„Schumann pedig az út dalnoka volt, a lantos, ki regél egy messzi vidék csodáiról; Brahms oda, arra a vidékre akart eljutni és első szonátáiban megütött egy pár olyan hangot, hogy a lantos lelkesedve kiáltott föl: »ez el fog jutni az igéret földjére«.”
(Molnár Antal: Brahmsról. Nyugat, V/10.)

A Pannon Filharmonikusok Flört-bérletének alkalmai a szokásos nagyzenekari koncertek rigorózusságát szeretnék megtörni, és elsősorban azokat szólítják meg, akik még nem megrögzött koncertjárók. A bérlet első alkalmán (Szabad egy táncra?, 2021. október 1.) spanyol és argentin szerzők darabjai csendültek föl, és a koncerten táncosok is közreműködtek, de a zenekar vendége lesz Janklovics Péter stand upos (A zenegyűlölő 1.0, 2022. április 1.), a bérlet záróalkalmán pedig Bogányi Tibor is csellót ragad, és Várdai Istvánnal közösen lépnek színpadra (Párban az igazi, 2022. május 20.). A mostani alkalomra két Mendelssohn-örökzölddel készültek: a „hegedűversenyek hegedűversenye”, vagyis az e-moll concerto mellett a Szentivánéji álomhoz írt kísérőzenét játszotta volna az együttes. Innen is kapta a hangverseny a címét: Álmodozzunk együtt. Utóbbi műsorszám azonban nem valósulhatott meg a koronavírus-járvány miatt, és így mégis egy meglehetősen hagyományos – noha rendkívül izgalmas – német romantikus műsort hallhattunk.

A Flört-bérlethez hasonló bevonó-beavató előadásokra szükség van, és szinte minden magyarországi zenekar rendez is ilyen alkalmakat. A Flört-bérletnek a díjszabása is rendhagyó: minél fiatalabb valaki, annál nagyobb kedvezménnyel veheti meg, tizennyolc év alatt teljesen ingyenes. Az alacsony küszöbű bérlet rávilágít a zenehallgatás társadalmi rétegzettségére is. Miközben a hatalmas koncerttermek és nagy létszámú zenekarok fönntartása egyre költségesebb, a potenciális közönség egy részének (egyetemistáknak, tanároknak, a gyerekeiket is vinni akaró családoknak) egyszerűen nincs pénze megvenni a jegyeket és bérleteket. A szimfonikus zene ma nem mindenkié. De a zeneoktatás és a kultúrafinanszírozás jelenlegi helyzete sem segít a jóval kisebb közönségből merítő „vidéki” zenekarokon, pedig a közönségnevelés feladatát ezek a programsorozatok csak részben tudják pótolni, és ez nem is feltétlenül csak a zenekarok feladata lenne. A közművelődés vagy szűkebben a zenei nevelés jelenleg finoman szólva sem tartozik a „nemzetstratégiai jelentőségű” területek közé, sőt, az sem egyértelmű, hogy a kultúrpolitika szeretne-e Budapesten kívüli szimfonikus zenekarokat.

Pécsett ez a kérdés fel sem merül. A város kulturális életének szerves része a szimfonikus zenekar. A Pannon Filharmonikusok műsorai, ha nem is feledtetik mindezeket a nehézségeket (bár legalább már nem egyetemi aulában zajlanak jelentős nagyzenekari koncertek), erős hagyományokkal rendelkező, magas színvonalú szimfonikus hangversenykultúráról tesznek tanúbizonyságot, amelynek fontos szereplője a pécsi és a tágabb régióból érkező közönség. Ez a közönség pedig nemcsak igényli a jó koncerteket, hanem nagyon is finom kritikai érzékkel és sokféle elvárással rendelkezik – ami szintén a színvonalas koncertkultúra jele.

A mostani, módosított műsor nem volt épp könnyed, a Kodály Központ nézőtere mégis megtelt, és sok ismeretlen arccal találkozhattunk. Aki rendszeresen jár a Pannon Filharmonikusok koncertjeire (ez persze más zenekarra is igaz), nagyjából megszokja az arcokat, a törzsközönséget összetartja valamiféle közösségiség. Most rögtön érezni lehetett, hogy sok az „újonc”, más a zaj, más a hangulat, más a tömeg mozgása, dinamikája, és volt valami izgalom, valami zsongás a levegőben. A rendhagyó bérlet tehát tényleg rendhagyó közönséget toborzott: az első cél teljesítve.

