Ha találgatnom kellene, hogy ki az a 20. századi szerző, akit a legtöbben ismernek, legtöbbször kiadtak, és még azok is tudnak róla legalább egy-két mondatot mondani, akik életükben nem olvastak tőle semmit (és talán nem is fognak), két tippem lenne. Mindketten angolok, és nagyjából kortársak voltak, műfajuk is némiképp hasonló, ám talán a zsáner két végletét képviselik: az egyik Tolkien lenne, a másik pedig Orwell. Persze könnyen lehet, hogy nincs igazam (miközben ezt leírtam, egy harmadik kortársuk is beugrott: Agatha Christie), az mindenesetre biztos, hogy a tolkieni fantasyk mellett Orwell disztópiái manapság igen népszerűek, sőt az utóbbi író és műfaja talán népszerűbb, mint valaha. Nyilván nem nehéz megindokolni, miért, de az talán még érdekesebb kérdés lehet, hogy Orwell művei különböző korszakokban hogyan kereteződnek, milyen kontextus felől értelmezik őket. Az egyik egyetemi szemináriumomon szinte minden évben beszélünk az Állatfarmról és az 1984-ről, és teljesen észrevehető tendencia, hogy a diákok eredeti kontextusuktól egyre jobban függetlenítve olvassák ezeket a szövegeket. Nemcsak az 1984-et, amely (elvileg) ezt könnyebben lehetővé teszi, hanem az Állatfarmot is: legtöbbször csak olyan hallgatóimnak tűnik fel a mű allegorikussága és a konkrét szereplők történelmi figurákkal való megfeleltethetősége (Őrnagy–Lenin, Hógolyó–Trockij, Napóleon–Sztálin stb.), akiknek a szakpárjuk a történelem, a többiek gyakran ettől teljesen eltekintve értelmezik a szöveget.

Helikon, 2021 / Helikon Zsebkönyvek, 2021 / Lazi, 2021

Az is tanulságos, hogy Orwell Állatfarmját tudtommal eddig négyszer magyarították: először még szamizdatban 1984-ben Nóvé Béla (Zuz Tamás álnéven), aztán a rendszerváltás évében Szíjgyártó István, majd 2021-ben két újabb változata is megjelent: Stier Ágnes, illetve M. Nagy Miklós fordításában. A legfrissebb két kiadásra nem a Szíjgyártó-féle változat esetleges hibái vagy elavulása, hanem éppen a könyv sikere ad magyarázatot: 2020-ban volt Orwell halálának hetvenedik évfordulója, azaz lejártak a szerzői jogok, és amint azt M. Nagy egy interjúban elmondta, a szerinte kiváló Szíjgyártó-fordítás jogai azonban nem: azaz a kiadók még az új fordítás elkészítésével együtt is láttak/látnak a könyvben üzleti potenciált.

1947-es lengyel nyelvű kiadás / Vintage Classics, 2021 / Barrington Stoke, 2021

A két verzió közül a Helikon által megjelentetett annyiban érdekesebb, hogy nemcsak az újrafordított verziót tartalmazza, hanem az Állatfarm megjelenésének ötvenedik évfordulójára, 1995-ben készített, Ralph Steadman által illusztrált változatát adták ki (azzal a különbséggel, hogy a magyar csak Orwell regényét tartalmazza, az eredetiben ezen kívül benne volt még a szerzőnek a sajtószabadságról írt esszéje, valamint az Állatfarm 1947-es ukrán kiadásához készített előszava). M. Nagy fordítása nem alakít radikálisan a regényen, a Szíjgyártó-féle változathoz képest legfeljebb bizonyos állatnevek változnak (általában az eredetihez közelítve: Boxer, a ló például Szíjgyártónál Bandi, míg M. Nagynál Bunyós). A rajzok azonban annál többet hozzátesznek az eredetihez. Az illusztrátor, Ralph Steadman talán Hunter S. Thomsonnal készített munkáiról a legismertebb: a gonzó-újságíró több könyvét is ő illusztrálta (a Félelem és reszketés Las Vegasban több magyar kiadása is Steadman címlapjával jelent meg), emellett készített lemezborítókat (többek közt a Who-nak, Frank Zappának és Slashnek), de számos klasszikus angolszász szerző (Lewis Caroll, Robert Louis Stevenson, Ambrose Bierce stb.) művei is megjelentek a grafikáival.

