Ez a könyv Terézia Mora pályáján új perspektívákat nyit. „A többszörösen kitüntetett írónő spontán benyomásokat rögzít, és »boldogság-pillanatokat« keres a mindennapokban.”[1] „Terézia Mora a német irodalom egyik legfinomabb, legeredetibb és legrettenthetetlenebb hangja.”[2] Rövid és pontos mondatok, de számomra mégsem tűnnek alkalmasnak az új könyv megközelítésére. Mint ahogy az sem, ha egyszerűen elmeséljük, hogy a szerző a negyvenharmadiktól az ötvenedik születésnapjáig blogbejegyzéseket írt, rövid szövegeket (helyzetképeket, leveleket, versfordításokat), és néha ezek közé ékelve még egy-egy kis alakú fotót is beillesztett. E szövegek (és képek) együttesét Terézia Mora „naplónak és munkakönyvnek” nevezi. A kérdés az, hogy mint irodalmi alkotást hogyan lehet ezt megközelíteni. Első megközelítésben azt mondhatnánk, hogy olyan „mű”, amely más művek keletkezése mögé enged bepillantást. Mondjuk: a legtöbb író életében elérkezik a pont, amikor a művei sorát egy Dichtung und Wahrheit típusú kötet követi. Goethe egy barátjára bízza, hogy követeljen tőle ilyen könyvet, miután megjelent „költői munkáinak tizenkét része”.[3] A szerzőnek ezután van még egy nagy adóssága: „Egészükben szemlélve [...] e művekből hiányzik mindennemű összefüggés; olykor szinte hihetetlennek tetszik, hogy egyazon író alkotta őket.”[4] Létrejön tehát az érdeklődés az író személyisége iránt. És Goethe elfogadja ezt a kihívást, és elkezdi mesélni: ekkor és ekkor „a déli harangszóval születtem a Majna-parti Frankfurtban”. Úgy néz ki, a Dichtung und Wahrheit típusú művek kimondottan késeiek, egyfajta melankólia lengi be őket.[5] Terézia Mora alaposan átrendezi a műfaj kereteit: a kiindulópont nem egy baráti-olvasói ösztönzés, mert „újabban” nagy baj van a baráti olvasókkal: „Van egy barátnőm, aki az arról szóló híreket, hogy megjelent tőlem valami, előadtak vagy sugároztak tőlem valamit, mindig az elsők között lájkolja. Aztán kiderül róla, hogy a könyvemet nem vette meg és nem is olvasta. Az ősszel még valami más dolga volt. És aztán januárban meg valami mást olvasott.”

A könyv kiindulópontjául szolgáló mély belső válságról az írónő nyíltan beszélt az idei frankfurti könyvvásáron: 2013-ban elnyerte a Deutscher Buchpreist, utána egy évig felolvasó körúton volt, „und danach war ich fertig mit der Welt”: hatalmas kimerültség és kétségbeesés lett úrrá rajta.[6] A mai pszichiátriai irodalom talán burn outról beszélne; de maradjunk csak annál, hogy midlife crisisszel van dolgunk. Ahogy Dante írta: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam / mert az igaz utat nem lelém.”[7] A Tage- und Arbeitsbuch így a panasz színhelye lesz. De el lehet-e beszélni, fel lehet-e dolgozni a válságot napló formájában? Egyáltalán: le lehet-e írni ezt az igazságot vagy valóságot? Terézia Mora néha kételkedik: a nagy és nyers rosszulléteket nem lehet leírni. „Az igazságot nem lehet egyetlen könyvbe se beírni.” Az írás már maga túlemel a rosszulléten. Terézia Mora erős öniróniával írja: „Mit szólnának az emberek? De bármit is szóljanak, te már írtál egy könyvet a depresszióról és a gyászról, már nem áll rendelkezésedre több betegség.” De mire vonatkoznak ezek a panaszok? Nagyrészt a mindennapi vesződségekre, elfoglaltságra, leterheltségre. Így a napló központi része a 2017. június 4-i bejegyzés lesz. „Meddig jutunk négy hét alatt, ha állandóan zavarnak? Kezdjük a hónap első napjával, így könnyebb lesz felsorolni.” Aztán jön az áttekintés május 1-től 28-ig. És minden nap ott a kérdés: írtál? A válasz általában: nem. És utána ott áll, szinte mindig: fordítottam. (Csak egy megjegyzés erejéig: Terézia Mora, túl azon, hogy „a német irodalom egyik legfinomabb […] hangja”, a kortárs magyar irodalom minden bizonnyal legfontosabb német tolmácsolója is. A legjelentősebb lefordított könyve Esterházy Péter Harmonia caelestise, amely mindössze egy évvel a magyar megjelenés után, 2001-ben már a német könyvesboltokban volt. A naplóban szereplő nevekből válogatva: fordított Bán Zsófiától, Krusovszky Dénestől és sok-sok verset. Közelmúltbeli hír, hogy lefordította Tompa Andrea Omertà című regényét [a német kiadás 950 oldalas].[8] Az irodalmi munkássága mögött háttérbe szoruló fordítói munkáját is jó lenne valamikor elemezni, méghozzá legalább háromféle szempontból: [1] milyen hatása volt a lefordított műveknek Mora saját könyveire; [2] hogy illeszkedtek e művek a német irodalom közegébe; [3] és mit jelentett a német megjelenés a magyar irodalom számára? Ugyanakkor a saját műveit sohasem ő fordítja magyarra. A könyvben mindenesetre van egy rész, ahol a magyar fordítójával való feszültségekről beszél. A fent említett interjújában pedig a Magvető Kiadóval való mély elégedetlenségét is említi. Visszatérve a munkához: „De legalább azt elértem, hogy valamit dolgozzak. Éppúgy lehetett volna minden területen 0. A munkát akadályozó tényezők a következők: utazás, család, betegség. Semmi olyan, amiről ne tudtunk volna.”

