Az olasz posztneorealizmus és a francia újhullám mellett az ötvenes–hatvanas évek modern filmművészetének egyik alappillére lett a brit free cinemának, illetve brit újhullámnak nevezett dokumentarista és realista irányzat. A briteknél nagy hagyománya volt és van a realizmusnak, már a korábbi évtizedekben is sok alkotó fordult a fizikai realitás és a valós problémák felé dokumentumfilmekben. A játékfilmek frontján az ötvenes évek második felében következett be változás, amikor a színpadias (hollywoodi) melodrámák és kosztümös filmek után a szigetországban is eredeti helyszíneken, a munkásosztály és a fiatalok hétköznapi, az átlagos mozinéző számára is ismerős és átélhető gondjairól kezdtek el filmeket forgatni. Tony Richardson (Dühöngő ifjúság; Egy csepp méz; A hosszútávfutó magányossága), Lindsay Anderson (Egy ember ára; Ha…) és Karel Reisz (Mi, lambeth-i fiúk; Szombat este és vasárnap reggel) élen jártak a dokumentarista és realista irányzatokban. Habár melodrámai vonása ezeknek a filmeknek is volt (mivel sokszor szerepeltek veszekedős jelenetek a szűk lakások konyháiban, ezért „kitchen sink drama”-nak is gúnyolták őket), „életszaguk” és fiatalos stílusuk által váltak friss és modern művekké. Ezt az örökséget vitték tovább a kortárs filmkészítők, Ken Loach (Én, Daniel Blake), Danny Boyle (Trainspotting) vagy Mike Leigh (Titkok és hazugságok), és tulajdonképpen a brit realista irányzatot elevenítette fel Kenneth Branagh (Hamlet; Halál a Níluson) önéletrajzi ihletésű, Oscar-díjra jelölt filmjében, a Belfastban, amely formai értelemben mindenképp méltó a free cinema és az újhullám klasszikusaihoz.

A Belfast 2022 elején sajnos nagyon is aktuális lett: bár a Branagh egyfajta alteregójának tekinthető Buddy érési története áll a középpontban, a háttérben háború zajlik. Igaz, ez „hétköznapi háború”, amely nem országok között, hanem egy nemzeten belül, vallási felekezetek, illetve inkább politikai ideológiák között dúl. Észak-Írország fővárosában, Belfastban a hatvanas–hetvenes évektől – így a film cselekményének évében, 1969-ben is – rendkívüli állapotok uralkodtak a protestánsok és a katolikusok hadakozása miatt. Az 1960-tól 1998-ig tartó, „The Troubles”-ként („A problémák”) emlegetett krízis fő vitatémája az volt, hogy az 1500-as évektől az Egyesült Királyság részét képező Észak-Írország függetlenné váljon, illetve egyesüljön-e Írországgal, vagy sem: a protestánsok a „nem”, a katolikusok jellemzően az „igen” mellett álltak. Pogromok, fosztogatások, utcai zavargások, sőt fegyveres konfliktusok jellemezték ezt a harminc évet, élen az 1969. augusztusi, erőszakba torkollott polgárjogi tüntetéssel, amelynek eredményeként a brit hadsereg is beavatkozott. A szemben álló feleket Belfastban is barikádokkal, falakkal, géppuskaállásokkal választották el, a városnegyedeket félkatonai szervezetek hajtották ellenőrzésük alá, és a fegyveres konfliktusoknak több mint 3500 ember, nagyrészt civil esett áldozatul.

Ebben a közegben kellene élnie mindennapjait Buddynak és protestáns családjának. A kilencéves kisfiú természetesen nem sokat fog fel még abból, ami körülötte zajlik, csak azt látja, hogy egy nap kövekkel dobálják meg, édesanyja pedig kétségbeesetten rohan ki érte az utcára, hogy betuszkolja az asztal alá, mintha az megvédené a randalírozó csőcseléktől. Édesapja sokat van távol, mivel angliai munkavállalással igyekszik biztosítani a család megélhetését, valamint arról álmodozik, hogy a brit nemzetközösség valamelyik államába költözik szeretteivel: például Ausztráliába, de mindenképp jó messzire Belfasttól. Buddy látja a kegyetlenségeket, amelyeket az „övéi” a katolikusokkal szemben elkövetnek, de mindennek ellenére maradni akar, amikor felmerül, hogy Angliába költözzenek, mert itt vannak a barátai, szeretett nagyszülei, és itt talál rá az első szerelem is. De meddig engedi rajtuk keresztül szeretni magát Belfast?

