A pécsi Janus Egyetemi Színház a meséről mesél. Rendhagyó, felnőtteknek szóló „népmesebeavató” előadásukban A vak király történetét tárják a nézők elé, érzékenyen reflektálva a mesék összetett filológiai, kultúrtörténeti szerepére, mindeközben hiánytalan esztétikai élményt, a gyermeki belefeledkezés lehetőségét nyújtva. A népmesének kifejezetten jól áll, hogy nem leegyszerűsítve, kiskorú közönségre szabva adják elő, hanem a mélységeire és a komplexitására rávilágítva.

Varsányi Péter rendezése és átirata a különböző meseváltozatok demokratikus egyenrangúságát hirdeti. Az előadás elején a színészek egymás után lépnek elénk (oldalirányban haladva), és kezdik el mondani A vak király egy-egy változatát – magasirodalmi regiszterben, tájnyelven, németül, angolul, franciául. Amikor új szereplők kapcsolódnak be a történetmesélésbe, a korábban megszólalók nem hallgatnak el, csak arrébb lépnek, így szimultán hangzik el több verzió; minden néző azt követi, amelyiket az adott pillanatban a legjobban hallja a hozzá legközelebb álló mesélőtől. A függöny mögött eltűnők aztán a színtér másik oldalán bukkannak fel, és folytatják onnan, ahol az imént – a nézőtér másik oldalán ülők füle hallatára – abbahagyták. Ez a körkörösség egyrészt a civilizációnkkal jóformán egyidős legendák végtelenségét szemlélteti, másrészt pedig azt, hogy a mesélést (és mesehallgatást) bármikor folytathatjuk ott, ahol tegnap, a gyerekkorunkban vagy évszázadokkal ezelőtt abbahagytuk. A mesebefogadás mindannyiunk számára legjobban ismert tapasztalatára, az esti mese hallgatására is emlékeztetnek a felhangzó-elhalkuló, mindig máshonnan folytatódó történetfoszlányok; a félig-értés otthonosan varázslatos világába vezetnek vissza, ahol összeér a mese, az álom és az üres helyeket kitöltő fantázia.

A szimultán mesélés az alaphelyzet felvázolásáig, a szereplők viszonyainak bemutatásáig tart, majd az elhúzott függöny mögött – ugyanezekkel a színészekkel – elkezdődik a klasszikus értelemben vett cselekménybemutatás. A felvonásközökben újra visszatér a többnyelvű mesekánon. Az egymás mellett létező népmeseváltozatokra hívja fel a figyelmünket az a gesztus is, hogy a főszereplőt, az archetipikus legkisebb királyfit minden jelenetben más színész játssza. A királyi család tagjai közül (király: Szabó Márk József; királyné: Hollósi Orsolya; három fiú – az első jelenetben – Ágoston Gáspár, Popa Máté, Háber Krisztián) mindenkinek egyedi formájú koronája van; a kis királyfié a legegyszerűbb szerkezetű. Ez az aranyszínű karika metonimikusan ábrázolja őt. Hamar megtanuljuk: akinek a fején ezt a koronát látjuk, az a vak király legbutább (de legigazabb szívű) fia. A fejdíszt stafétaként nyújtják át egymásnak a színészek egy-egy jelenet végén. A szerepek egymás közötti cserélgetése, úgy, hogy ez ne menjen az értelmezhetőség rovására, kizárólag összehangolt csapatmunkával, szigorú koncentrációval és sokoldalú színészi játékkal kivitelezhető. A vak királyban egyikből sincs hiány. A királyfi – noha többször megkérdezik tőle – sosem árulja el a nevét, így a rendezés nem köteleződik el egyik népmeseváltozat mellett sem, amelyek többek között abban különböznek egymástól, hogy mindegyikben máshogy hívják a fiút. A királyfi szerepe nemtől függetlenül örökítődik át a színészek között; mind Hollósi Orsolya, mind Somogyi Bianka nagyszerűen alakítja. A váltások olyan gördülékenyek, hogy egy pillanatra sem zavarják meg a befogadást. Az előadásnak olyannyira sikerül megragadnia a mesékre jellemző ősi, általános emberi tapasztalatot, hogy minden külsőséget (nyelvet, nevet, nemet) elengedve is közvetíteni tudja a történet lényegét.

