A Radnóti Színház idén ősszel műsorára tűzte Roberto Bolaño Vad nyomozókját. Amennyire színre lehet vinni a chilei szerző soknarrátorú, a hetvenes évektől a kilencvenes évekig terjedő, nehezen behatárolható cselekményű, markáns elbeszélői stílusú pikareszk regényét, annyira vélhetően sikerült, de nem biztos, hogy érdemes volt. Szerepelhagyásokkal, szerepösszevonásokkal és egyéb sűrítő technikákkal (dramaturg: Sándor Júlia) sikerült alig több mint kétórás előadást kovácsolni a műből, mégis az az érzésünk támad, hogy Kelemen Kristóf rendezése úgy görgeti maga előtt Bolaño 763 oldalas regényét, mint Kováts Adél – Francis Alÿs belga művész mexikóvárosi performanszát megidézve – a mázsás jégtömböt Budapest utcáin azon a felvételen, amely az előadás kezdetekor pereg a színpad hátterében lévő kivetítőkön. Nagy, látványos, tisztességes munka, a nézőit töprengésre sarkallja arról, mit is akar jelenteni, a végére azonban elolvad, és – mint a jégtömb után maradt apró tócsa a forró nyári délutánon – nyom nélkül felszárad.

Veselkedjünk neki mégis a kérdésnek: mire fut ki az előadás? Állít-e többet annál a némiképp cinikus meglátásnál, hogy ha elég távolról tekintünk a művészekre, akkor röhejesek? S még inkább azok, ha fiatalok, ha forradalmi hevület van bennük („a forradalmak ideje lejárt” – hangzik el az elején), és ha csoportosulnak? Az előadás ugyanis bravúros humorral ábrázolja az önmagukat zsigeri realistáknak nevező, nagyképű dél-amerikai tinédzserekből álló költőkört. Minden mélyenszántónak szánt monológjuk, kiállásuk, felkiáltásuk pazar bohózati jelenetnek vagy frappáns gegnek hat – a kifinomult színészi mimika és hanghordozás miatt már az is nevetésre tudja ingerelni a nézőt, amikor a regényt elbeszélő kvázi-főszereplőt, Juan García Maderót (Sipos László Márk) így mutatja be a költészeti műhelyt vezető Julio César Álamo (Pál András): „költő akar lenni”. Az efféle komikum csúcspontja, amikor az Ulises Limát játszó Porogi Ádám egy kínos beszélgetést félbeszakítva hirtelen elkezd fennhangon Rimbaud-t szavalni szenvedélyes franciasággal, miközben letépi magáról ingét, és ezzel azonnal visszacsábítja régi szerelmét, az éppen új párja ölében ülő Claudiát (Mészáros Blanka), akivel a vers utolsó sorához érve egymásnak esnek, és kis híján közösülnek a színpad közepén.

Szintén nevetséges képet fest az irodalmi élet minden szereplőjéről az a jelenet, amelyben Arturo Belano (Baki Dániel) párbajra kel egy begipszelt karú kritikussal (Rusznák András), aki előbb kardját lengetve elfut, ám némi intézményi segítséggel sikeresen legyőzi és megalázza a soha nem publikáló, mégis sértett költőt. Az előadás során többször felbukkan egy zokniszandálos, szakállas, férfikontyos, kötött pulóveres bölcsész (szintén Rusznák András) a mikrofon mögött, aki kazincbarcikai esztétika szakos doktoranduszként és a zsigeri realisták felkent szakértőjeként avatja be a közönséget a mozgalom tagjainak és törekvéseinek homályos részleteibe. A darab vége felé a PhD-hallgatókra oly sokszor jellemző – itt kifejezetten komikusnak ható – egzisztenciális krízisbe hajló elkeseredettséggel bevallja: elege van a zsigeri realistákból. Minél tovább kutatja őket, annál kevesebbet tud róluk.

Bolaño Vad nyomozókjában szüntelenül költőkről, írókról, irányzatokról, folyóiratokról és könyvekről van szó (a köteteket lopják, cipelik, mutogatják, kölcsönadják és kölcsönveszik), ám ezek leginkább a díszlet részei, magától az irodalomtól – amennyire ez lehetséges – mindvégig távolságot tart a szöveg; kifejezetten ritkák az intertextusok, és a főszereplő költőpalántáknak is inkább a szubkultúrán belüli státuszáról vagy elnyert díjairól értesülünk, mint poétikájukról. Arra sem derül fény, valójában mi a cselekmény homlokterében álló zsigeri realizmus; úgy is mondhatnánk, hogy erre a hiányra épül a kötet. Ezt a díszletszerűséget – a regény számos egyéb jegyével ellentétben – lehetséges színpadra vinni, és Kelemen Kristóf rendezése ötletesen meg is teszi. Nem csupán úgy oldja meg a feladatot, hogy könyvkupacokat helyez a színpadra (a nagyszerű, sokrétű látvány Schnábel Zita munkája), hanem egészen bravúros megoldásokkal él: a Vad nyomozókban igen hangsúlyos szexualitást és ennek irodalmi megjelenítését úgy teszi explicitté az előadás, hogy amikor María Font (Sodró Eliza) a kanapén ülve kinyitja az ölében lévő könyvet, abból egy méretes pop-up papírpénisz mered az égnek. („Nehéz a lányos apák élete” – mondja erre apja, Quim Font [Gáspár Sándor].)

