes volt. Bogányi Tibor nagyon jó arányérzékkel keveri ki az együttes hangzását, ez a zenekar egyik legnagyobb erőssége. Viszont az előadásból most hiányzott a dinamikusság és a pontosság, így a darab némileg leült, egyhangúvá vált, és nem érvényesülhettek eléggé a benne rejlő különböző karakterek.

Dohnányi Ernő csellóra és zenekarra írt Koncertdarabjában ez szerencsére megváltozott. Gustafsson muzsikálása láthatóan megihlette a zenészeket. A kezdeményezés a szólistáé volt, játékstílusát azonban hamar átvette a zenekar is, így a darab megformálása izgalmas, az érzelmi kinyílások hatásosak lettek. A mű végére sikerült együtt olyan légkört teremteniük, hogy a cselló utolsó, halk, lágy hangjai alatt vélhetően az egész nézőtér úgy érezte magát, mint Don Quixote, amikor bekötött szemmel elhitetik vele, hogy a felhők között száll. A darab után a közönség – szokásától eltérően – áhítatos csendben várta meg, amíg Gustafsson lassan leengedte vonóját.

Richard Strauss Don Quixote című szimfonikus költeményében a kamarazenész Gustafssont ismerhettük meg. Intelligens, fegyelmezett játékával hol irányította a zenekart, hol pedig háttérbe húzódott, mindvégig szoros kontaktust fenntartva, és állandóan kommunikálva a zenészekkel és a karmesterrel. A másik két szólista is bravúrosan játszott: Deák Márta koncertmester nagyon izgalmas színekkel borította be a zenekari faktúrát, Murin Jaroslav pedig annyi humort vitt játékába, hogy sokak előtt bizonyosan megelevenedett a brácsa által képviselt Sancho Panza csetlő-botló alakja. Itt viszont volt némi eltérés a szólisták és a zenekar felfogása között. Mint ahogy Cervantes könyve, úgy Strauss műve is a paródiára épül. A kifacsart akkordmenetek, szokatlan dallamvezetések nem kis iróniát, sokszor gúnyt árasztanak magukból. Ezekre nagyon jól rájátszott a három szólista, előadásuk tele volt komikus elemekkel. A tételek során különféle karakterek széles skáláját vonultatták föl, színessé és izgalmassá téve ezzel ezt a maga műfajában amúgy igen hosszúnak számító darabot. A zenekar felfogása sokkal inkább komolyságot tükrözött. Erre jó példa Sancho Panza szextugrásokra épülő témája, ami Murin Jaroslav tolmácsolásában már-már a groteszkségig nevetséges volt, a zenekar viszont a legnagyobb természetességgel adta vissza, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy Sancho Panzák mászkálnak az utcán. A komolyság rátelepedett a darab összhatására is, a helyenként a kelleténél kicsit lassabb tempóválasztások megállították a zenei folyamatot, így nehezebben állhatott össze a forma egésze, és a mű második felének előadása egy kissé egyhangúvá vált. A feszültséget a szólisták játéka tartotta fenn, oly módon, hogy talán feledtetni tudta az előadás hiányosságait.

A fent jelzett előadásmódbeli különbség egyébként felhívja a figyelmünket a műsor darabjai közötti lényeges összefüggésre is. A három mű hangzásvilágában, zenei anyagában igazán nagy különbség nincs. Ez a századforduló táján keletkezett művek esetében nem meglepő, az viszont már a műsor összeállítóinak bravúrja, hogy Orbán Györgynek ezt a művét is ideillesztette. Most már csak az a kérdés, hogy ki Don Quixote és ki Sancho Panza. Már jeleztük, hogy Cervantes és Strauss műve is paródia. Parodisztikusan viszonyulnak egy letűnt korhoz. A zenemű esetében nem a lovagi, hanem a polgári társadalom és annak kultúrája van letűnőben. Már nem működnek a hagyományos zenei formák sem, a zeneszerzők új utakat keresnek (ne feledjük, hogy Claude Debussy Egy faun délutánja című művét 1894-ben mutatták be, négy évvel a Don Quixote bemutatója előtt). Amikor a műben – a hősi életet megjelenítendő – megszólal egy-egy Wagner zenéjét idéző motívum, az rögtön eltorzul, nevetségessé, lehetetlenné válik. A szimfonikus költemény dialektikusan mutatja be a hagyományos zenei nyelvhez való nosztalgikus ragaszkodást, és ugyanakkor lehetetlenségét, elégtelenségét. Ebből a nézőpontból kell tehát közelítenünk a másik két darabhoz.

A Dohnányi-darab zenei nyelve nem tükröz ilyenfajta konfliktust. Nem kérdőjelezi meg a romantikus zenei nyelvet, hanem reflektálatlanul használja, benne él, miközben az már nem működik, és ezért végtelenül anakronisztikusnak hat. Főleg Strauss mellett hallgatva. Itt már nincs semmi dialektika, a drámából ki van ragadva az egyik szereplő, és mintha hosszú lírai monológot mondana: ez a szereplő Don Quixote, aki nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy a körülötte lévő világ megváltozott. A Szerenád még ennél is sokkal komikusabb. Száz év távlatából nem lehet nem észrevenni, hogy a realitás megváltozott. A Szerenád a tudatos visszafordulás a múlt zenei valóságához, csakhogy nem a romantikáéhoz, hanem a Koncertdarabhoz. Ez a darab Sancho Panza, aki urát őrültnek tartja, amiért lovagnak öltözik és a szélmalmokat óriásoknak képzeli, de közben hűen követi őt mindenhová. Talán így már érthető, hogy miért volt hiányolható a humor a Don Quixote előadásából. Strauss darabjának lényege nem a letűnt kor után való sóvárgás, hanem a sóvárgás kritikai bemutatása, a kritikaiság eszköze pedig jelen esetben a humor.

A koncert kiválóan alkalmas volt arra, hogy rávilágítson erre a zenetörténeti együttállásra, ami segíthet abban, hogy átgondoljuk a századforduló körül zajlott zenetörténeti folyamatokhoz és a ma neoromantikának nevezett stílushoz fűződő viszonyunkat. Ezt pedig egy nem mindennapos zenei élmény apropóján tehetjük meg: az egyébként már világhírű Jan-Erik Gustafsson nevét alighanem érdemes lesz megjegyeznie a pécsi közönségnek is.

A képeket a Pannon Filharmonikusok hozzájárulásával használtuk föl. A koncertről még több kép a honlapjukon található.