160-nal száguld a vonat Bécs felé – nem a Railjet, hanem a magyar gyártású IC+ kocsikból kiállított Eurocity. Jó előjel: a kritikus, aki egy magyar együttes külföldi szereplésekor legalább annyira szurkoló, mint ítész, abban reménykedik, hogy ezen a napfényes vasárnapon nem ez lesz az utolsó dolog, amiben fel tudunk zárkózni Ausztriához.

Irigylésre méltó a helyzetem – gondolom, miközben a vonaton ülök: két és fél órás vonatút után egy magyar zenekar bemutatkozását hallgathatom meg a bécsi Musikvereinsaalban. Aligha igényel magyarázatot, mit is jelent a nemzetközi zenei életben ez a helyszín, és hogy milyen presztízzsel jár egy ilyen debütálás – és hát igen, a kritikus, törekedjék bármennyire is a teljesítmény objektív értékelésére, mégiscsak elfogult: hűvös tárgyilagosság helyett (amit majd írásában tükröznie kell) bizony nagyon is izgul a Pannon Filharmonikusok sikere miatt. No meg azért is, mert – úgy mellesleg – ő maga sem jár naponta a Musikvereinsaalban, pláne nem úgy, hogy ezúttal a zenekar munkatársainak előzékenysége folytán az épület hátsó traktusaiba is betekintést nyerhet, valamint a koncertet megelőző próbába is belehallgathat.

Fél négykor ér a vonat a Hauptbahnhofra – 18 órára vagyok hivatalos a Muskvereinsaalba, ahol a zenekar a fél nyolcas koncertet megelőzően egy órán át próbál. Előtte hosszabb városnézést tervezek (régen jártam itt utoljára – a koronavírus-járvány nem tett jót az itteni koncert- és operalátogatásoknak sem), ám a pályaudvaron váratlanul egy volt diákom köszön rám (merthogy tisztességes foglalkozásomat tekintve gimnáziumi tanár volnék), aki most Bécsben tanul, s akivel aztán ott, a peronon vagy egy órát beszélgetünk. Kicsi a világ, mondhatnánk, de cseppet sem bánom a műsorváltozást: egyrészt mert szeretem a spontaneitást, másrészt mert, mint kiderül, a városnézés egyedül mégsem az igazi. Bécs nem a legjobb arcát mutatja ezúttal: a téli időszámításba frissen átlépő, a korai sötétedéssel még épp csak barátkozó belvárosi utcákon szinte mindenhol a karácsonyi vásár előkészületei zajlanak, a megszokott turisztikai célpontok előtt most is kígyózó sorok állnak – de legalább ennyi embert látok az utcai tesztállomások és a gyógyszertárak előtt is. Szomorú képek.

Előbb érkezem hát a Musikvereinsaalba, amit így van időm kívülről is körbejárni. Budapesti lévén igazán nem panaszkodhatom a rendelkezésemre álló koncertkínálatra – de azért az itteni lehetőségek, melyeket a vonzón egységes kivitelű arany plakátokon tanulmányozok, mindig irigységgel töltenek el. A következő napokban annyi világsztár – vagy ami ennél is több: nagy muzsikus – teszi tiszteletét csak ebben az épületben, ami otthon több hónap alatt is elképzelhetetlen (és akkor még nem beszéltünk Bécs többi koncerthelyszínéről). Ebben a mezőnyben kell most helytállnia a mieinknek. Bizakodó vagyok: sokszor hallottam már játszani a Pannon Filharmonikusokat – nem véletlenül kerültek ők ide. De más kiérdemelni egy meghívást, és más megfelelni az elvárásoknak. Az utóbbi a mai koncert tétje.

A zenekar munkatársai nagyon előzékenyen jönnek ki értem a művészbejáróhoz, majd az épület zegzugos hátsó folyosóin egy öltözőbe kísérnek – mint megtudom, ezt az este folyamán bármikor szabadon használhatom, innentől szabadon járkálhatok a nézőtér és az egyébként féllakásnyi méretű helyiség között. Külön mosdó – mit mosdó, valóságos fürdőszoba – is jár az öltözőhöz, és – hát igen, Bécsben vagyunk – egy külön zongora. Nem pianínó, hanem egy igazi Steinway. Eljátszom a gondolattal, hogy életemben először a Musikvereinsaalban ülhetnék egy Steinway mellé, Bach G-dúr menüettjét vagy a Gyermekeknek első néhány darabját vállalhatatlanul ugyan, de még most is el tudnám pötyögni – ám szerencsére sosem voltam elég bátor vagy szemtelen az ilyen kalandokhoz; marad a hangszer néma csodálata. Nem sokáig, mert lassan 18 óra, mennem kell az Aranyterembe – kezdődik a mindössze egyórás beállás, melyet (mint a munkatársaktól megtudtam) a délután folyamán megelőzött már egy hosszabb, a Musikverein próbatermében lezajlott próba. Ami most következik, nyilván elsősorban a teremhez való akklimatizációra, a hangzásarányok pontosítására és néhány utolsó simításra lesz elég.