Ahogy a regényben, úgy az előadásban is kiegészül a humor a komor sötétség, valamint az ismeretlen mélység és üresség szimbólumaival: a Bermuda-háromszög és a Fekete lyuk visszatérő motívumai az elhangzó párbeszédeknek. Az ürességre, mesterkéltségre és élettelenségre irányítják a figyelmet a színpad különböző pontjain felbukkanó preparált állatok is. A hiábavalóságot és a reménytelenséget tükrözi az a (mindeközben nagyon vicces) jelenet is, amelyben a vidéki levéltárosnő (Sodró Eliza) egy gyerekrajzpályázat beérkezett alkotásait tömködi módszeresen az iratmegsemmisítőbe.

Az előadás bátran és leleményesen ötvözi a különböző audiovizuális médiumokat a színpadi jelenléttel. A kivetítők olykor tájékoztatásra (az adott helyszín és időpont közlésére), olykor különböző síkok játékos egymásra olvasására (például a Nicaragua felirat alatt az Andrássy úti Írók Boltja előtt felvett mozgókép lejátszásával), olykor úti tudósításra, olykor illusztrációra, múltidézésre vagy más művészeti ágak (főképp performanszok) megjelenítésére szolgálnak. Ez utóbbi fajtába nemcsak Kováts Adél fent idézett jégtömbcsúsztatása tartozik, hanem egy szintén videóra vett performanszsorozat is, amelyen a filmesnek tanuló Edith és Belano (Sodró Eliza és Baki Dániel) fehérneműre vetkőzött testét vetik alá különböző kellemetlen, monoton behatásoknak (például hosszadalmasan műanyag fóliával tekerik körbe őket) egy vélt művészi cél érdekében. Azzal, hogy a rendezés a háttérben, felvételen mutatja ezeket a képsorokat, eltávolítja azt a befogadótól, így ennek is az értelmetlenségét és komikus voltát hangsúlyozza. Ráerősít erre az élőben megszólaló Edith szólama is, aki arról nosztalgiázik, milyen remek és jelentőségteljes volt az az időszak a kettejük életében, amikor együtt tudtak kiteljesedni művészileg (eközben pedig őt látjuk a háttérben, amint halálra vált arccal mered a kamerába, majd a tekeredő folpack a fejét is becsomagolja). A művészlét idealizálását példázza az a reményvesztett párbeszéd is, amelyben a fiatal költők arról diskurálnak, mennyire kicsi az esély, hogy (el)ismert szerzők legyenek, és mennyivel valószínűbb, hogy hivatalban dolgozó, szürke családapákká válnak néhány évtized múlva.

Hogy kinek is szól az előadás? Nem a Bolaño-rajongóknak, hiszen ők a regény számtalan mozzanatát hiányolhatják a színpadi adaptációból. Nem is a posztmoderntől vagy a neoavantgárdtól idegenkedő, követhető cselekményvezetésre vágyó közönségnek – már ha hihetünk a mögöttem ülő két néző előadás közben tett félhangos közléseinek, akik a darab utolsó harmadához érve már az öngyilkosságot fontolgatták. Akkor talán a forrongó ifjúságnak, mintegy példázatképpen? Vagy épp ellenkezőleg: a művészi törekvésekről régen lemondott, polgári életmódba süppedt középkorúaknak? Esetleg a félkarú kritikusoknak? Nehéz megmondani.

Miért érdemes mégis megnézni a Vad nyomozókat a Radnótiban? Elsősorban a kitűnő színészi játékért, mindenekelőtt Sodró Elizáéért, aki az összes szerepében lehengerlően teljesít (a fekete bubiparókás elkényeztetett neoavantgárd költőnőtől a beszédhibás ügyintézőn keresztül a labilis filmkészítőn át a folyékonyan és meggyőzően halandzsázó egzotikus országbeli tanítónőig). Másodsorban azért, mert ha az előadás nem is állít sokkal többet annál, hogy nevetségesek vagyunk, azt legalább káprázatosan teszi – és nem árt néha nevetni magunkon.

(Fotók: Dömölky Dániel, Radnóti)