Lassan a végére érünk a Pannon Filharmonikusok Brahms-kurzusának. Sajnos – tehetnénk hozzá. Az elmúlt másfél évben a pécsi együttes műsorra tűzte a német zeneszerző hegedűversenyét, két zongoraversenyét és négy szimfóniájából hármat. Zenekar és közönsége számára kivételes lehetőség, hogy ilyen rövid idő alatt átrághatja magát ezeken a fontos műveken. Nem épp közönségkedvenc darabokról van szó, már csak ezért is méltánylandó a Pannon Filharmonikusok vállalása. Brahms szimfonikus zenéje nem egyszerű kikapcsolódás. Ő maga is hosszasan dolgozott a műveken, többször átdolgozta, átírta őket. Brahmsnak ugyanis nem voltak kész válaszai korának zenei kihívásaira, úgy érezte, hogy semmi sem adott, mindent újra kell alkotni: a szimfóniát, a concertót, a zenekart, a harmóniákat és a zenei narratívát. Éppen ezért ezeket a zenéket úgy lehet igazán megismerni és megérteni, ha az előadók és a hallgatók is nyitottak ezeknek a zenei problémáknak a végiggondolására, végighallgatására.

A zenekar ehhez segítséget is adott. Igen nehéz lenne megérteni a kérlelhetetlenül historikus és klasszicista Brahmsot a nagy elődök nélkül, útkeresésének lényegét a kortársak nélkül és hatalmas jelentőségét a hatástörténete nélkül. Érdemes Brahms felől olvasni az elmúlt másfél bérletes évad koncertjeit. A leggyakrabban játszott komponisták: Haydn, Beethoven, Mendelssohn, Liszt, Richard Strauss és Bartók, de többször felkerült a műsorra Bach, Schumann, Bruckner, Dohnányi és Schönberg neve is. Micsoda névsor! Ennek a szimfonikus hagyománynak a középpontjában áll Brahms a maga izgalmas és mély problémadarabjaival.

A B-dúr zongoraverseny nem is igazán concerto, hanem grandiózus szimfónia, melyet egy szimfonikus zenekar és egy szimfonikus hangszer összjátéka alkot. A darabnak 1881-ben (Bartók születésének évében) a Pesti Vigadóban volt nyilvános bemutatója, melyen a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát Erkel Sándor vezényelte, és maga a szerző zongorázott. A művet ugyanabból a tölgyfa keménységű fából faragták, mint Beethoven kései B-dúr vonósnégyesét a Nagy fúgával. Sűrű anyaga évszázadok zenéjét szívta magába, Balog József és a Bogányi Tibor vezette zenekar pedig nagy műgonddal dolgozott ezen a nemes anyagon, a legváltozatosabb formákat és textúrákat létrehozva.

Az előadás elsősorban mégsem grandiózus vagy elementáris volt, főként a kottából játszó szólista részéről lehetett érezni valamiféle tartózkodást a feszültség fokozásától, az igazán nagy érzelmi hullámzástól. Egy bizonyos tekintetben takarékos, de rendkívül érzékeny, lassan építkező, az apró részletekre és főként a felületek megmunkálására odafigyelő előadást hallhattunk, leheletfinom hangzásokkal, gondosan adagolt tempókkal. Volt valami szikárság a zenéjükben, a csupasz unisonókban, a semmi fölött lebegő, minden díszítő funkciótól megszabadult trillákban, abban, ahogy egy-egy hosszan tartott magányos hang beúszott vagy épp magára maradt. Ennek ellenére mindvégig érezni lehetett azt a tömeget, amiből létrejött ez a gazdag szerkezet, a zongora tudott nagyon kemény és határozott is lenni. Az egész zenei építmény tartóoszlopai voltak Balog alsó oktávokban játszott sötétbarna hangjai.

