Homokvári legendárium. Tolnai Ottó Szeméremékszerek 2. című, a Jelenkor Kiadónál megjelent könyvéről fogok írni, vagyis inkább lelkendezve beszélni, olykor áradozni, s kérem, nézzék el ezt a bizonyára túlzottan szubjektív hangot a veteránolvasónak, aki úgy véli, most egy kivételesen jó könyvre bukkant. Remekmű? Igen, azt hiszem, jóllehet ez a kifejezés többnyire feszesen szerkesztett, klasszikus veretű könyvekre passzol, ez pedig éppen ellenkezőleg: laza, spontán szövésű, az élőbeszéd természetességével, sőt esendőségével formálódó szöveg. De hát remek. Ennél a szónál maradok. És elmondom, hogy ennek a könyvnek, amely önmagában is kerek egész, előzménye is van ugyanezzel a főcímmel, utána 1-es számmal, alcíme: A két steril pohár. Ez is a Jelenkornál jelent még, 2018-ban. Aki eddig nem olvasta, sürgősen pótolja mulasztását. Komoly veszteséggel kell számolnia, ha nem teszi.

„Elküldtek, mondja. És én már emeltem is le a szatyrot a kampóról. És már mentem, kocogtam, mondja T. Olivér. Elküldtek két steril pohárért” – így kezdődik ez az előző könyv. A történet elbeszélőjét tehát a patikába küldik, meg is vásárolja a két steril poharat, aztán megy, mendegél, találkozik ezzel-azzal, beszélgetnek, mesélnek, közben a határzónába téved, az őrök elfogják, a rendőrségre kerül, ahol vallatják, majd a pszichiátriára viszik. A két steril pohár mindenütt vele van, mint az Ezeregyéjszaka bűvös lámpája. Mi ez a könyv? – kérdezem. Egy utazás története? Kalandregény? Az is. Mégpedig a legjobb fajtából, ahol a vándorló hőssel együtt vonul a sorsa. Ez a sorsszerűség adja meg a történet, sőt: a történetek súlyát. Délvidéki história? Palicsi történetfüzér? Az is. Az elbeszélőből valósággal árad a mese. („Lust zu fabulieren” – mondták erre régen, én mindig „túlverem” a mesét, mondja T. Olivér ironikusan, „szétszövegeltem az agyukat”, mármint a rendőrökét, akik vallatták.) Egyszóval nagy dumája van, ráadásul kíváncsi. Így hát másokat is megszólaltat, s ezekből a betételbeszélésekből egy-egy mozaikját kapjuk annak a panneau-nak, táblafestménynek, amelynek kibontakozó látványából sugárzik a fentebb említett sorsszerűség. A háborús eseményektől a NATO-bombázásig. És a fa mögül, a sötétből előugró szerbig, aki a palicsi magyarokat is bevándorlónak tekinti, nem csak a bangladesi menekülteket. Ezek egy alapvetően életbizalommal teli szöveg árnyékai.

Hirtelen nem is tudom, melyik történetet emeljem ki. A hajdújárási redőnyösökét, vagy inkább a kutyaólba bújt Glass Gézáét? Netán Kafga Ferike esetét, akit annak idején „Nagykikindánál tömegsírba lőttek. De élve maradt. Kimászott”. És utána nem tudja igazolni, hogy él. Mert a dolgoknak az a hivatalos rendje, hogy ő meghalt. Rajta van a listán. A tömegsírból senki ne akadékoskodjon. – Ám most mégis a bontógolyó története követeli tőlem, hogy említsem meg. Az történt, hogy a bontó kisfia súlyosan megbetegedett, s az apa végső kétségbeesésében, erejét megfeszítve felemelte a súlyos, nagy golyót, és betette a beteg gyerek ágyába. Annak lement a láza, a fiú meggyógyult, de nem akart megválni a golyótól, vele aludt. S mikor már felnőtt, és lányokat, menyecskéket vitt haza, azoknak is meg kellett osztani a helyet a bontógolyóval. Az a lány maradt vele végül, aki elfogadta a golyóval való együttélést. Talán maga is megszerette.

