A zenetörténet nagy találkozásainak egyike, melynek során Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) és Hector Berlioz (a továbbiakban Hektor) Rómában megismerkedik egymással. A hatás óriási, még akkor is, ha természetük, a zeneszerzéshez való hozzáállásuk gyökeresen különbözik. A francia komponista a Római Díjnak köszönhette az utazását, Félixét szülei finanszírozták. Édesanyjának, Lea Mendelssohn Bartholdynak írt levelében Félix részletesen leírta Hektorról alkotott véleményét, míg a Fantasztikus szimfónia szerzője emlékirataiban számolt be az eseményekről.

„Most pedig meg kell ismerkednetek Berliozzal és a zenéjével! – kezdte Félix a beszámolót. – Nagyon elszomorít, mert egy valóban képzett, kellemes ember, aki felfoghatatlanul rosszul komponál. Holnapután megint elutazik, visszamegy Párizsba. Úgy tűnik, rettenetesen szerelmes, melynek következtében egy olyan szimfóniát csinált, amelynek a címe: Épisodes de la vie d’un artiste.[1] Amikor előadták, 2000 példányban magyarázatot nyomtattatott hozzá. Eszerint a zeneszerző az első tétel témájával egy olyan bájos fiatal hölgyet ábrázol, aki megragadta a művész figyelmét. A tételben megjelenik a művész haragja, féltékenysége, gyengédsége, könnyei stb. A második tétel egy bál, mely számára teljesen üresnek hat, ugyanis a hölgy nincs jelen. A 3. címe Scène aux Champs,[2] a pásztorok ranz des vaches-t játszanak,[3] a hangszerek a levelek zörgését utánozzák (ez mind benne van a programban), a művész lelkében félelem és remény váltakozik egymással. A harmadik és negyedik tétel közt (így a program) a művész ópiummal megmérgezi magát, de elnézi az adagot, ezért ahelyett, hogy meghalna, rettenetes látomások gyötrik. A 4. tétel tehát egy ilyen látomás, amelyben a művész a saját kivégzésén találja magát, a címe Marche au supplice.[4] Az utolsó, 5. tétel címe Songe d’une nuit du Sabbat,[5] itt a művész táncolni látja a boszorkányokat, közöttük pedig megpillantja kedvesét, majd meghallja a Dies iraet mint fő dallamot, igaz, kiforgatva. A boszorkányok erre táncolnak, enfin la ronde du Sabbat & le dies irae ensemble[6] – ezzel zárul a program. Hogy mennyire undorodom ettől, nem kell elmondanom. Látni, hogy a legszebb ötleteit ennyire tönkreteszi, hogy belőlük félreértett karikatúrákat alkot, fölbosszantja az embert, és ráadásul ez még csak a program. A kivitelezés ennél sokkal nyomorúságosabb, sehol egy szikra, sehol semmi melegség, pusztán üres ostobaságok, hideg szenvedélyesség, amit a legkülönfélébb eszközökkel ér el. 4 üstdob, szivacsos verőkkel játszanak rajtuk, 2 zongora (négykezes), ezek hivatottak a harangot utánozni, 2 hárfa, sok nagydob, 8 különböző hegedű, 2 különböző nagybőgő, melyek a skálákat játsszák, és mindezekkel a dolgokkal (melyekkel semmi bajom, ahol tényleg játszanak) semmit nem mond, az egész száraz és közönyös, puszta röfögés, ordítozás, sivítás összevissza. Ha viszont csak őt nézem, ezt a barátságos, gondolkodó embert, ahogy nyugodtan járja a saját útját, hivatásában egy pillanatig nem kételkedik, attól semmilyen külső hang el nem tántoríthatja, hiszen legbensőbb énjét követi, ahogy éles szemmel, helyesen ismeri föl a dolgokat és alkot róluk véleményt, csupán magával kapcsolatban él a legmélyebb sötétségben, nos, ez kimondhatatlanul borzasztó, és le sem tudom írni, mennyire elfogódott vagyok a látványától, ami miatt tegnapelőtt óta dolgozni sem tudok.”[7]

Ismeretlen művész: Berlioz zenekara, 1850, fametszet

Mondanom sem kell, Félix és Hektor nem kötöttek szoros barátságot. Egy anekdota szerint Félix később gyakran hangoztatta, hogy annak a muzsikusnak, aki egy Berlioz-kottát vesz a kezébe, sürgősen kezet kell mosnia.

Hektor a római találkozást visszaemlékezéseinek későbbi kötetében, a németországi útjának elbeszélése során részletezte, az első, főleg Franciaországról és Itáliáról szóló szakaszban csupán annyit rögzített, hogy találkozott Félixszel. Később, amikor Lipcsében járt, az itáliai fiaskó, azaz balkimenetelű találkozásuk miatt eleinte nem mert írni kollégájának, de egy közös barát biztatására mégis küldött neki levelet. Félix kedélyesen, már-már baráti hangon válaszolt, ezzel Hektort levette a lábáról. A francia zeneszerző pedig ebből erőt merített, és megörökítette itáliai együttlétük néhány eseményét. Például a metronómhasználatról.

„Egy napon a metronómról és annak hasznáról beszéltem. [Így Hektor.]

– Minek találták ki a metronómot? – kiáltott föl élénken Mendelssohn. – Teljesen fölösleges szerkezet. Az a zenész, aki első pillantásra nem ismeri föl egy zenemű tempóját, tökfilkó.

