Quentin Tarantino főleg filmrendezőként ismert, ám az amerikai szerző saját bevallása szerint művei írói oldalát tartja a legfontosabbnak. Tarantino többször is kijelentette, hogy visszavonulása után írói karriert kíván kezdeni, és a „klasszikus” regényírás, illetve a filmtörténeti munkák mellett már megjelent filmjeinek drámaváltozatain szeretne dolgozni. Rendezői tevékenységét – állítása szerint – tizedik filmje bemutatása után szeretné irodalmi karrierre váltani, melynek első lépése a 2021 nyarán megjelent Once Upon a Time in Hollywood [Volt egyszer egy Hollywood] című regénye volt. A regény azonban nem tekinthető önálló írói debütálásnak, hisz szövegének alapja a 2019-ben megjelent azonos című legutóbbi film. Az olvasó elsőre ezt egyfajta „könnyített pályának” tekintheti, hiszen egy már bemutatott és méltán sikeres film regényváltozatának tűnhet az alkotó első regénye. Ennek ellenére Tarantino nem csupán a történetet írta át, hanem több ponton is áthelyezte a hangsúlyt az eredetileg valós történelmi eseményeken (a Manson-gyilkosságokon) alapuló művén belül, ami így inkább egyfajta posztmodern, filmtörténeti metajátékként olvasható. Ezek a változtatások azonban számtalan csapdát rejtenek, amelyeket a világhírű rendező nem is mindig tudott elkerülni.

A regény alapszituációja nem sokban különbözik a filmétől: Los Angelesben járunk 1969-ben, amikor Rick Dalton, az egykor népszerű TV-s színész próbálja megmenti a karrierjét, és az egyetlen lehetősége az lenne, ha külföldön (Olaszországban és Spanyolországban) gyártana filmeket. Dalton lehetőségei egyre jobban szűkülnek, erősödő alkoholizmusával pedig a maradék megbecsültségét is veszélyezteti. Egyetlen támasza hűséges kaszkadőre, Cliff Booth, aki jobb híján a hollywoodi színész sofőrjeként tengeti mindennapjait, és együtt igyekeznek újra fellendíteni a westernhős karrierjét, miközben a háttérben Charles Manson és „családja” szövögeti gyilkos terveit.

Annak ellenére, hogy az alaptörténet egyezik a filmmel, maga a regény szerkezete teljesen eltér a filmváltozattól. Hiába köszön vissza sok jelenet a forrásanyagból, a már ismert események is új megközelítésben jelennek meg az irodalmi szövegben, amely sokszor utólagosan kitágíthatja a filmet ismerők tudását és ezen keresztül a film megítélését. Fontos különbség továbbá, hogy míg a film – egy visszaemlékezést leszámítva –lineáris szerkezetet követett, a regény megbontja az egyirányú narratívát, és gyakran időzik el egy-egy szereplő múltjában.

A szereplők közül Cliff figurája emelkedik ki, akinek katonai múltja teljes egészében kimaradt a filmből. A megoldás felemás módon befolyásolja a karaktert, hiszen sok olyan eseményt felfed, amely lebontja a körülötte lebegő fenyegető, ám igen hatásos ködöt. A filmben (Brad Pitt kiváló alakításának is köszönhetően) minden pillanatban áthatotta Cliffet egyfajta baljóslatú kisugárzás, amit csak felerősített a kaszkadőrt övező rejtély. Vajon tényleg megölte a feleségét? Honnan ered a megmagyarázhatatlan, kíméletlen agressziója (gondoljunk például a film zárójeleneteire)? A kérdésekre a regény kivétel nélkül választ ad, ám ezek a sokszor izgalmas, humoros, sőt szívszorító epizódok sokat elvesznek Cliff karakteréből. Ennek ellenére ő marad a történet egyik legszimpatikusabb szereplője, akinek erkölcsi életlátása, életfilozófiája a maga sötét oldalával együtt is sok esetben rezonálhat az olvasóéval, és a regény leghumorosabb epizódjai is hozzá köthetők.

Cliff karakterén keresztül ismerjük meg a regény másik gyenge pontját, a fókuszvesztést. Tarantino az alapjáraton komótosan haladó cselekményt gyakran akasztja meg karakter- és történetidegen filmtörténeti elemekkel. Ahogy említettem, a regényben Cliff jóval sokrétűbb szereplőként jelenik meg, és a történet egy pontján, az előéletén és nőkhöz fűződő viszonyán kívül azt is megtudjuk, hogy nagy filmrajongó. Annak ellenére, hogy az információ jóval komplexebb (és egyben műveltebb, kifinomultabb) figuraként jellemzi a kaszkadőrt, a filmipar beemelése a regény leggyengébb és sokszor legfrusztrálóbb részeit eredményezi, amelyek gyakran megakasztják a dramaturgiát és a befogadást is. Ezekbe az epizódókba nehéz nem magát Tarantinót belelátni, aki egy-egy karakter tudati folyamatának álcája mögött filmtörténeti kurzust tart az olvasóknak. Az eszmefuttatások azonban nagyon kilógnak a történet egészéből, és a filmre jellemző finom áthallások, utalások száraz leckeként hatnak, melyeket a szerző képtelen volt szervesen integrálni a történetbe, így nem színesítik és nem viszik előre a cselekményt, ráadásul az adott karaktert is érdektelenné, tudálékossá teszik.

