Hangulatos párizsi padlásszoba helyett a leégett Notre-Dame és az összedőlt Eiffel-torony, karácsonyeste helyett az Apokalipszis előtti utolsó pillanatok, szimpatikus művészlelkek helyett egy sok szempontból bírálható társaság, akik közül csak Mimi emelkedik ki tisztaságával – röviden nagyjából így foglalhatnánk össze a Pécsi Nemzeti Színház január 15-én bemutatott Bohémélet-produkciójának rendezői koncepcióját. A rendező meglehetősen hosszú leírásban magyarázza a majdan láthatókat az előadás szóróanyagán, így aztán felcsigázott érdeklődéssel ülünk be a színház nézőterére: ez a világvége-vízió vajon miként is kapcsolódik Puccini operájának jól ismert történetéhez?

A kérdésben mintha eleve bizalmatlanság bujkálna – pedig erről szó sincs: jelen sorok írója, bármilyen szívesen is andalodik el évről évre Oláh Gusztáv ma is festői szépségű 1937-es operaházi díszletének látványán, éppily fontosnak tartja, hogy ez az operai örökzöld is az élő színházkultúra része legyen. Épp ezért fogadtam nagy örömmel hat éve az Erkel Színház Bohémélet 2.0 című produkcióját (Damiano Michieletto Salzburgból importált rendezését), mely gyökeresen más, deromantizált képet tárt elénk a Bohémélet világáról, és vártam izgatottan a mostani találkozást is.

Fotó: Rajnai Richárd / PNSZ

Csakhogy a Bohémélet kristálytiszta, a pszichológiai realizmusban gyökerező dramaturgiája és komponálásmódja kemény dió: mivel ebben a műben tényleg minden az, ami, a zenei folyamatok egy rendezői példány precizitásával követik a színpadi cselekvéseket és történéseket, ezért aztán nehéz, szinte lehetetlen is ettől eltérni. Voltaképpen az imént hivatkozott Bohémélet 2.0-ban sem sikerült: a modern díszlet, az átértelmezett vizuális világ nem forgatta fel a történetet, akkor a régi Bohémélet-mesét kaptuk modern köntösben, új hangsúlyokkal. Pécsett Bozsik Yvette többet akart: az új köntöshöz új történetet is álmodott. Csakhogy ezt a történetet leveti magáról Puccini darabja.

Fotó: Rajnai Richárd / PNSZ

A megvalósult színpadi produkciót látva az a néző benyomása, mintha maga a rendező is szembesült volna egy idő után azzal, hogy koncepciója és a darab egyszerűen elmennek egymás mellett. (Félreértés ne essék: nincsenek ellentmondásban – az ugyanis legalább valamilyen viszony lenne –, egyszerűen nincs közük egymáshoz.) Legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy az előadás jelentős részében az előzetesen ismertetett rendezői elképzelések nem ismerhetők fel: akármi is volt a szándék, végül mégis jórészt az örökegy Bohémélet-előadás zajlik le a színen (igaz, Cziegler Balázs szuggesztív, nyugtalanító emlékként megmaradó díszleteiben). Dicsérni lehet a színészvezetés profizmusát, a kicsi színpadon lezajló tömegjelenet (a második felvonás) manuális megoldottságát (hány hazai opera-előadást láttunk már, ahol ezek az alapvető dolgok is hiányoztak!), voltaképpen az egyes szereplők karakterének pontos, ha nem is eredeti, emlékezetes megragadását is – mindez persze nem meglepő attól a Bozsik Yvette-től, akitől a közelmúltban nem egy ízlésesen megrendezett zenés színházi produkciót láthattunk Budapesten. S van egy igazán erős pillanata is a produkciónak: a befejezése. Aligha kell hosszasan elemezni a művet ahhoz, hogy belássuk: Mimi halála nem megdicsőülés, nem mennybe szállás (ez a Verdi-hősnők kiváltsága), hanem a világból való nyomtalan elmúlás – mégis, az angyallá válás mint színpadi történés emlékezetes, mert az erős zenei csúcsponthoz erős vizuális gesztust társít, amely ráadásul jórészt egyedül teszi érzékelhetővé az eredetileg Mimi mindenek felett álló tisztaságára épített rendezői elképzelést.

Fotó: Rajnai Richárd / PNSZ

Az előadás egésze tehát közel sem kudarc, csak a rendező saját célkitűzéséhez képest tűnik annak. A zenei megvalósítás viszont minden tekintetben sikeres. A vidéki operaélet végnapjait vizionáló hetekben (talán áttételesen erről szólt volna Bozsik Yvette apokaliptikus rendezése…?), kikérőkről és ingyen kölcsönzött díszletekről szóló sajtóüzengetések közepette, mindettől mit sem zavartatva, a Pécsi Nemzeti Színház, mely évente egyetlen operaprodukciót engedhet meg magának, magától értetődő természetességgel teremtett elő működőképes Bohémélet-szereposztást. Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy a szereplők csapatként vizsgáztak jelesre: teljesítményük egységesen bizonyult nívósnak, mindenki legalább korrekt vokális és színészi produkciót nyújtott, és a másikra odafigyelve szolgálta az előadás egységességét. (E nagyon is érzékeny és odafigyelő, a sztárokból összerakott előadásoktól gyökeresen eltérő szellemiségű közeg megteremtését talán a mű anyagával való közvetlenebb érintkezés is segítette: az előadás ugyanis magyar nyelvű, s bár Radó Antal 1905-ös, őskori fordítása rengeteg prozódiai hibát tartalmaz, még mindig jobb, mint a feliratozógép.) Ezzel együtt is kijelenthető, hogy mind vokális kvalitások, mind az átlényegülés tekintetében Tatai Nóra Mimi-alakítása bizonyult a legemlékezetesebbnek a premier estéjén; személyében a mű nagyságrendjéhez majdnem teljesen felnövő, az előadás vélt vagy valós szellemiségét híven közvetítő főszereplője volt a produkciónak. Tötös Roland Rodolfója az eredendő művészi adottságokon alázattal való felülemelkedés szép példája – a nem épp spinto tenori hanganyag keltette hiányérzetünket bőven feledteti a figurateremtés hitele, az éneklés kulturáltsága, az exponált csúcshangok biztonsága. Bognár Szabolcs Marcellójának kellemes baritonját éppúgy megjegyeztük, mint intenzív színpadi jelenlétét; Váradi Marianna hatalmas színpadi rutinnal megformált Musettájával ők ketten valóban össze nem illő pár – de ez nincs ellentmondásban a darabbal, sőt. Kállai Gergely Schaunard-ja megbízhatóan végszavaz a többieknek, Dani Dávid Colline-ja viszont mint színpadi jelenség emlékezetes – szinte eltereli a figyelmet az egyébként nagyon értékes és remélhetőleg még tovább fejlődő hanganyagról.

Fotó: Kalmár Lajos / PNSZ

Az előadásban ezúttal a Pannon Filharmonikusok működött közre, legjobb formáját nyújtva. Oberfrank Péter egyrészt a színpad és a zenekar egységét mindvégig határozottan kézben tartva, másrészt a mű költőiségét és drámaiságát végig kellően kiegyensúlyozva, a Puccini által megkomponált nagy pillanatokat hiánytalanul megvalósítva vezényelte az előadást. Ezen az estén úgy tűnhetett, egy jó opera-előadás tényleg elsősorban karmesterkérdés.

(Bélyegkép: Körtvélyesi László / PNSZ)