Felelhettem volna neki azzal, hogy, úgy látszik, sok tökfilkó van a világon, de hallgattam. Akkor még alig alkottam valamit. Mendelssohn csak Írországi melódiámat ismerte, zongorakísérettel.[8] Egy napon megkért, mutassam meg neki Lear király nyitányomat, amelyet nemrégiben Nizzában írtam. Először is figyelmesen és lassan elolvasta, aztán abban a pillanatban, amikor kezét a zongorára tette, hogy eljátssza (amit egyébként csodálatos tehetséggel csinált) megszólalt:

– Adja meg a tempót.

De miért? Nem mondotta-e tegnap, hogy az a muzsikus, aki első látásra nem ismeri föl egy zenemű tempóját, tökfilkó.”[9]

Hektor gyakran húzta, néha meg is botránkoztatta kollégáját: volt, hogy zenei kérdésekben, volt, hogy a vallási meggyőződés ügyében képviselt az övével teljesen ellentétes véleményt csak azért, hogy borsot törjön az orra alá. Persze akadtak kedélyes közös zenei élményeik is. Amikor például Hektor a szófán hevert, és úgy énekelt, Félix pedig kísérte: „Néhányszor hevertem mogorva kedvvel a kereveten, s dúdoltam az Iphigenia Taurisban áriáját: »Ez arcot, ó jaj, túl imádom.«[10] Ő meg illedelmesen odaült a zongora mellé és kísért. Közben felkiáltott: »Ez szép! Ez igen! Ez szép! Reggeltől estig elhallgatnám, anélkül, hogy elfáradnék. Mindig! Mindig!« És újra kezdtük.”[11]

A szokatlan előadás után Félix köszönés nélkül hagyta el kollégáját, és utazott tovább Nápolyba. A nézeteltérésektől sem mentes rövid együtt töltött idő elég volt ahhoz, hogy a francia szerző rövid, de kifejező jellemrajzot készítsen Félixről: „Semmit sem vesztett művészi elveinek hajthatatlan merevségéből, de egyáltalán nem törekszik arra, hogy erőszakosan plántálja ezeket valakibe, és karmesteri teendői során megelégszik azzal, ha kihangsúlyozza azt, amit szépnek vél, és árnyékban hagyja a szerinte rossz vagy ártalmas példát. Mindössze az a hibája, hogy egy kicsit még mindig túlságosan szereti a halottakat.”[12]

Horace Vernet: Hector Berlioz, 1832

Hektor csak jóval Félix halála után ismerte meg azt a fönt idézett levelet, amelyben Félix kendőzetlenül írta le a véleményét. Ezért 1864. május 25-én a következő lábjegyzettel egészítette ki visszaemlékezését: „Most láttam Félix Mendelssohn levelezésében, amelyet fivére hozott nemrég nyilvánosságra, hogy mi[lyen] volt az ő irántam való római barátsága. Azt írta anyjának, és pontosan megnevez, hogy »valóságos karikatúra, a tehetség egyetlen szikrája nélkül stb. stb.« … néha kedvem volna, hogy felfaljam.”[13]

Hektor javára legyen mondva, hogy Félix tehetsége mellett mindig kiállt, legfőképpen akkor, amikor kollégáját zsidó származása miatt kárhoztatták. Wilhelm von Lenz Beethovenről írt könyvében – Hektor nem kis döbbenetére – így fogalmazott: „Nem beszélhetünk modern zenéről Mendelssohn Bartholdy említése nélkül. […] Senki mögött nem maradunk el abban, hogy kiérdemelt tiszteletünket fejezzük ki egy ilyen kaliberű elme iránt, azt gondoljuk azonban, hogy a héber vonás, ami, mint ismeretes, Mendelssohn gondolkodását áthatja, meggátolva majd, hogy zenéje időtől és helytől függetlenül az egész világ tulajdonává válhasson. […] A zsidók gyakran vannak a legjobbak között, ha technikai tudásról és a tanult módszerek alkalmazásáról van szó. Ennek oka az, hogy a tanult ember sokkal inkább tudásának hűséges visszhangoztatója, mintsem saját egyéniségének kifejezője, míg az előadóművésznek, és különösképp a zeneszerzőnek semmi mást nem kell és nem szabad kifejeznie, csak saját természetét.”[14]

Hektor így válaszolt: „Nem vegyül-e némi előítélet is e nagy zenész megítélésébe, és vajon leírta volna Lenz úr e sorokat, ha nem tudja, hogy a Paulus és az Éliás szerzője a híres zsidó, Moses Mendelssohn leszármazottja? Alig hiszem. […] Ezen kívül miféle zene válhatna »időtől és helytől függetlenül az egész világ tulajdonává?« Semmilyen, ez bizonyos. A nagy német mesterek, mint Gluck, Haydn, Mozart és Beethoven, mind a katolikus – azaz az »egyetemes« – valláshoz tartoztak, de műveik ugyanúgy nem válnak egyetemes értékűvé, mint a többieké, legyenek bármily gyönyörűek, vibrálók, szívből jövők és erőteljesek.”[15]

Igaza van, hiszen Félix nem csupán az említett két oratórium megírásával, hanem Johann Sebastian Bach Máté-passiójának 1829-es előadásával is hatalmas szolgálatot tett a kereszténységnek: visszahozta a köztudatba az „öreg” Bach muzsikáját. Ahogyan barátja, a produkcióban szintén hatalmas szerepet vállaló színész, Eduard Devrient fogalmazott: „Mégiscsak csodálatos véletlen, hogy az embereknek a kereszténység legnagyszerűbb zenéjét egy komédiás és egy zsidó fiú adta vissza.”[16]

Bélyegkép: Mátyássy Jónás