Mindezek ellenére Tarantino regénye nem csupán kiegészíti a filmet, hanem más megközelítésben meséli el – nagyjából ugyanazt – a történetet, amely így önállóan is értelmezhető. A filmben statisztaként megjelenő Pussycatet és úgy általában a Manson bűvkörbe kerülő tinilányokat jóval empatikusabban kezeli a regény, arról nem is beszélve, hogy maga Manson is nagyobb szerepet kapott, aki – értelemszerűen – nem került kedvező színbe, ám tetteinek súlya és karizmájának sötét hatásfoka jóval átélhetőbbé és fenyegetőbbé vált. Rick és fiatal színésztársa, Trudi kapcsolata, ha lehet, még szerethetőbb és szívmelengetőbb, olyannyira, hogy Tarantino – negligálva a film befejezését – az idősödő színész és tehetséges társa kapcsolatát egyfajta központi elemmé emelte. A regényben jóval inkább az látható, hogy a letűnőben lévő rendszerben sztárrá váló Rick hogyan adja át a színpadot az új generációnak, akinek képviselői már tudatosabban képesek használni a Rickhez hasonló „nagy öregek” eszköztárát. Persze az átörökítés mellett rombolásról is szó van: Rick már egy olyan filmes korszak szülöttje, amelynek napjai meg vannak számlálva: a hetvenes évek végérvényesen és globális szinten megváltoztatja azt a sztár- és műfajrendszert, amelyben Rick Dalton nevet szerzett magának. Ennek a keserédes váltásnak a regényévé válik Tarantino műve, amely érzelmesebb és sok esetben hatásosabb módon mutatja meg a kor kisebb és világot megrázó tragédiáit, mint az alapjául szolgáló film.

A Volt egyszer egy Hollywood legnagyobb tétje az, hogy vajon Tarantino mennyire képes a filmes világban már bizonyított írói munkásságát irodalmi nyelvvé transzponálni. A vizualitás elvesztésével képes-e olyan irodalmi szöveget alkotni, amely magán hordozza a késői karrierjére jellemző posztmodern történelmi játékosságot? A válasz nem egyértelmű, hisz annak ellenére, hogy az író sok megoldása irodalmi szövegben is működőképes, a regény mégsem érződik önálló alkotásnak. Ahogy korábban utaltam rá, sok esetben a filmhez viszonyítva tud hatást kiváltani, ráadásul Tarantino nem minden esetben aknázza ki – vagy éppen használja – az irodalom lehetőségeit. A dramaturgiai csúcspontok gyakran hatástalanná válnak, néhány epizód pedig semmilyen formában nem kapcsolódik a történet gerincéhez. Utóbbival nem is lenne gond, ám míg egy Tarantino által írt és rendezett jelenet gyakran önmagában is értelmezhető és értékelhető, addig egy Tarantino által írt szövegrész gyakran hatástalan és rosszul megírt. Sharon Tate figurája, ha lehet, még kevésbé hangsúlyos a regényben, Margot Robbie alakítása nélkül pedig teljesen súlytalan és unalmas. Az ő előtörténetét bemutató epizód néhány oldal után tét nélkülivé válik, hisz az író szándékával ellentétben rögtön az első oldalakon kiderül, hogy a stoppoló lány valójában a később sztárrá váló Sharon Tate. A meglepetés elmarad, a következő oldalak irodalmi minősége pedig nem olyan, hogy tovább fenntartsák a befogadó figyelmét.

Mindezeket figyelembe véve Quentin Tarantino sokszor szórakoztató és a rendező kézjegyeit magán hordozó regénye gyakran túlírttá és filmtörténeti tényekkel túlterheltté válik. Önmagában csak ritkán állja meg a helyét, és így csupán egyfajta kiegészítőként szolgál, amely valamelyest az irodalmat is degradálja. Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy Sepsi László fordítói munkája dicséretes, és jól tükrözi az alapszöveg hangulatát, csupán olyan szavaknál, kifejezéseknél kerül bajba, amelyek nyelvi játékon alapulnak vagy nagyban kapcsolódnak a regény szövegének korszakához, és itthon nem használatosak. A Tarantinóra jellemző trágár szövegvilágot pedig a filmfordítókhoz hasonlóan képes kibővíteni a magyar nyelv adta lehetőségekkel.

Több lehetett volna ebben a történetben, ám így csupán az alapjául szolgáló film mellékletévé vált a Volt egyszer egy Hollywood. Ha Tarantino önálló művet ír, talán képes lesz levedleni a filmes elbeszélés eszközeit, és autonóm irodalmi szöveget alkotni. A lehetőség benne van, ám filmjével ellentétben az irodalmi nyelvezettel nem volt képes emléket állítani egy korszaknak, a történelmi metajáték pedig zátonyra fut a hiányosságokban. Az átjárás nem ilyen egyszerű. Tarantino talán egyszer majd el tudja hagyni a képeket, és csak az írásra támaszkodva fog alkotni, de ez az idő nem most jött el.

(Bélyegkép: Georges Biard)