Ahogyan a történetek sorjáznak („varietas delectat”, hogy megint a régieket idézzem), az elbeszélő is folyamatosan alakot vált. Regény Misu is ő, sőt Palicsi Howard Jenőke szintén, nem csoda, hogy már a nevénél is elakad, amikor a rendőrök vallatják. Melyiket mondja? Igazi Próteusz ő, akivel mi, az olvasók szívesen birkózunk. A rendőrök azonban nem így gondolják. Jön a pszichiátria. Tovább kellene beszélnem erről a könyvről, szóba hozván az író Homokvárnak nevezett házát, ezt az elvarázsolt kastélyt, meg az Afgán agarak nevű gyeplabdacsapat tervét, a menekültekből, akik a temetők üres kriptáiban laknak, és időnként besegítenek a sírásóknak. De én voltaképpen a második könyvről akarnék szólni, amihez az eddigi csak bemelegítés volt.

Hát akkor most nézzük az újabb könyvet, a Szeméremékszerek 2-t, alcíme: Az úr pantallója. Kávézások Czipriánnal. Ennek borítóját is Bojan Bem nagyon ide illő képe díszíti, mint az előzőét, miáltal már ránézésre is megkapjuk a folyamatosság ígéretét. És csakugyan! A történetek áradása folytatódik, de erről most hallgatok, a felfedezés, az első értesülés örömét meghagyom az olvasónak. Csak a lemezlovas Makacs Puci történetét említem, akinek szenvedélye a villanykörték cseréje, és eszembe jut Kunigunda néni szív alakú tűpárnája, ahol a régebben beleszúrt tűk már gyökeret eresztettek. És ha lesz egyszer (habár nem hiszem) egy afféle magyar breviárium, egy eszményi kis „nemzeti” szöveggyűjtemény napi olvasásra, abban a meztelencsiga történetének foglalt helye kell, hogy legyen. Idézem a Czipriánnal való beszélgetésnek ezt a részletét. „Valami kicsapta a biztosítékot. A hidrofor, kérdeztem, ugyanis tudtam, Czipriánnak sok baja van a hidroforral. És ő nagyon nem szeret lemászni a kútba… Szerencsém volt, mondja, nagy szerencsém. Szerencséd volt, kérdem. Igen, egy meztelencsiga volt. Az csinálta a rövidzárlatot, kérdem elámulva. Az, befészkelt az elosztódobozba. Nem volt bezárva, kérdem. De, be volt zárva, illetve hát a hat vezeték bevezető nyílása közül a hatodikat, amit nem használtam, elfelejtettem bedugaszolni, és azon a kis nyíláson szépen betüremlett. A meztelencsiga betüremlett a hatodik lyukon? Igen, betüremlett. Isten tudja, hány napig tarthatott ez a betüremlése, de betüremlett, és összekötötte a fázist a nullával. Ki kötötte össze a fázist a nullával, kérdem. A meztelencsiga. A meztelencsiga kötötte össze a nullával a fázist? Nem értem, mondom, hogy is van ez. Tudod, három fázis van, meg a nulla. Abban nincs áram, legfeljebb egy kis kóboráram, de az minden jel szerint nem zavarta a meztelencsigát. Érdekes, méláztam el ismét, a meztelencsigát nem zavarja a nulla fázis kóborárama. Nem, sőt, sőt nagyon mérges lettem rá. Besóztam. De aztán mégis megkegyelmeztem neki. Megkegyelmeztél a meztelencsigának? Meg, hiszen végső soron mégiscsak neki köszönhetem, hogy nem kellett lemásznom a kútba. Pedig már mindent kikészítettem.”

