Hiperaktuális, hangsúlyosan az itt és mostban játszódó darabot írni nagyon nehéz: egyrészt mert minden néző valóságpercepciója más, másrészt a realitás könnyen fölülírhatja a már papírra vetett és megrendezett helyzeteket. Ez történt részben a Közmagyarral is, így olyan előadást láthatunk, ahol Putyin nem rohanta le Ukrajnát, a magyar országgyűlési választások pedig nem a szomszédban ropogó fegyverek árnyékában zajlanak. A Közmagyaré tehát egy valós háború nélküli, de a már szokásosnak tekinthető háborús narratívával terhelt választás az uránvárosi szavazókörben. A választás közelsége az előadás amúgy is feszült hangulatát tovább fokozza, hogy sok néző ugyanebbe a tökéletesen szocreál díszletbe érkezik majd voksolni pár nap múlva. A rendhagyó díszlet- és térválasztás így nagyszerűen sikerült: a szavazók nagy része valóban csak a lepattant előtérig és a ruhatárig, valamint az elfüggönyözött vécékig és elfüggönyözött fülkékig jut a Pécsi Harmadik Színházban, négyévente egyszer. Fotel sincs elég: a nézők első megoldandó problémája a székfoglalósdi, mely egyből meg is teremti a társadalmi esélyegyenlőtlenséget, kényelmes helye csak az elsőknek lesz, a többiek nem menekülhetnek, a játéktér közepére ültetik őket kinyitható székekre. A nézők „vegzálása”, az interakciók azonban ennyiben kimerülnek, a továbbiakban csak a közös téren, levegőn osztozik a szereplőkkel a néző, az élőkép néma statisztái vagyunk a tévében. Az értelmiségi pozíció viszont nem jelenik meg az előadásban, nincs ellenpont, így az előadás közönsége csapdába esik, és úgy érezheti, tehetetlen, olyanok döntenek a sorsa fölött, akik megvesztegethetők és megvásárolhatók, bár szavaznak, információ hiányában vagy álinformációkkal ellátva valódi és tudatos döntést nem hozhatnak arról, hová teszik az ikszet. Ez a tehetetlenség pedig elkeserítő és dühítő egyszerre, nehéz őszintén nevetni a kiszolgáltatottakon, akik minket is kiszolgáltatnak a hatalomnak.

A színen a legnehezebb feladata Frank Ildikónak van, aki Esztikét, a helyszíni tudósító búgó hangú sztárriportert játssza. Már a kategória problematikus, hiszen 2022 tavaszán Magyarországon a központosított médiában már nem létezik olyan, hogy vidéki sztárriporter. Frank Ildikó végig jelen van, neki kell kézben tartania az egész előadást, mely a meghekkelt választási szoftver terheléses támadása miatt kialakult szünetben játszódik, és a szavazókkal készített miniinterjúkból épül fel. Karaktere viszont egy mélységeiben nem kitalált beszélő fej, a regnáló rendszernek görcsösen megfelelni akaró mikrofonállvány, akinek háttere, motivációi végig rejtve maradnak. Nála jóval reflektáltabb a minimális szöveggel rendelkező kameraman, Tatai Gergő, akinek némajátékai kiválóan mutatják, mit is gondol valaki az interjúalanyairól, aki elbújhat a kamera mögé. A politikusok narratívái szinte megegyeznek, „ugyanabból a kottából játszanak”, ijesztő módon pedig ők az egyetlenek, akik uszítva és az ellenfelet sátánként lefestve, mégis egész mondatokban, strukturáltan és valamilyen – bár roppant torz – gondolati ív mentén fogalmaznak az egyház képviselője mellett, aki lényegében szintén politikus.

A hatalom birtokosai uralják a nyelvet, és olyan, mintha hatalmuk is ebből fakadna. A hatalmi pozícióból sokáig ismételgetett hazugságok igazsággá válnak a kultúrharc terében, a centrumból érkező erőszakos üzenetek a periférián visszhangoznak a fejekben. A két oldal lexikailag is kötött, krumpli-Soros, LMBTQ-háttérhatalom, mely újradefiniált szavak jelentésével új világot teremtettek. A mikrofon elé kényszerített, kiszolgáltatott és sokszor megalázott szavazópolgárok viszont nem uralják a nyelvet, ezért a gondolataikat sem, legtöbbször töredékes, rontott nyelven szólalnak meg. A megjelenített karakterek mind a perifériáról érkeznek, szerhasználók, demensek, prostituáltak, valakivel vagy valamivel függő viszonyban vannak, ezért a politika is könnyen vezetőszárra köti őket. Vannak szereplők, akik „leesnek a papírról”, sokkal inkább a kilencvenes évek végéről vagy a kétezres évek elejéről érkeztek, mint 2022-ből. Ezt erősíti a Polgár Jenő vagy a „Legyen tánc, legyen zárcsökkentés” mém felmondása is. Az előadás végén megjelenő bőrkabátos fiatalok is elrajzoltak, mintha egy időkapun át érkeztek volna szavazni. A leghálásabb feladatot Bacskó Tünde kapja, akinek legtöbb, tragikus sorsú karakterével nagyon egyszerű empatizálni: a végletekig hajszolt, demenciában szenvedő apját kereső bolti eladónak elhisszük és megértjük, hogy nem a közéleti kérdésekkel kel és fekszik, személyes problémái maguk alá temetik és lélegezni sem hagyják. Bánky Gábor legjobb pillanatai is az apa karakteréhez köthetők, a humor és a tragikum valódi egyensúlyban van játékában, a két interjúalany összekapcsolódása pedig koherenciát teremt az előadáson belül.

A darabot kórusmű zárja, melyben szabadjára engedik az indulatokat, és a moderátor nélküli kommentháborúk féktelen fröcsögése hullik ránk, közbeszéd helyett közutálat, az álhír-oldalakon kovácsolt összeesküvés-elméletek és gyűlöletbeszéd-töredékek szólalnak meg ismerős dallamokra Rozs Tamás csodálatos munkája révén.

(Bélyegkép: Balogh Robert. Fotók: Tóth László)