A Belfast teljesen más jellegű film, mint amilyeneket a Shakespeare- és egyéb könyvadaptációiról elhíresült, sokszor túlságosan is teátrális Kenneth Branagh-tól megszokhattunk. A rendezőnek jót tett, hogy nagyon személyes történetet mesélt el egy kisfiúval a főszerepben, mert ez megkívánta a lazább vagy dinamikusabb, fiatalosabb filmformát, az „újhullámos stílust”. Műve olyan, mintha a hatvanas években, a brit modernizmus aranykorában készült volna: fekete-fehér képi világ, intenzív zenehasználat és klipesztétika jellemzi, azaz sok benne a zenés montázsszekvencia (ami miatt több helyütt hibásan musicalként is aposztrofálták). Emellett a rendező gyakran idéz filmklasszikusokból, habár asszociatív utalásai, intertextusai, metaforái a tőle megszokott módon meglehetősen didaktikusak. Kenneth Branagh előszeretettel idéz meg városban játszódó westernfilmeket – például a Délidőt (Fred Zinnemann, 1952) vagy az Aki megölte Liberty Valance-t című alkotást (John Ford 1962) –, amelyeket témájuk miatt (egy fegyverforgató meg akarja tisztítani a filmbeli települést a gonosztevőktől) erőnek erejével, a vágás, a képszerkesztés segítségével Belfast „jelenéhez” köt. Így például a kisfiú a televízióban nézi a Délidő azon jelenetét, amikor a film marsallhőse elindul a város utcáján, hogy szembenézzen a negatív hősökkel, majd Branagh ezzel párhuzamosan vágja a belfasti „háborús övezet” járőreit, de a cselekmény vége felé még egy westerneket idéző „pisztolypárbaj” is helyet kapott a Belfastban.

Nem minden esetben ilyen túlhajtottak és problémásak a filmidézetek. Branagh többször jól ráérzett arra, mikor hogyan kell a fekete-fehér képi világgal kontrasztban idézni a cselekménybeli mozivásznon; például a Raquel Welch szexszimbólum főszereplésével készült őskori közegű Egymillió évvel ezelőttöt (1966) vagy a Csodakocsi (1968) című klasszikus fantasyt, amelyben a címszereplő autó menti meg a főhős családot a szakadékba zuhanástól. Kortárs filmekben a fekete-fehér sokszor mesterkéltnek és művészieskedő fogásnak hat, Branagh művében viszont nagyon is indokolt: az egymással szemben álló felek, akik az ideológiai konfliktus miatt megkeserítik Buddyék életét, szintén fekete-fehérben látják a világot (kvázi ellenség vagy bajtárs létezik az ő értelmezésükben), a „hétköznapi háború” pedig szürkévé, komorrá teszi az emberek életét.

Az egyhangú, nyomasztó, háborús hangulat tehát átragad az átlagemberekre is, akik Buddyhoz és rokonaihoz, barátaihoz hasonlóan csak élni szeretnék az életüket nyugalomban, békében és valódi, mindenféle vallási-eszmei megkötéstől mentes szeretetben. Ugyan a főhős alapvetően nem ilyennek látja a világot, de ilyennek érzékelheti a – televíziós műsorokkal és a Belfasttal ellentétben – színes mozifilmekkel kontrasztban. Buddy a Raquel Welch-filmre és a Csodakocsira egyaránt rácsodálkozik, mert ezek elrepítik őt egy másik, szó szerinti és átvitt értelemben is színesebb világba, amelyben sokkal egyszerűbbnek tűnik az élet még a kalandok és konfliktusok közepette is, mint az ő valóságában. Nem képes ezt az érzést tudatosan megfogalmazni, a mozi varázsa és a való élet kontrasztja ráébreszti arra, hogy amit ő jónak és boldognak hisz (a belfasti élet), csak illúzió, van „színesebb” élet ezen kívül is, sőt élhetőbb világ várhatja őt a bizonytalanban, Angliában.