Ehhez képest meglepetés, hogy az együttes végigjátssza Richard Strauss Négy utolsó énekét, Szabóki Tünde pedig – néhány exponált magas hangtól eltekintve – teljes hangon végig is énekli. Igaz, a hangzásarányok szempontjából mindenképpen a mamutzenekar és az énekes szólista együttműködése jelenti a legnagyobb kockázatot, de már az első dalban világos, hogy nincs probléma: az énekes nemcsak hallható, de minden szavát kristálytisztán érteni (ez, német nyelvű szövegről lévén szó, egy bécsi koncert esetében kulcskérdés). Ennek ellenére Bogányi Tibor érezhető odafigyeléssel irányítja együttesét dalról dalra, időnként hátrafordulva és visszajelzést kérve a zenekar nézőtéren ülő munkatársaitól. A tételek közötti szünetekben csak néhány apró javításra, instrukcióra kerül sor; kevés az idő, és a nagy dolgok már amúgy is korábban eldőltek – ez itt a finomhangolás ideje.

A többi darabba éppen csak belekóstol zenekar és karmester, egy-egy jelentőségteljesebb pillanat megragadása, kipróbálása a cél. Számomra a nézőtéren ülve mindenekelőtt az az érdekes, hogy az egyébként tematikusan rendkívül invenciózus műsorban, mely Mozart, Strauss, Sibelius és Liszt egy-egy halál témájú művét állítja egymás mellé, hogyan lehet a Mozart-műnek a többiétől gyökeresen különböző hangzásvilágát valamilyen módon mégis közös nevezőre hozni a másik hároméval. Ha lenne üresjárat (de hát nincs, az idő szorít), eltöprenghetnék azon is, hogy a pódium furcsa, lépcsős elrendezése miatt a nézőtérről úgy tűnik, mintha a zenekar tagjai heringekként lennének összezsúfolva – ez a televíziós felvételeken nem szokott feltűnni, a Müpa levegős ültetéseihez képest viszont feltűnő a kontraszt; nyilván ezt is szokni kell.

A próba véget ért, a járást immár jól ismerve visszamegyek az öltözőmbe, ahol elfogyasztom a szendvicsemet (ez is ajándék) – sokkal többre nincs is idő, ez a félóra is gyorsan elszáll. Egyébként is, szeretnék korán a nézőtérre érni, és látni az érkező közönséget. Nemcsak az érdekel, hogy milyen „ház” lesz aznap este (vagyis hogy megtelik-e a terem), de az is, kik kíváncsiak Bécsben egy pécsi szimfonikus zenekar fellépésére. Hogy mennyi magyar szót hallok a nézőtéren, hogy fiatalok vagy idősek jönnek-e… Kérdéseimre rövidesen választ kapok, hiszen egyenletesen érkeznek az érdeklődők. A nézőtéren kevés a magyar szó – aminek kivételesen örülök: nem a bécsi magyar kolónia tagjai töltik meg a nézőteret, a koncert nem válik bennfentes eseménnyé, hanem szélesebb közönségréteget mozgat meg. Fiatalok, idősek vegyesen érkeznek; kevés az újévi koncertek közvetítéseiből ismerős feltűnő ruhaköltemény, az egész eseménynek sokkal bensőségesebb, hétköznapibb hangulata van formálódóban. Nincs teltház (nagyjából a helyek kétharmadát foglalják el a nézők), van viszont szokatlanul meleg fogadtatás már az első részben: a Négy utolsó ének minden egyes tételét külön megtapsolják – biztosak lehetünk benne, hogy az igényes bécsi közönség nem azért tesz így, mert ne tudná, hogy a mű négytételes…

A szünetben egy fiatalember hosszan érdeklődik nálam, hogy a második részben sorra kerülő darabok hány percesek, és a szünet mennyi ideig tart még. Csak utólag jövök rá, hogy – rossz németségem ellenére – valószínűleg jegyszedőnek vélt, s azért tőlem kért információt. Az öltönyöm valóban emlékeztet némileg az itt dolgozókéra, meg egyáltalán: kevesen vannak öltönyben, mintha kicsit túl lennék öltözve – erre, bevallom, nem számítottam. Mint ahogy arra sem, hogy alig valakin látok majd maszkot egy koncertteremben; a beutazási és egyéb szigorúságot figyelembe véve ez legalábbis meglepő.

Liszt Les Préludes-jével emelkedett hangulatban ér véget a koncert. A bizonyítás, úgy érzem, sikerült, a nézőtéren tapintható az elégedettség. Igaz, nem sok időm van a mintavételre, mert az órámra pillantva szembesülök azzal, hogy olyan korán van (alig múlt 9 óra), hogy még bőven elérem az utolsó budapesti vonatot. Ezzel nem számoltam előzetesen, így vendéglátóimmal gyorsan egyeztetnem kell: nem okozok-e ezzel zavart? Hiszen a terv szerint a zenekarral utaztam volna vissza buszon Győrig, ott velük együtt szállásoltak volna el, s másnap reggel váltak volna el útjaink – ám a félnapnyi nyereség most nagyon vonzó alternatívának tűnik. Gyors egyeztetés során biztosítanak róla, hogy nem probléma, ha most rögtön hazaindulok, így a győri kitérő végül elmarad, s éjszaka már otthon dolgozom fel a koncertélményeket, írom az első skicceket a kritikámhoz. Meg ehhez a beszámolóhoz is, mert nemcsak kritikusnak, de szurkolónak lenni is jó volt ezen az estén.

(Fotók: Dékány Zsolt, forrás: PFZ)