A színészek nemcsak eltérő szerepek, de különböző valóságszintek között is mozognak. Ki-be lépnek a cselekményből, és olykor saját nevükön bemutatkozva állnak elénk. Ilyenkor interakcióra hívják a közönséget, és a mesék funkciójáról vagy A vak király egyes elemeiről kezdeményeznek párbeszédet; ebben áll a „népmesebeavatás”. Farkas B. Szabina – aki az előadás legmisztikusabb szereplőjét, a mindentudó, segítő, sejtelmes rókát alakítja, és markáns jelenléte végig érzékelhető – már a játéktérbe lépésünk előtt megkér, képzeljük el, hová vezethet, mi másnak az ajtaja lehet a behúzott függöny, amelyen át a nézőtérre jutunk. Szintén a képzelet valóságteremtő erejére irányítja a figyelmet az előadás közepén az a két-két színész, akik a nézőket két csoportra osztják, és közös ötletelésre hívják: a csapatoknak ki kell találniuk egy-egy próbatételt, amelyet teljesítve a királyfi közelebb kerülhet az áhított, apját a vakságból kigyógyító tűzmadár megszerzéséhez. Ezzel mi is formálójává válhatunk a történetnek, és megtapasztalhatjuk, hogy a népmese befogadása és továbbadása egyben alkotást is jelent. A helyben kitalált próbatétel-jeleneteket (a sivatagi pálinkakeresésről és az önarckép tükörre rajzolásáról) aztán Hollósi Orsolya és Popa Máté lenyűgöző improvizációiban hallhattuk viszont. A saját képünkre formált jelenetek arra világítottak rá, hogy a mese erőteljes struktúrája és archetípusai akkor is érintetlenek maradnak, ha a részleteket teljesen megváltoztatjuk, így a szájhagyomány útján terjedő népmesék különböző (akár az általunk ismerttől eltérő) változataira is nagyobb nyitottsággal tudunk tekinteni.

Mint Szabó Márk József felhívja rá a figyelmünket a bevezető során, a mesélés egykoron organikus része volt az emberek közötti interakciónak: a fonókban például nemcsak a fonalak szálait fonták, de a történeteket is szőtték. Ma ezzel szemben – a JESz előadása szerint – különösen néznénk az aldis pénztárosra, ha a végösszeg közlése helyett buzgó mesélésbe fogna. A némiképp leegyszerűsítő szembeállítást vitatva hozzáfűzhetnénk, hogy a kortárs mindennapjainkat is jócskán áthatják a történetek, ráadásul erre egyre több mediális lehetőség kínálkozik. Ugyanakkor jóleső, hogy az előadás visszatér a mesélés hagyományosabb formáihoz – mindezt mégis újszerű, nem-konvencionális, találékony színházi nyelven teszi. Az invenciózus történetmesélés mellett az ötletes térhasználat és a megkapó látvány is különlegessé teszi az előadást. Molnár Anna arany-vörös-fehér, egymással tökéletes harmóniában álló jelmezei és díszletei egyszerre érzékeltetik a letisztultságot és a királyi pompát. A személyre szabottan hajlított koronák, a vacsorára feltálalt (és ritmuseszközként is alkalmazott) kövek, a tűzmadarat jelképező, ketrecbe zárt vörös gyertya és a lépten-nyomon feltűnő róka-alakok érzékenyen újraalkotják a népmese összetett motivikus hálóját.

A mesélők körkörös mozgásában megjelenő ciklikusság a történetben (és annak színrevitelében) is helyet kap: a mese végére a vak király legfiatalabb fia – fivérei kezei által – maga is vak király lesz. Találó megoldás, hogy a megöregedett, koldusként élő legkisebb testvért az előadás végén ugyanaz a színész alakítja, mint az időközben meghalt királyt. Ekkor tudja törleszteni (egyik) adósságát a királyfi a fogadóslánynak (Somogyi Bianka, majd Hollósi Orsolya), aki sok évtizeddel azelőtt nem kért pénzt tőle az ott tartózkodásért, mondván, hogy nála történetekkel is lehet fizetni. A vak koldus/király legértékesebb kincsévé az élete története válik. Ahogy ő és egykori szerelme, a fogadóslány, úgy a JESz előadása is láthatóan nagy becsben tartja a történeteket. Ezért tud ilyen jól mesélni.

(Fotók: Simara László)