A zenekart Hamar Zsolt vezényelte, aki 2000-től 2009-ig volt a Pannon Filharmonikusok vezető karmestere és zeneigazgatója. Rövid bevezetőivel és egy-egy fontosabb téma elővezetésével a darabok működését, főképp a vendégmotívumok szerepét mutatta be, majd arra buzdított, hogy a Brahms Akadémiai ünnepi nyitányában elhangzó, Gaudeamus igitur kezdetű ballagási éneket a közönség is énekelje a zenekarral. A műsor második felében pedig (a hangverseny címéhez igazodva) egy szemet eltakaró alvómaszkot kaptunk, hogy a látásunkat kikapcsolva jobban koncentrálhassunk a hallottakra. De ezzel a csínyt le is tudtuk, a legfőbb izgalmak azért mégis a színpadon, a zenében történtek.

Az 1881-ben bemutatott Brahms-nyitány maga egy diákos csíny. 1879-ben a boroszlói (ma wrocławi) egyetem díszdoktorrá avatta Brahmsot. Az egyetem elvárta, hogy a zeneszerző a kitüntetés rangjának megfelelő művel kedveskedjen a hálás intézménynek, Brahms pedig vitt is ajándékot, meg nem is. Írjon alkalmi zenét a saját maga ünneplésére? Ennél jóval komolyabban vette a feladatot: a humor és az irónia eszközéhez nyúlt. A körülbelül tízperces mű ismert diákdalok dallamait használja föl, de közben akkora zenekart használ, amellyel egy Bruckner-szimfóniát is elő lehetne adni. A közhelyes dallamokat bonyolult kompozíciós technikákkal dolgozza föl, a kezdőmotívum már-már Muszorgszkijt idéző groteszkjétől az ünnepélyes zárószakaszig (ekkor csendül föl a Gaudeamus igitur) különféle, egymást kizáró regiszterek váltják egymást – persze minden épp csak jelzésértékű. Az egész darab egy persziflázs, amely gúnyt űz a protokollünnepségek unalmas sznobságából, miközben felemeli és affirmálja ezt a szintén parodisztikus eszközökkel élő, a hivatalos regisztert gúnyoló diákhagyományt. Az előadás sem volt híján humornak és komolyságnak, talán épp attól volt izgalmas, hogy a kettő között egyensúlyozott: nem tette egyértelművé, hogy mi irónia, és mi nem, és ez a feszültség tovább fokozta a darab hatását.

A műsor másik két darabja sok szálon kötődik egymáshoz. Mendelssohn e-moll hegedűversenyét 1845-ben a lipcsei Gewandhausban mutatták be Ferdinand David közreműködésével, aki a Gewandhausorchester koncertmestereként szorosan együttműködött Mendelssohnnal a darab megírásában is. Ugyanis 1835-től Mendelssohn volt a Gewandhaus zenekarának zeneigazgatója és vezető karmestere (az úgynevezett Gewandhauskapellmeister), de a hegedűverseny premierjét betegsége miatt mégsem ő, hanem Niels Gade dán komponista, a zenekar akkori másodkarmestere vezényelte. Schumann 2. szimfóniáját szintén a Gewandhausban mutatták be 1846-ban, ezúttal viszont már Mendelssohn dirigálta az együttest. A lipcsei zenekar az új kor szellemiségét fejezte ki: a Gewandhausorchester az egyik legrégebbi, ma is működő, magántársaság által alapított zenekar a világon, ennek volt a kapellmeistere éveken át a polgári származású Mendelssohn. A koncertterem Senecától kölcsönzött mottója nagyon is illik a Lipcsében bemutatott két darabra: „Res severa est verum gaudium” (’A komoly dolog valódi élvezet’).

A művelt és élénk szellemű Mendelssohn ennek a felvilágosult, szabad és józan gondolkodású polgári ízlésnek volt a képviselője: hitt az észszerű és tiszta formákban, tudós módra művelte a zeneszerzést és kutatta a régi zenét. Mendelssohn művészete mindig optimista, higgadt és klasszikusan letisztult. Még amikor a legszélsőségesebb állapotokat vagy minőségeket szólaltatja meg, akkor is érződik mögötte a kifinomult ízlés és a műgond. Ezzel egészen összhangban volt Kelemen Barnabás mostani játéka. Tulajdonképpen mit is várhatnánk egy világsztár hegedűstől, aki a sztenderd romantikus hegedűversenyt játssza – sokadszorra? Vajon mit tud vele megmutatni? Éppen az volt benne az őszinte, hogy nem akarta elhitetni sem azt, hogy most valami egyszeri és megismételhetetlent fog produkálni, sem azt, hogy ez neki bármilyen nehézséget okozna. Cserébe viszont nagyon világosan tagolta a frázisokat, hangzásaival, vonókezelésével, mozdulataival világosan elkülönítette, hogy milyen kifejezőértéket szán az adott szakasznak. Már a főtéma első nyolc ütemében három különböző minőséget hallhattunk, amelyek valamiképp egymásra feleltek. Persze volt feszültség és pátosz is a játékában: mindig akkor, amikor épp kellett.

