Negyvenöt évvel ezelőtt jelent meg Botho Strauss Die Widmung című nagyelbeszélése, amely a hatvanas évek utáni német irodalom egyik legjelentősebb alkotásaként kanonizálódott. Szakítástörténet, pontosabban nem is történet (a történeteket Strauss sohasem kedvelte), hanem egy szakítás utáni állapot leírása, méghozzá a férfi perspektívájából. „Milyen kár, mondja, az énem meghal, az egyetlen és legjobb tárgyam elhagy. De akkor hogy folytatódjon az élet?”[1] A korabeli kritika nem volt maradéktalanul elismerő. Benjamin Henrichs például ezt írta: „A történet hőse […] nemcsak egy szenvedő ember, hanem – mint ő maga is tudja – egy egyre groteszkebbé váló figura, aki egyáltalán nem különbözik egy slapstick-hőstől. A szenvedése […] komoly gyászmunkából nevetséges erőlködéssé, energiapazarlássá válik, amely elkerülhetetlenül kimerüléshez vezet, míg végül marad a »kispolgári összehúzódás-melankólia«.”[2] Botho Strauss most mintegy újraírta ezt a könyvet: válás, szétmenés, elhagyás, elhagyatottság, csak most nem a férfi, hanem a nő perspektívájából. „A regény előfeltevései adottak lennének: itt van a nő, és ott van a férfi. Minden bizonnyal szerették is egymást, aztán a férfi elhagyta a nőt. A nő marad, és elkezd töprengeni a találkozáson és a férfin.”[3] Valószínűleg kézenfekvő így kezdeni a recenziót, hiszen a Die Widmung újraírása és a könyv első fülszövege is ezzel az olvasási útmutatóval látja el az olvasót, az olvasás kalandos útjára merészkedőt. „Egy nő története, aki nem tud szabadulni szeretője képétől. A férfi elhagyta őt. És most éjjel-nappal a düh, a vágy és a csalódás, a kívánás és a felháborodás határozzák meg a gondolatait. Miközben ő (mint költő) nem szeretne hang és ének nélkül e történet vesztese lenni.” Mintha Strauss azt akarná mondani, hogy egy szakítás nyomán ennyi bölcsesség, ennyi okos gondolat szabadul fel. És ez az iránymutatás mégsem teljesen helytálló: a mű olvasásakor erről sokszor, sőt talán általában meg is feledkezünk.

A mostani könyv ugyanúgy, mint a Die Widmung, töredékekből áll, rendkívül koncentrált poétikai-filozófiai reflexiókból. Ám van egy hatalmas különbség is: az előző mű olvasása során mindvégig tudtuk, hogy mi is történt. A mostani könyvben a szövegek, a jegyzetek felülemelkednek az adott történeten: „létezésünk egyetlen igazolása az elhagyatottságban áll”. (Lehet, hogy Strauss megfogadta a kritikát: ahhoz, hogy a gyász ne legyen önsajnáltatás, és elejét vegyük a „kispolgári melankóliába” való zuhanásnak, magasabb absztrakciós szintre kell áttérnünk: a töredékek így erősen közelednek a filozofikussághoz.) Mindannyian elhagyatottak vagyunk, mindannyiunkat itt hagyott, itt felejtett valaki. Strauss most nem kevesebbet mond, mint hogy ebből a perspektívából lehet a leginkább látni az emberi létezésünket (vagyis az életünket). A filozófiában ez a gondolat talán Eckhart Mesternél jelenik meg először. „Nehéz helyzet, ha Isten így tartózkodási hely nélkül hagyja az embert, ha az ember elhagyatottságát úgy terjeszti ki, hogy ő maga nincsen benne, világítva vagy támogatva vagy hatást kifejtve […]. Ha az ember a puszta semmiben áll, akkor nem az-e a legjobb, ha tesz valamit ennek a sötétségnek az eloszlatására […]?”[4]Eckhart Mester elhárítja ezt a lehetőséget. „Nem, ezt valóban tudnod kell: teljesen csöndben maradni és teljesen kitartani az ürességben, ez a legjobb, amit tehetsz. Vésd az eszedbe.”[5] Kitartani az ürességben – talán e helyett fogja Pascal azt mondani, hogy a feladat ennek az ürességnek a gondolati feldolgozása. „Az ember minden jel szerint arra van teremtve, hogy gondolkozzék; ebben rejlik minden méltósága és minden érdeme; egyetlen kötelessége az, hogy helyesen gondolkozzék. A rend pedig azt kívánja, hogy önmagán […] kezdje a gondolkodást.”[6] Önmaga elhagyatottságán. És mivel a „szerző” költő, időnként versek is föl-fölbukkannak.

