1933-ban zsidó értelmiségi családba születni Magyarországon aligha képzelhető olyan élettörténet kiindulópontjának, amely nyolcvanévnyi haladékot hagyott volna a történelemmel és az önmagával való szembenézésre Gergely Ágnesnek. A tavaly megjelent Két szimpla a Kedvesben ugyan az első kifejezetten emlékiratnak nevezett szövege, ám sem a próza műfaja, sem a vállalt, felismerhető, mert vissza-visszatérő, motívumszerű önéletrajziság nem idegen a szerzőtől. Új kötetében kiegészíti, újrarendezi a történetet, és kijelöli annak egyéni súlypontjait.

A korábban (A tolmácsban, a Stációkban, az Absztrakt tehénben vagy versekben) fikciós környezetbe ágyazott egyes jelenetek, párbeszédek legtöbbször változtatás nélkül kerülnek át a memoár szubjektív dokumentarista közegébe, azzal a különbséggel, hogy a szereplők saját nevükön szerepelnek. Ilyen apró változtatás például, hogy a színművészeti felvételi második fordulójában A tolmács szövege szerint a tizenhét éves Carolt egy fiatal dramaturg faggatja édesapja foglalkozásáról, ismerőseiről, a memoárban ugyanott, ugyanez a párbeszéd az én és Bacsó Péter, a fiatal filmrendező között zajlik. A tolmács szövege követi ugyan az életút alakulását egy szakaszon, de míg ott a sikertelen felvételit követő kitérő a vasesztergályos szakma felé egyetlen bekezdést foglal el, a Stációkban ezekből az élményekből építkezik az író. A korábbi narrációk ugyanakkor még keveset árultak el a személyes életpálya kacskaringóinak valós motivációiról vagy még inkább azok történelmi kényszerűségeiről. Az új kötetben kapcsolódnak össze a távolinak látszó szerepek egyetlen személyt leíró identitásokká, melyeket tehát nem csupán a származás és az egyéni döntések alakítottak, hanem az ezeket keresztező, éppen aktuális politikai akarat is.

A költőtől megszokott műgond itt éppen a képszerű fogalmazás kerülésében, a mondatok egyszerűségének keresésében rejlik. A pontosság eszményét szolgálja nemcsak a megnevezés („a megnevezés a legjobb rekviem”) és a történeti kutatómunka fel-felbukkanó nyomai (monográfiákra hivatkozik, leveleket közöl), hanem paradox módon néhány emlék elbeszélt formájának a hitelességét illető bizonytalanság kifejezése is. Elmondja, miként kérték meg a kezét kislánykorában: összeköti az emléket a Jud Süss bemutatójával, hogy utána be kellett csukni a spalettákat, mert kővel dobálták az ablakukat, Pista viszont akkor is elment hozzá, neki nem számított, hogy ő a battonyai rabbi unokája: „Az nem baj – mondta Pista. – Péntek este elmegyünk a te templomodba, vasárnap reggel elmegyünk az enyémbe.”. Majd megállapítja, hogy az eseménysor „két sebből is vérzik”, a filmet csak négy évvel a kisfiú nagyvonalú kijelentése után mutatták be, 1938 még az első zsidótörvények időszaka volt; az emlékkép konstrukciónak bizonyul a tények tükrében. Az önleleplezés, vagy máshol az önigazoló magyarázatok, értelmezések hiánya mint szerzői eljárás a memoár elé választott mottóból („A történet besároz minden tragédiát.”) érthető meg. Az önidézet eredeti helye – és vélhetően az emlékirat lírai függeléke – a szintén 2013-ban publikált az Egy Emily Dickinson témára című vers, kontextusa pedig egy hajótörés: „Majd elregéli egyszer / kofa, gengszter, diák. / A történet besároz / minden tragédiát.” Ez egyfelől az elbeszélői fantázia korlátozását, a történetszövés akaratlan illetlenségét implikálja, másfelől azt a végső soron triviális belátást, hogy a tragédia – egy család, egy szerelem, egy város, egy közösség elvesztése – visszaadhatatlan anélkül, hogy a körülmények, részletek és okok feltárásával egyszersmind ne sérülne a tragédia pátosza. A Két szimpla... fő kérdése éppen ebben rejlik, vagyis hogy a szerző el tudja-e, el lehet-e mesélni az egyetlen szerelem történetét anélkül, hogy a méltatlanság, a gyengeség jelzőit kötné hozzá: kiváltképp a másikhoz. Nyilván nem, és hogy a történet mégsem merül ki ebben, talán ehhez valóban szükség volt jó ötvenévnyi távolságra.

A memoár elbeszélője emlékeinek feltárásával nem a kitárulkozás személyes, pszichológiai értelemben felszabadító erejét keresi, nem hiszi, hogy a hihetetlen és rettegéssel teli pillanatok utólagos rekonstrukciója a feladata, ahogy nem látszik hinni abban sem, hogy a visszaidézés segítene megértenie az érthetetlent: „Néha eszembe jut, érdemes-e újra élnem ezeket a régmúlt időket. Mit gondolsz, ha újra átélem, jobban meg fogom-e érteni, hogy a konok bátorságú embereket, akiket a felvételi vizsgán fölemlegettem, s akiket a német megszálláskor fogolytáborba vagy bujdosásra kényszerítettek, miért kellett néhány évvel a németek bukása után megbélyegezni?” A szöveg a legelejétől fogva bizalmas hangon szól, Gergely Ágnes következetesen építi fel a közösséget egy immanens olvasóval, akit minduntalan megszólít, akit a tudod, ismersz igék egyes szám második személyű alakjai képeznek meg, s akivel ismeretközösségben, sőt személyes kapcsolatban tudja magát. Az elvont, konkrét szubjektumot nem feltételező, közbevetett szófordulatok (tudod), és az egészen személyes („biztosan emlékszel...”; „ismered a mércémet”) vagy fizikai („mutattam neked a ház képét”; „tudod, kézzel írta le, mutattam neked”) közelséget sugalló mondatok a kötet végére sem engedik nyugvópontra jutni a dilemmát, hogy mindez a közösség hangsúlyozását, a közös ügyek iránti felelősség megosztását, tehát egyfajta társadalmi mocsár képét hivatott megidézni, vagy van konkrét megszólítottja az emlékezésnek.

Azonban a szöveg mesterien felvezetett csúcspontja felől az első mondat („Teljesedjék be a sorsunk: elmondom neked ezt a történetet.”) lehetséges címzettjei között még akkor is feltételeznünk kell az elbeszélő nagy szerelmét, ha az elmondott történetnek ő ugyanúgy szereplője. A történet mintha mindenekelőtt arra szolgálna, hogy a fent említett összetett identitás gyökereit, elágazásait hol objektív tényekkel, hol családi babonaságokkal (a kettős hagyomány szokása), hol személyes ízlésével, választásával, szellemi kalandjaival plasztikussá tegye. Mindezzel pedig éles fénybe állítja, mélységében is érthetővé teszi azt az indulatos mondatot, amely után egy szerelem végképp folytathatatlanná vált, a magánélet és közélet közé kívánt határvonal pedig újfent délibábnak bizonyult.