Eközben Hamar Zsolt szigorral tartotta kézben a zenekart, általában megbújva a szólista mögött, de mindig készen arra, hogy amikor a zenekaré a főszerep, átvegyék a hegedű hangszínét és temperamentumát. A zenekar és a szólista játéka végig összhangban volt, ami nem jelenti azt, hogy utóbbi ne lett volna főszereplője a produkciónak. Kelemen Barnabás – aki már dirigálta is Mendelssohn művét – mindig ügyelt arra, hogy frázisai a teljes zenei folyamatba illeszkedjenek, és egyértelmű iránymutatásokat adott Hamar Zsoltnak. Ha kicsit beleolvasunk Mendelssohn levelezésébe, megtudhatjuk, hogy ez mennyire illik a német komponistára is. A sziporkázóan tehetséges Mendelssohn számára a virtuozitás, a hangszer teljes uralása alapkövetelmény, a zenemű csak ez után kezdődik. A hegedűverseny szimfonikus mű, vagyis egy rendkívül összetett érzelmi és intellektuális folyamat, amit minden előadás során valamilyen formában reprodukálni kell. A Pannon Filharmonikusok, Kelemen Barnabás és Hamar Zsolt alkotta trió pedig messzemenően alkalmas volt arra a feladatra, hogy valami lényegit mutasson meg ebből a szárnyalóan szabad, ugyanakkor világos és letisztult polgári művészetből.

Schumann 2. szimfóniája koncentrált és mély darab, jóval vastagabb, nehezebb anyagból szőtték, mint a hegedűversenyt. A mű szerteágazó motívumrendszert használ, mindennek jelentése van, minden utal valamire, mindennel kezdeni kell valamit, úgy, hogy közben ebből összeálljon egy szimfónia. Testhezálló feladat Hamar Zsolt számára, akiben mindig is azt szerettük, ahogyan szigorú, szuggesztív mozdulataival, szinte aszketikus mozgásával összefogja a zenekart. Ez a lecsupaszított világ most az első két tételben volt igazán meggyőző, amit a közönségből feltörő taps is jelzett. Noha ma a magyar koncerttermekben kifejezetten nem illik tételek közt tapsolni, ez nem mindig volt így. Ezek a kis taps-intermezzók azért is voltak olyan őszinték, mert valóban az első két tétel után lehetett valamiféle felszabadultságot, megrendülést érezni. A zenekar nagyon is partner volt a tartalmas gondolatok megformálásában, a zenészek motiváltan játszottak, hűen követték Hamar Zsolt izzó espressivóit, kíméletlen fokozásait, aki különösen a hegedűket dolgoztatta meg több tételben is. A szimfónia végére azonban egyre nehézkesebbé vált a produkció, a fúvós- és vonósszekció többször nem volt szinkronban. Az egyes szólamok teljesítménye így is kiemelendő: a rézfúvósok fanfárjai vaspántként tartották össze az előadást, a hegedűk pedig lenyűgözően állták a sarat a második tétel során. Az előadásból egyszerűen hiányoztak bizonyos rétegek, például egy jó adag játékosság, amely különösen a Scherzo tételben van jelen.

Az 1840-es években íródott mindkét zenemű az új idők, a feltartóztathatatlanul terjedő új társadalom hírnöke. Mendelssohn és Schumann a korabeli újzene úttörője, és nemcsak hisznek az új világ eszméiben, de zenéjükkel meg is valósítják azokat. Hiába a levert forradalmak, a reakció kegyetlen és irracionális bosszúhadjáratai, az értelmetlen mészárlás: az ágyúk és puskák ropogásának zaját elnyomják a tiszta harmóniák. Mindkét mű optimista, még ha másként is, és mindkét műben ott munkál a remény, hogy a művészet képes felemelni az emberiséget és elhozni a békét.

Fotók: Dékány Zsolt / Pannon Filharmonikusok