Juhász Tibor verseinek ihlető közege a társadalom perifériáján élők világa, amelyhez több lehetséges módon, más-más intenciókkal lehet közelíteni. Egzotikumként, „nyomorpornó” módjára, társadalmi felelősséggel, emberi együttérzéssel, vagy inkább szenvtelenül bemutatva létezését. A választott mottó Oravecz Imre Roncstelepéből az utóbbit sugallja, emellett némi rezignációt a szemlélődő részéről és szemérmes törekvést az empátiára. Korábbi irodalmi szociográfiájához, a Salgó blueshoz hasonlóan itt is a személyesen megélt tapasztalat az elsődleges ihletforrás, ezt mutatják az elkapott beszédfoszlányok, a jellemző vonásokkal ábrázolt életkörülmények. A kötet, mottójához híven, a pusztulás melankóliáját, a tönkrement életek prózai valóságát formálja költészetté, tárgyszerűen, mégis lírává lényegítve, nem kis részben az elégikus intonációjú versmondatok révén. A részt vevő megfigyelő és a sorstárs közötti vékony jégen táncol a lírai szubjektum, időnként pedig szociográfiai, néprajzi értekező szövegekből formál prózaverset (a kötet első egységében). Szegények, szegregátumban élő cigányok, lyukóvölgyiek, zártkertekben lakók a versek névtelen hősei. Embertelen körülmények között, a társadalmi normákon kívül élnek ezek az emberek. Mások ők, idegenek: „Állatok, így nevezzük őket, / és a szegregátumra, mondjuk, / miattuk van szükség” (Szükség) – csattan a nyitó vers zárlata.

A kötet első versei (Szükség; Sárház; Babona) a cigányok életkörülményei mellett felmutatnak valamit a hagyományaikból is, a megfosztottsággal értékeket állítva szembe, hogy azután a szocializmus településpolitikájának, az urbanizációnak (Sztálinvárosi gyerekek; A Mária Valéria), a telepekre költöztetésnek (Kényelem) az erőszakosságára, életformákat és közösségeket megsemmisítő hatására emlékeztessen. „A terveket túl erős kézzel vésték papírba, / a feladatokat olyan egyenlettel oldották meg, / amiből kihagyták az embert” (A város és alkotói). Így jutunk el a szocialista nagyipar bukása utáni lecsúszás, szlömösödés állapotához (Örökség; Eladósor): „Néhány évtizede még a város / ékszerdobozának nevezték / a ma nyomortelepként ismert völgyet” (Örökség).

A kötet második, középső egysége életképeket mutat be, elsősorban leírásokkal, jellemző élettényeket rögzítve, időnként kihangosítva ennek a néma montázsfilmnek a szereplőit. A külső nézőpontból szemlélt és a többes szám első személyben megjelenített helyzetek egyaránt szikár, látszólag szenvtelen hangú prózaversekként szólalnak meg, a mondatok ritmusa, intonációja és a szereplők nyomasztó kilátástalansága erős lírai atmoszférát teremt. „Most nézd meg, én nem sajnálom tőle, / de nem tehetek úgy, mintha nem látnám, / mutatott az eladónő a hűtő és a fal / találkozásánál a széldzsekisre, / aki ügyetlenül tömte szájába / a sebtében feltépett vákuumos szalámit” (Fizetés nélkül). A lopás, az agresszió és az alkoholizmus mellett meghatározó motívum a bezártság, a tehetetlenség (Négyzetméterek; Post mortem). „A szobában mozdulni se lehet. / A dobozhegyek, papírkazlak és kacatok / zsúfoltságában mintha csak a polcokon / sorakozó befőttesüvegekben lenne levegő” (Post mortem).

A szenvtelen leírások álcájában lopakodó együttérzés versei mellett alkalmilag megjelenik a tragikus pátosz is, mint a Ráhagyás című versben, megtörve a kötet egységes stílusát. Talán nem véletlen egybeesés, hogy a verseket átszövi a hideg, a fény, a sötét, a homály, a csend, a falakról hulló vakolat motívumrendszere, József Attila és Pilinszky János költészetének egzisztenciális tragikumát vonva be az értelmezésbe. A kötet egységét erősíti az is, hogy a versek többsége ugyanazt a költői minőséget képviseli, jó példaként az esztétikai érvényesség és a társadalmi referencialitás összeegyeztethetőségére a mai magyar költészet kontextusában. Ez a valóságvonatkozás nem jelent direkt üzenetességet, de a versek figurális és zenei hatáselemeitől elválaszthatatlan az ábrázolt világ szereplőivel kapcsolatban életre hívott részvét és annak tudatosítása, hogy a segélyből élők, a megélhetési bűnözők, a közkutakra járók, a télen szeméttel fűtők társadalmában élünk, az irodalomnak pedig nem feltétlenül kell egy mesterségesen más világnak lennie.