Nagy István munkássága, a Csíkmindszentről induló vándor-életmű a két világháború közti erdélyi és magyarországi (bizonyos mértékben a vajdasági) képzőművészet fontos, meghatározó fejezete. Az erdélyi/hegyvidéki és az alföldi tájkép, tájkép-típus egyéni megfogalmazásainak a sajátságai, a háború lelki rezdüléseinek katonaarcokban megnyilvánuló kétségbeesése, román-magyar művészek, értelmiségiek, közéleti szereplők gazdag arcképcsarnoka, puritán csendéletei és a szülőföldet visszaidéző, emlékező késői képeinek a szívhangjai – egyaránt jelentős, minden korábbinál részletesebb bemutatást igénylő képegyüttesei az életműnek.

A Janus Pannonius Múzeum gazdag, hetvenhét művet számláló Nagy István-kollekciójában szerény alkotásnak számít e kisméretű pasztellkép, mely eredetileg Balaton címmel került a múzeum leltárába. Széthajló dombok előtti tóban tört, hevenyészett árbocrudakkal lebegő, oldalra fordult vitorlás, tőle jobbra három, balra pedig két hasonlónak a szembenézeti, jelzésszerű sziluettje, vízen úszó felkiáltójelekként. A kompozíció főszereplője a legnagyobb felületével oldalra fordított, a kékeszöld vízen egyensúlyozó sajka.

Ha és amennyiben átvesszük a pasztell múzeumi meghatározását, akkor a címe szerint Nagy István legkorábban, 1911-ben keletkezett Balaton-képét azonosíthatnánk benne. Kevéssé adatoltak Nagy István életszakaszai, s azokon belül is nehéz az ő vándor életútját fix dátumokhoz és évszámmal nem jelölt műveihez illeszteni. Ha Balaton-élményt, balatoni látványt rögzít a pasztellkép, akkor is figyelemre méltó, mert a 20. század második évtizedének elejéről fogalmaz képi tudósítást a magyar tengerről. A modern magyar festészet számára ezen időszakban kezdődik a Balatonnak mint festőileg is kiaknázható tájegésznek a megjelenítése. (Most a 19. századi kezdetektől, Mészöly Géza és mások műveitől eltekintve.) Boromisza Tibor festői motívumegyüttesként idézi meg a Balatont: „A Balaton partján mindenütt találunk lokális szépségeket. Maga a víz is ezer változatában élvezetes képet nyújt, de a legkarakterisztikusabban a rálátások. […] Megtaláljuk a monumentalitását, megtaláljuk az intimebb részleteket egyaránt. Előttünk egy zöld hegyoldal, virágzó fákkal, mely mögött lebeg az ezer színt változó víztükör, a végtelenségbe nyúlva tenger hatással, majd határolva a szemközti part kékes, szeszélyes hegyalakulásaival. E színpompát toll leírni, ecset lefesteni nem képes”.[1] Boromisza a balatoni festőkolónián, Kőröshegyen dolgozott, s a déli partról, annak szemszögéből jelenítette meg a festői motívumegyüttest.

A pécsi pasztell címben meghatározott helyszíne felől kétségeink támadhatnak, mivel a Nagy István-irodalomban egybehangzó állításként találkozunk azzal a ténnyel, hogy a festő 1902 és 1914 között Csíkban és Gyergyóban dolgozott, mintegy festészetének a szárba szökkenését, érett periódusát megelőző tanulóidejében, művészete érvényességéért küszködő hegyi magányában. „1914 tavaszáig – első budapesti bemutatkozásáig – nagyjából kialakul és megszilárdul a festői világa”, s ezután „a festői szemléletében bekövetkezett változásokat elsősorban a harctéren festett képei jelzik”.[2]

Nagy István (1873–1937)
Vízparti táj, 1911
papír, pasztell, 245x325 mm
Jelezve nincs
A Janus Pannonius Múzeum tulajdona, leltári szám: 65.57

Mindezek alapján erős kétségeink lehetnek afelől, hogy egyáltalán járt-e, járhatott-e Nagy István a Balatonnál az 1910-es évek elején. Nagy István első monográfusa, Pap Gábor szerint van egy „fiumei tájat megörökítő pasztellkép, amely több társával együtt valószínűleg egy hosszabb utazás emlékét őrzi”.[3] Ha mindehhez hozzávesszük Solymár Istvánnak Nagy István oeuvre-katalógusában ugyanezen műről adott címét – Fiumei kikötő, 1911[4] –, akkor a bizonytalanságunk csak növekedhet, s nem egészen érthető, hogy Tóth Antal miért láthatott e műben Balatont. Hogy e mű alkotója járt a jelzett időben Fiumében, azt egyedül Pap Gábor állítására alapozhatjuk, amit ő a mű címében jelzett. Ám ezen kívül azóta egyetlen hiteles dokumentum sem került elő, amely alátámasztaná a fiumei kirándulást és a kép készülési helyszínét.

A Balatont talán kizárhatjuk a kép keletkezési helyszínének a meghatározásából. Nagy István a Balatonnál először 1924-ben – Egry Józseffel együtt – festhetett, s az ott keletkezett műveiből kilenc pasztellképet még abban az évben kiállított. A pécsi kép pasztellhasználata azonban az első világháború idején keletkezett műveinek a faktúrájához visz közel. Itt még közvetlen, már-már indulatos a pasztellfölhordás, s a keletkezett felület mozgalmas-vibráló inkább, mint az 1924-től induló Balaton-képsorozat homogénebb, a pasztell bedörzsölését is alkalmazó festékfölrakásoknál. Mindezek alapján nagy a valószínűsége annak, hogy leginkább Nagy frontszolgálatának az időszakához, talán a galíciai hadszíntérhez köthető e pasztellkép létrejötte. Ottani, közös idejükről jegyezte föl Varga Nándor Lajos: „1917. június 18. Tegnap együtt fürödtünk a Gnila Lipában Márton Ferenccel és Nagy Pistával. Tengeri csatát vívtunk”. Talán éppen e helyt készülhetett a sérült vitorlarudakkal vízen egyensúlyozó vitorlásokat rögzítő pasztellkép. Vagy valóban egy fiumei élményt, Nagy Istvánnak a tengerrel való találkozását – római tartózkodása idején már járhatott a tengernél – rögzíti a mű, hiszen Pap Gábor alaposságában semmi okunk nincs kételkedni, még akkor sem, ha a kismonográfiájában dokumentumokkal ezt – terjedelmi okokból – nem támaszthatta alá.