A zenekar játéka is tele volt különleges hangszínekkel. A fafúvós kar együtt most kissé halványabb volt, a teljes szólamok tekintetében inkább a vonósok vitték a főszerepet. A szólóállások viszont itt is, ott is koncentráltak és kidolgozottak voltak (különösen az Andantéban), és ezek feleltek a darab lírai kibontakozásáért. Az említett harmadik tételben Brahms invenciózusan párosít össze vonós és fúvós szólamokat, földöntúli hangzásokat kikeverve. Ezek az amúgy rettentően egyszerű dallamok így olyan izzással csendülnek föl, mintha Apollón maga játszana, de csak akkor, ha a két hangszer játéka tökéletesen fedi egymást. A pécsi zenészek odaadó játékának köszönhetően most megtörténtek ezek az összeolvadások, a koncert legéteribb pillanata volt a cselló és az oboa néhány ütemes unisonója a tétel elején.

A koncert második része Giuseppe Martucci (1856–1909) Gesz-dúr noktürnjével kezdődött, mely egyszerre volt fellélegzés a Brahms-versenymű után, és rákészülés a fináléra. Martucci, az „olasz Brahms” mélységes híve volt a német komponista által is képviselt abszolút zene eszményének, és lelkes terjesztője Wagner művészetének. 1888-ban Bolognában bemutatta a Trisztán és Izoldát, amely a mű első olaszországi előadása volt. Az eredetileg zongoradarabnak készült Noktürn segített kiszellőztetni a gondolatainkat, a zenekar rendezhette sorait, a nagy ívű dallamokkal és telt tuttikkal belakhatták a termet. Végre egy kis időre nem kellett gondolkodni, figyelni, megrendülni. Egyszóval tökéletes intermezzo volt.

A rövid pihenő után újult erővel robbant be Bartók Béla Csodálatos mandarinja. A zenekarnak nagy tapasztalata van a tízes-húszas évek kelet-európai avantgárdjának előadásában, és jól ismerik ezt a Bartók-művet is, mégis érződött, mennyire várták és milyen szívesen játszották, s ez a lendület, frissesség és izgatottság végigkísérte az előadást. Nehéz bárkit is kiemelni a produkcióból. A nagyszerű ütősszekció nélkül elő sem lehetne adni ezt a darabot. Ugyanennyire lényeges, hogy a rezek ne csak hangosak legyenek, hanem áthatolhatatlanul sűrűek, és nem kevésbé pontosak, mint a dobok. Ez is teljesült. De iszonyúan nagyot mentek a vonósok is. A Csodálatos mandarin nemcsak a rézfúvós és ütős hangszerek használatában volt kifejezetten progresszív a megírásának idején, de a vonós hangszerek megszólaltatásához is olyan technikákat írt elő Bartók, amelyek a korábbinál jóval intenzívebb hangzásokat és energikusabb zenei folyamatokat tettek lehetővé. És mivel a koncertéletet jóval hagyományosabb darabok uralják, ezek a hangzások ma is felszabadító erővel bírnak. Ráadásul Bartók itt is határhelyzetben van: miközben a hangszeres lehetőségek határát feszegető állásokat kell játszaniuk a zenészeknek, klasszicista érzékkel megszerkesztett akkordoknak és bachi kidolgozottságú dallamoknak kell megszólalniuk, egyetlen hang sem sikkadhat el. Ezt a szintézist a Pannon Filharmonikusok vonósai tökéletesen megvalósították a hajszát jelképező fúgában.

Milyen bölcs döntés volt Balog Józseftől, amikor a közös szimfonikus meditáció után nem jött ki ráadást játszani a színpadra. Ugyanennyire igaza volt Bogányi Tibornak, amikor megismételte a Csodálatos mandarinból készült zenekari szvit fináléját, megmutatva ezzel a „zene erejét”, és még inkább azt, hogy a zenekar mennyire képes uralni és a művészet szolgálatába állítani ezeket az erőket. Ezen a koncerten a zenekar volt a főszereplő, amely hatalmas ívet járt be a késő romantikus filozófiai költeménytől a felforgató botrányműig, közben felvillantva az elíziumi mezők képét.

Fotók: Dékány Zsolt / Pannon Filharmonikusok