A Belfast realista dráma, amelynek történetét az élet írta. Az 1960-ban született Kenneth Branagh gyerekkorán alapul: mint Buddy, ő is 1969-ben volt kilencéves, az ő protestáns munkáscsaládja is azért akart elmenni Belfastból, mert nem bírta elviselni az állandósult háborús körülményeket, az utcai zavargásokat és fosztogatásokat. Branagh ugyan dramatizálta a sztorit, de érezhetően nem nagyon kívánta kiszínezni azt, így sokakat zavarhat, hogy a filmnek nincs klasszikus értelemben vett története (egy társadalmi állapotot, problémát jár körül), valamint hőse, Buddy sem különösebben izgalmas figura. Átlagos kisfiú, aki inkább csak szemléli az eseményeket, nem aktív cselekvő. Ugyan belesodródik pár „csínytevésbe”, amelyek ebben a közegben bűncselekménynek számítanak, de nincsenek nagy, klasszikus drámai fordulatok a cselekményszálán. Pontosabban belekeveredik egy már említett, westernfilmbe illő, rendkívül színpadias jelenetbe, ám annak inkább édesapja a főszereplője, ugyanis egy fanatikus környékbeli provokálja a kívülálló családfőt, hogy vegyen részt a protestánsok akcióiban. Azaz a Belfastban nincsenek meg a felnőtté válási vagy érési kamasztörténetek (a coming of age filmek) tipikus sablonjai, Buddynak nem kell iskolai zaklatókkal vagy ellenséges felnőttekkel szembeszállnia, mint Stephen King műveiben (Állj mellém!) vagy a három évvel ezelőtt bemutatott, Oscar-díjas Jojo Nyusziban. Emiatt biztosan lesz, aki számára unalmasnak, cselekménytelennek hat a film.

Kenneth Branagh valóban kitalálhatott volna pár izgalmasabb szituációt, amelyek emlékezetessé teszik a Jude Hill által amúgy szépen eljátszott Buddy fejlődéstörténetét, sőt a szülők, nagyszülők figurái is lehettek volna többdimenziósak. Ebben a történetben nincs klasszikus „gonosz”, pontosabban az ideológiából fakadó gyűlölet az, ami a groteszk-ironikus stílusban előadott egyik templomi jelenetben tökéletesen megmutatkozik (a lelkész dörgedelmes beszédet mond a bűnös „ellenségről”, akinek útja a pokolba vezet, majd hirtelen váltással már kéri is az adományokat). Ám a családtagok mind klasszikus „jók”: az anya melodrámai hősként szenved a hétköznapi háborús helyzettől, de hezitál, amikor a költözésről van szó; az apa tradicionális, erős, aktív férfiként áll ellen a kísértésnek, nem babonázza meg egyik ideológia sem, mindig tudja, mi a helyes; a nagypapa pedig a tipikus bölcs öreg, aki lelki útravalóval látja el Buddyt és annak édesapját.

Caitríona Balfe, Jamie Dornan és Ciarán Hinds kihozzák a maximumot az említett karakterekből, miattuk válnak élő és emberi figurákká ezek az egydimenziós hősök. Kenneth Branagh filmjében persze érezhetően nem is a karakterek a legfontosabbak, hanem a közegábrázolás, a történelmi krízis, amely megkeseríti a hétköznapi emberek életét. Az ukrán–orosz háború miatt kiváltképp átélhető, amin a Belfast hősei keresztülmennek. Buddyt és a hozzá hasonlókat nem érdekli a szemben álló felek konfliktusa, ők szeretni, játszani, dolgozni és élni akarnak közösségükben. Az ideológia életellenessége egyrészt abban a jelenetben mutatkozik meg, amelyben a kisfiú kételkedve kérdezi édesapjától, hogy Catherine-t, első szerelmét elveheti-e feleségül annak ellenére, hogy a lány katolikus. A válasz egyértelmű az apa értékrendje szerint. Másrészt a Buddynál néhány évvel idősebb unokanővérén, Moira karakterén megfigyelhető, milyen káros hatása lehet a fiatal, még szellemi fejlődésben levő emberre egy szélsőséges eszme, hiszen a lány szinte nagy „bulinak” fogja fel a katolikusok elleni pogromokat, azt pedig természetesnek veszi, hogy szétver egy katolikus boltot, vagy ellop onnan árucikkeket, minthogy az ő nézetei szerint a katolikusok nem emberek. Holott mindenféle háborúból legfeljebb a hatalmasságoknak származik haszna, az átlagemberek, legyenek bár a frontra vezényelve vagy a harcok által sújtott hátországban, egyaránt elszenvedői a hatalmi-ideológiai konfliktusoknak. Békében élni és élni hagyni: ez alapvető joga és kötelessége minden embernek a Földön. Nem biztos, hogy a Belfast megérdemli a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, de pacifista üzenete miatt erősen ajánlott ezekben a háborútól sújtott, nehéz időkben.

​