Slomo-Zanvl Rappaport (írói álnevén: An-ski) huszadik század eleji darabját, amely a jiddis irodalom és az egykor virágzó kelet-európai zsidó kultúra egyik sarokköve, a Freeszfe Egyesület vitte színre Szauer Lilla rendezésében és átiratában, a budapesti Három Holló tágas alagsorában. A létrejövő előadás játékos hangvételével, minimalista stílusával és a linearitást megbontó, az idősíkokat gyakran egymásra író, sűrített történetmesélésével bizonyos fokig követi azt az avantgárd hagyományt, amely a korabeli lengyel zsidó színjátszásban – többek között An-ski Dybbukjának nyomán – meghatározóvá vált.

A cselekmény középpontjában – mint a címből is következtethetünk rá – a dybbuk áll: a zsidó mitológia gyakran visszatérő szelleme, aki egy halott testéből egy élőébe költözik. Az a dybbuk azonban, aki a Freeszfe-s előadás Leájának (Kovács Dorottya) testét szállja meg, nem szokványos ártó szellem. Az esküvőjére készülő menyasszonyba költöző lélek gyermeki és csintalan: hatása alatt Lea posztmodern verseket szaval holdjuhokról és anorákokról (az előadásban Fekete Ádám, Tandori Dezső, E. E. Cummings és Martin Buber vendégszövegei is elhangzanak), jazztáncot jár a tilalomfa dallamára, és óvodás hisztit csap, amikor férjhez akarják adni. Kovács Dorottya sziporkázó játéka ugyanolyan hitelesen jeleníti meg a gyászoló szerelmest, a fülig érő szájú bohócot és az éppen kiűzni próbált, kínlódó szellemet.

A Leát megszálló dybbuk a lány szerelmese, az isteni akarat és az apai fogadalom által neki rendelt Chanán (Krasznai Vilmos). Az érzékeny, nagy tudású jesivanövendék annak szenteli életét, hogy méltó legyen Lea szerelmére: szombattól szombatig böjtöl, és éjjel-nappal a Kabbalát bújja, hogy megoldásra leljen. A számmisztika egyre inkább a hatalmába keríti a fiút: „Nincs órája a napnak, amikor ne találkoznék a harminchatos számmal. Lea nevének a betűi is harminchatot tesznek ki együtt. Az én nevem betűi háromszor harminchat” – mondogatja megszállottan. Annak hírére, hogy Leát mégis inkább gazdag vőlegénynek szánja az apja, Szender (Szabó Zola), bánatában meghal a fiú. Az alef-bet betűihez tartozó számokat később már a Chanán lelkének új otthont adó test szájából halljuk vissza. Kovács Dorottya improvizatív játékában a számok felsorolásából a bújócska hunyójának visszaszámlálása lesz. Hasonló, a szentet és a profánt pajkosan összecsengető megoldás, hogy az átléphetetlen kör, amellyel An-ski darabjában Aszriel rabbi kijelöli a szertartásosan kiűzni kívánt szellem helyét, itt a bűnügyi helyszíneken használt, amerikai filmekből ismert holttest-körberajzolásként jelenik meg. A rabbit alakító Szabó Tamás Bendegúz minden szava és arcrezdülése jelentőségteljes. Képes egyetlen jól eltalált hangsúllyal vagy pillantással harsány nevetésre ingerelni az egész közönséget. Az ő hónalja alatt (alvás közben, a színtér közepén) szorongatott kosárlabda kezdettől előrevetíti az egész előadásra jellemző játékosságot, amelyet tovább erősít a színészek közös, mozgásszínházi és zenei elemeket is tartalmazó, összehangolt játéka.

A zene kiemelt fontosságú a zsidó hagyományban, és az ezt színre vivő Freeszfe-sek előadásában is. Minden színészhez saját hangszer tartozik (klarinét, trombita, dob, zongora, a rabbi kezében pedig egy úd is feltűnik), amelyek nemcsak zeneeszközként, de díszletelemként és kreatívan újraértelmezett kellékként is funkcionálnak. A darabot végigkísérő sokféle, de nem hivalkodó dallamok a zenéket válogató rendezőnek és a darab végén elhangzó dal zeneszerzőjének, Fekete Ádámnak a munkáját dicsérik. A Dybbukban a zene jelképezi mind az érzékiséget, mind a magasztost, mind a kelet-európai zsidó kultúrát.

A rendezőt nem csupán An-ski drámája, de annak keletkezéstörténete is megihlette. Az anekdota, mely szerint az író egészségi állapotában azután állt be hirtelen romlás, hogy a barátai úgy ítélték, az éppen akkor elkészült Dybbuk (vagy Dybuk) nem alkalmazható színpadra, elhangzik a Freeszfe-s előadás elején, ráadásul a darab leírásában is helyet kap. A szerző személye olyannyira fontossá válik Szauer Lilla adaptációjában, hogy az szereplőként is feltűnik: An-skit Liber Ágoston alakítja. A Dybbuk irodalomtörténetének központi eleme a fordítás kérdése is. Anna Madeyska-Pawlikowska tanulmányából, amely a (Harsányi Zsolt fordításában megjelent) Dybuk magyar kiadásának elején is szerepel, megtudjuk, hogy vélhetően párhuzamosan készült a dráma orosz és jiddis nyelvű változata, ám a jiddis kézirat elveszett. Sztanyiszlavszkij javaslatára – mely szerint a művet okvetlenül zsidó színészekkel kell bemutatni – héberre fordíttatják a művet. A nemes feladat a máig legismertebb héber nyelvű költőre, Hajim Nahman Bialikra hárul; ezt a változatot mutatják be An-ski halála után két évvel, 1922-ben. A fordítás, tolmácsolás aktusa Szauer Lilla rendezésében az előadás csúcspontján jelenik meg: a rabbi imáját és ítélethirdetését – amely a bonyodalmat okozó konfliktus bemutatása és egyben annak feloldási kísérlete – angol szinkrontolmácsolással közvetíti az An-skit játszó színész, ezzel némi zavart és nagy derültséget okozva a nézőközönségben.

Szauer Lilla lírai, légies Dybbukjában benne van mind a Talmud mélysége, mind a Kabbala misztikus játékossága. Az élet és halál közti átjárást, a kelet-európai zsidó hiedelemvilágot, az isteni elrendelést, az árulást, a gyászt és a mindent maga alá gyűrő szerelmet megindítóan, mégis könnyeden tudja ábrázolni, mindezt alig hatvan perc leforgása alatt. Szívesen néztük volna tovább is.