Nem szükséges mondanom, hogy Cziprián története voltaképpen életfilozófia. Sőt, természetbölcselet. Amiért ezen túlmenően idéztem, az a sajátos beszédritmus, az ismétlődéseknek az a lépegetős üteme, amely ismerős például a népballadákból, s általában a folklór jellemzője. (Az én fülemben a Kerekes Izsák, a Júlia szép leány, sőt még a Kalevala beszéddallama is fel-felcsendül.) Miközben tehát egy mai, hétköznapi történetet kapunk, s a kis történettel egy (nem kis) gondolatot, valahonnan a régmúltból is halljuk a hangot, időtlen üzenettel. De ezt én fűzöm hozzá, a szerző nem magyaráz, csak elbeszél. Illetve egyszer azért mégis elkezd filozofálni, a maga egyszerű, spontán módján. A rozsdafarkúak fészkére gondolok. A terasz oszlopa és a tető között volt egy rés, amit ezek a madarak észrevettek, s fészkükkel kitöltötték az üres helyet, ne álljon a tető a levegőben: a fészek „így immár nemcsak a teraszt tartja, hanem az egeket is… Valójában a csuszkák tojásai a csapágyak, melyeken áll, forog az égbolt. A világ is talán…”

A Szeméremékszerek cím ironikus értelmű: beletartozik jelentéskörébe a Cziprián sérvét visszaszorító teniszlabda, valamint a fentebb emlegetett meztelencsiga tojásai. Meg még sok minden más. És miközben erre gondolok, eszembe jut az a kis magyar (és kelet-európai) irodalomtörténet, amely a szöveg (mindkét szöveg) hátterében felidéződik. Danilo Kiš és Miroslav Krleža természetesen szóba jön, ezek a szerzők Tolnai Ottó kedvencei (különösen a Filip Latinovocs hazatérése), és nem lehet kihagyni ebből a galériából a délvidéki Sinkó Ervint és Kosztolányit (a Csók és a Tű című novella kerül újfajta összefüggésbe). Toldalagi Pál Hajnali versenyfutás című kötetét pedig Tolnai újra felfedezi, mintha rá várt volna ez a felismerés. Kazinczytól a Fogságom naplója is említésre kerül, Hajnóczy púderszelencéjével, ezt még idézi is a szerző az első kötetben, de egy apró hibával: „Meg egyet hozattam”, olvasható a 122. lapon, Kazinczynál azonban ez áll: „Még egyet hozattam”, tudniillik még egy zsák hagymát rendelt, mert az hazai, és Kufsteinben bizonyára szükség lesz rá. „Úgy tartottam, mint kincsemet.”

Különös libikóka ez a páratlanul érdekes könyv, a múlt és a jelen, a valóság és a valótlan határán. Nem kevés humorral. Az egyik szereplő, Stefi eladhatatlan festményeinek váratlan ázsiója keletkezik, s még nadrágjának is, amelybe munka közben ecseteit törölte, annak is híre támad az immár neves művek ősváltozataként. Merthogy a genetikus elemzésnek mostanában divatja van. Stefi képei azonban, az úr pantallójától függetlenül (vagy azzal együtt), valóban jók. Mindeközben a képek mellett szóleleményeket kapunk ajándékba: ballangó, mondja például az elbeszélő arra a növényre, amit mások, többek között József Attila ördögszekérnek nevez, és kisregély, írja egy helyen, ami természetesen nem elírás, hanem a kisregény szó sugallatos változata.

Legyen ez utolsó szavunk: regély. Ebben, azt hiszem, minden benne van.

Utóirat. A második könyvnek a terjedelme nagyjából fele akkora, mint az előzőé. Amikor vége felé jártam az olvasásban, arra gondoltam, hogy ezt ki kellene pótolni egy következő kötettel. Az utolsó laphoz érve aztán megnyugodtam, mert ott ez áll nagybetűkkel: FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK… Várom.