A panasznak, a panaszkodásnak van még egy forrása, amely független a fenti, „munkát akadályozó” tényezőktől: Magyarországról és a jelenlegi magyarországi politikai helyzetről van szó. Miközben az utalások visszafogottak: „Feladtam a magyarokat. Ez azt jelenti, az embereket adtam föl. Azóta jobban vagyok. De mit mondok a gyerekemnek?” Aztán az országról: „Az ember biztonságban szeretné magát érezni, és elismerést szeretne. Én itt nem érzem magam biztonságban. Itt van a szorongásaim szülőhelye.” „Egy beszélgetés, amelynek kapcsán újra megállapítottam, amit egyszer már tudtam, de elfojtottam: Magyarország a szorongásaim forrása, a szorongás az örökségem. Amit nem veszíthetsz el: az a származásod.” És aztán a már említett interjúban közvetlenül és teljes direktséggel beszél az itteni állapotokról. De a könyv is beszámol arról, hogy 2017 decemberében meghívást kapott a PIM-be egy német–magyar fordítói találkozóra. Mora a lemondásához a következő kis toldást fűzte, a PIM akkori igazgatójának (Prőhle Gergelynek) címezve: „Ha ezt a korszakot valamikor történelmileg helyesen fogják értékelni, akkor nem szeretném, ha lennének olyan fotók, amelyeken én önnel és más jobboldali emberekkel lennék látható.”

A Tage- und Arbeitsbuch azonban mégsem csak panaszokról szól, nem csak a munkát akadályozó tényezőkről és szorongás-forrásokról (még ha tartalmilag az ilyen szövegek teszik is ki a mű nagy részét). Hanem mindenekelőtt egy münchhauseni aktusról: itt valaki a saját hajánál fogva húzza ki magát a mocsárból. És erről – az írásért vívott küzdelmet leszámítva – mégsem tudunk meg túl sokat. A naplóírás idején az írónőnek két rendkívül jelentős műve készül el: a Liebe unter Aliens című novelláskötete [magyarul: Szerelmes ufók, ford. Nádori Lídia] és Auf dem Seil címmel a Darius Kopp-trilógia harmadik regénye. Újra óriási sikere van.[9] Még az utóbbi könyv megjelenése előtt, 2018-ban megkapja a legnagyobb német irodalmi díjat, a Georg Büchner-Preist. „Az »igazi életben« egyszerűen túl sok minden történt, hogy azt el lehessen mesélni. – Egy haláleset és a Büchner-Preis (mindkettő ugyanaznap vált nyilvánossá).” Ennyi. Az ujjongás és az öröm számára (most) nincs hely. És aztán egy kicsit később: „Egy nem igazán jó Büchner-beszéd megírása.” A beszéd helyett most csak a laudációból szeretnék idézni. A laudációt Daniela Strigl (a bécsi egyetem germanisztikai intézetének munkatársa) tartotta: „Egy írónő számára a képlet természetesen ez: csak a leírt szó érvényes. Vagy ahogy Mora fogalmaz: »A mondat nem létezik, mielőtt leírtad volna.« Így csinálja az írónő a mondatot, és a mondat az írónőt. Az Alle Tage című művében írja:[10] »Egy VÉGTELEN MONDATOT kimondani nagyon jó lenne, de nem túl nagy feladat ez egy egyes ember számára?« Meglehet, de általában ezt nevezzük műnek.”[11] A kiutat azonban más kínálja: a tudatos törekvés az öröm-pillanatok rögzítésére. Ez a törekvés erősödik, az elején még nem sikerül, majd 2016. június 1-jén az írónő elhatározza, hogy mindennap fölírja azt, ami az előző nap „jó” volt. És nagy meglepetésére tizenhat pontot tud összegyűjteni. „Én négy, legfeljebb öt ponttal számoltam. Ez vagy euforikus nap volt, vagy az elvárásaim általában túl alacsonyak. Még meglátjuk.” Nem lehet azt mondani, hogy ezután a napló hangulata rózsaszínű köddé változna (ahhoz túl sok kellemetlen dolog történik, betegségek, halálesetek, a magyarországi helyzet), de a küzdelem elindult. És ennek a végeredménye lesz az Auf dem Seilben én-elbeszélőjének első mondata: „Nem tudok más lenni, csak boldog.”[12]