1947-es ukrán nyelvű kiadás / Cornelsen, 2021 / Az 1999-es film

Külön tanulmányt megérne az Állatfarm vizuális ábrázolásainak formanyelve és története is. A könyvborítók általában vagy a könyv szatirikus voltát emelik ki az állatfigurák karikatúraszerű, bizonyos tulajdonságokat túlhangsúlyozó ábrázolásával, vagy a politikai allegóriájára helyezik a hangsúlyt, az egykori szovjetrendszer vezető figuráira utalva – sokszor pedig a kettő össze is kapcsolódik, egy sötétebb tónusú „állatmese–diktatúrapéldázat”-attitűddel. Emellett persze vannak még a puritánabb, nonfiguratív ábrázolások (a könyv első kiadása is ilyen volt), illetve a „megúszósabb” változatok, amelyek szimplán valamilyen állat fényképét teszik a borítóra (általában egy disznóét). A vizuális megjelenítések természetesen eleve meghatározzák a szöveg értelmezésirányát, amely egy ilyesfajta, az állatmese, a politikai allegória és a szatíra műfajait és diskurzusait egyszerre mozgósító regénynél még erőteljesebb téttel bír. Pontosan emiatt sikerült nagyon felemásra a mű mindkét filmes feldolgozása: az 1954-es brit–amerikai animációs változat sötét tónusát, a disznó és emberszereplők taszító ábrázolását túl harsányan ellentétezi a többi állatfigura sokkal ártatlanabb, a korabeli rajzfilmekre hajazó megjelenítése – amit még jobban tetéz a film zenés jeleneteinek rajzfilmkomikuma. Az 1999-es élőszereplős (értsd: valódi állatokkal felvett és szájmozgásukat számítógépes trükkökkel imitált) verzió abszolút tévút: az akkori családi filmek (például a pár évvel korábbi Babe) képi világa (hogy egy nem igazán tudományos, de manapság oly gyakran használt „esztétikai kategóriával” éljek: a szereplők „cukisága”) teljesen inkompatibilis a történet kegyetlen szatírájával. Ráadásul mindkét filmben megváltoztatták a könyv befejezését: az elsőben az utolsó jelenetet (a disznók és az emberek megegyezését) szemlélő állatok feldühödnek, és haragjukban megdöntik Napóleon diktatúráját, míg a másodikban néhány állatszereplő szintén a paktumjelenet hatására megszökik az állatfarmról, majd pár év múlva visszatérve látják, hogy a disznók hatalma véget ért, az élet visszatért a régi kerékvágásba. (Egyébként az elsőnél a befejezés azért lett ilyen, mert a filmet a CIA szponzorálta, és sokkal erőteljesebb propagandaértéket tulajdonítottak az optimista végkicsengésnek.)

Az 1954-es film

Az Állatfarm mostani, Helikon-féle kiadásának a belső fedélen látható egy korabeli újságcikkekből és fényképekből álló montázs, amely a regény politikaiallegória-síkját erősíti. A kor fontosabb szereplői (Lenin, Sztálin), szimbolikus alkotásai (Tatlin-torony, Muhina Munkás és kolhozparasztnő című szobra) mellett korabeli tudósítások egyvelege hivatott megteremteni a politikai kontextust. Ralph Steadman illusztrációi azonban egyrészt nem törekszenek realizmusra, és a szatíra helyett inkább a mű groteszkségét és az események kegyetlenségét erősítik – formai világuk olykor némiképp Picasso Guernicájára emlékeztet (Steadman ábrázolásmódjára nagyon hatott Picasso, 2012-ben még egy Gonzo Guernica című képsorozatot is készített). Másfelől a képek furcsa és finom játékot játszanak a konkrét történelmi-politikai közeggel. Nem próbálják meg direktben alátámasztani az allegóriákat – Napóleon például a legkevésbé sem hasonlít Sztálinra, egy némiképp antropomorfizált torz kan disznó marad. Közben bizonyos utalások szintjén a képek időnként mégis finoman rájátszanak a korra: a regénybeli szélmalom alakja például egyértelműen a szovjetek hajdani monumentális épülettervére, a III. Internacionálé emlékére tervezett, ám soha meg nem valósított Tatlin-toronyra emlékeztet.

Steadman illusztrációi

Más képek viszont szándékosan megzavarják a konkrét történelmi megfeleltetés lehetőségét: a második fejezet egyik rajzán például Jones gazda látható, aki (még az állatforradalom előtt) idült alkoholizmusba süllyedve napjait ivással és újságolvasással tölti. „Álló nap csak üldögélt a konyhában, a karosszékben, újságot olvasott, ivott, és olykor megetette Mózest [t. i. a megszelídített hollót, aki a regényben az egyház allegóriája] sörbe áztatott kenyérhéjjal”. Az illusztráció is ezt ábrázolja egyetlen aprócska csavarral: a Jones kezében lévő újság címlapja arról tudósít, hogy a szovjet szövetségesek benyomultak Berlinbe. Vagyis a regény története szerint a forradalom előtti (tehát, ha történelmi megfelelőjét keressük, 1917 novemberét megelőző) esemény az illusztráció alapján valamikor 1945 április–májusában játszódik. Mindez egyszerre értelmezhető a szöveget a történelembe visszaíró, a konkrét történelmi megfeleltetések lehetőségét megsokszorozó és az ilyen analógiákat megkérdőjelező játéknak. Hiszen Orwell szövege több egyszerű történelmi fabulánál, ahogy a mostani olvasók (például szemináriumaim hallgatói) is bizonyítják, az általa felvonultatott és szatirizált viselkedésmintázatok a konkrét kontextustól függetlenül is érvényesek, illetve sokféle kontextusba helyezhetők.

Tehát Steadman rajzai, ahogy az igazán jó illusztrációk általában, nemcsak ábrázolják az adott jeleneteket, hanem értelmezik azokat, párbeszédbe lépnek velük. Sőt, sokkal inkább Orwell regénye alapján született önálló műalkotásokként, mint puszta könyvillusztrációként funkcionálnak. Ebből a szempontból mindenképpen örvendetes, hogy ez a változat is megjelent magyarul, és mindenképpen érdemes kezünkbe venni az Állatfarm Steadman-féle verzióját.