A nem-cselekvés fehér virágesője.
Feladni valamit, ami ad valamit.
A kezek, amelyekből virágok hullanak,
a kezek, amelyek mindent elejtenek,
és semmit sem tudnak megtartani.

Valamivel később az én-elbeszélő azt mondja magának, hogy két részből áll, „amelyek megvetően beszélnek egymásról és lekicsinylik egymást, és állandóan azt bizonygatják, hogy a másik egy kicsi semmiség. Az egyiket úgy hívják, hogy emlékecske – ez egy rakás kis szerencsétlenség, mert a tiszta emlékezésben már nem érzi a testét. A másikat úgy hívják, hogy senkicske – ez is egy rakás kis szerencsétlenség, amely nem nagyon tud emlékezni, de cserébe még rendelkezik a test lázadó erejével.” És aztán még egy érdekes drámai párbeszédet is olvashatunk róluk – erősen ironikus hangfekvésben, a fentiekben jelzett kicsengéssel. A végeredmény a totális elbizonytalanodás, az elhagyatottság létállapota.

A könyv (filozófiailag) legérdekesebb részei azok, ahol a szerző magáról az életről kezd el beszélni. „Az egész életem olyan volt, mint egyetlen pillanatnyi történés, az egész hirtelen megélt élet.” Az életből éppen az idő (az időbeliség) hiányzik; de pontosabb, ha azt mondjuk, hogy az emlékezet által megjelenített életből elvész az idő. Ebben az életben aztán nem történhet semmi, mindent átsző az unalom.

Kérem, segítsen rajtam!
Miben?
Nem tudom. A segítségre magára van szükségem.

Így persze nem lehet segíteni. „A halálhoz mérten minden élet eseménytelen.” Csak az unalom van, az örök egyformaság, ami történik, egyébként minden jelentéktelen. És ha az én-elbeszélő azt mondja, hogy „minden utam tévút volt”, akkor az nem egyszerűen azt jelenti, hogy rossz vagy elhibázott volt, hanem azt is, hogy hiábavaló volt, nem sikerült. Egy önálló töredékben a 90. zsoltár egyik sorát idézi: „Mint egy sóhajt, úgy éljük le az életünket.”[7] Az életünk olyan, mondhatnánk, mint egy hosszú, fájdalmas sóhajtás. A szerelemre igaz: „Zabáld föl az életet, mielőtt az téged fölzabálna.” Az élet fölzabál minket. „Azért van az életed, hogy értelmezd, mint egy mondást. Ezt minden nap tenned kell, talmudi kötelesség.” „Aki nem kutatja önmagát, sokáig fog élni. (Mondja Teiresziasz Ovidiusnál).” Ez az állandó önvizsgálat, önmarcangolás fölemészt, de mégis ez a kötelességünk az életben. A szerelem kísérlet, hogy ezt ne hagyjuk, hogy ezzel szembeszegüljünk. De a vége ugyanaz: a szerelem is fölzabálja az életet. Ez pedig nagyjából a következőt jelenti: „Végül a férfinak sikerült elsőként elhagynia az összepiszkított szerelmi fészket. A nő még egy hétig egyedül koplalt a sötétben. És aztán ő is kimászott a résen. És kint ők ketten hiába keresték egymást, soha többé nem találkoztak.” A szerelmi fészken kívül van az írás, a gondolkodás, az élet megértése. Ha a szerelem szétesik, a nyelv a „szétesettségbe” megy át. Ezért szükségszerű ez a töredékes-reflektáló forma. És ezt a szerző nem a regényfejlődés útjával igazolja, hanem az „élet” nagyon alapvető sajátosságaival és talán szabályszerűségeivel.[8]

Mondhatjuk, hogy Botho Strauss egy hihetetlenül koncentrált kései remekművet alkotott. Ijoma Mangold így ünnepelte: „A [mű] a maga tökéletességét annak köszönheti, hogy nem hajlandó alávetni magát az elbeszélés semmiféle konvenciójának. Mintha egy újonnan megalkotott nyelven szólna, amelyet az olvasás során lépésről lépésre meg kell tanulnunk. (És ha sikerül megfejtenünk egy mondatot, akkor az öröm különösen nagy: ilyesmiket lehet elmondani ezen a nyelven).”[9] De az általánosság felé való erőteljes eltolódás miatt én mégsem merném azt mondani, hogy ez a könyv jobb, mint a negyvenöt évvel ezelőtti nagyelbeszélés.