Zavarba ejtő könyv. Miről szól egyáltalán? Első megközelítésben arról, hogy volt egyszer négy nagy német filozófus, akiknek a munkássága 1919 és 1929 között bontakozott ki: Ludwig Wittgenstein, Ernst Cassirer, Martin Heidegger és Walter Benjamin. A történet kezdetekor Cassirer 45, Benjamin 37, Wittgenstein és Heidegger 30-30 éves. Az előbbi kettő talán már benne a midlife crisisban, az utóbbi kettő még a pályakezdő korosztályba tartozik. Életkorához képest talán Heidegger a legsikeresebb, 1919-ben Husserl asszisztense a freiburgi egyetemen. De Cassirer sem panaszkodhat: 1919-ben nevezik ki az újonnan alapított hamburgi egyetem professzorává. Wittgenstein és Benjamin még az útját keresi, sokszor megalázó szituációkba bonyolódva. És mindenki mögött ott van az I. világháború tapasztalata, annak fájdalmas, sokszor traumatizáló élményeivel. Négy különböző élet-állapot, és négy nagyon különböző filozófiai irányultság, de egy valami mindannyiukban közös: mindegyikük a filozófia megújítására tette fel az életét. Cassirer a megismerés elméletét a szimbolikus formák általános elméletével próbálja helyettesíteni, illetve azzá kitágítani. Wittgenstein a tudományos igényű megismerést próbálja meg elválasztani az életproblémáktól, Heidegger a létkérdés általános újra-fölvethetőségén gondolkodik, Benjamin pedig a romantikából kiindulva a művészetkritika esztétikai koncepcióként való felmutatása felé közeledik. Már most le kell szögezni: Eilenberger nem tudja azonos szinten kezelni a négy szerzőt: Heideggerről és Wittgensteinről szívesen, viszonylag értőn és pontosan ír, Cassirert érezhetően nem tartja annyira érdekesnek, Benjamint pedig nagyon sokszor nem érti. (Így a fentiekben a benjamini gondolkodás irányának meghatározásakor is már hallgatólagosan korrigálnom kellett.)

„Az eszmetörténészek szívesen találnak ki konstellációkat, amelyek így nem is léteztek.”[1] Valóban, itt egy olyan szellemtörténeti konstellációról van szó, amely nagyban hozzájárulhat(na) a Weimari Köztársaság kulturális arculatának megismeréséhez. A konstelláció élővé tételéhez viszont az kellene, hogy a négy szereplőt igazi kapcsolatok fűzzék össze. De ilyenekről csak szórványosan tudunk beszámolni (én mindenesetre az alábbiakban csak ezek rövid fölvillantására vállalkozom).

(1) Heidegger és Cassirer személyesen ismerték egymást, többször is találkoztak. A Sein und Zeit 11. paragrafusában olvashatjuk: „Egy beszélgetés során, melyet e könyv szerzője folytatott Cassirerrel »A fenomenológiai kutatás feladatairól és útjairól« 1923 decemberében a Kantgesellschaft hamburgi helyi csoportjában tartott előadása alkalmával, egyetértés jött létre egy egzisztenciális analitika szükségességéről […].”[2] De miről is folyik (pontosabban folyt) itt a vita? Egy kicsit lépjünk hátrébb: Heidegger szerint Cassirer a Philosophie der symbolischen Formen második kötetében[3] a mitikus jelenvalólétet tette meg az interpretáció mércéjévé. Erről viszont mindjárt a paragrafus elején írja: „A jelenvalólétnek a maga mindennapiságában való interpretációja […] nem azonos azzal, hogy leírjuk a jelenvalólét valamely primitív fokát, amelyről az antropológia nyújthat empirikus ismereteket. A mindennapiság nem azonos a primitivitással.”[4] Ezt a vitát Eilenberger így színezi ki: „Igen, bólintott Heidegger, a »primitív fenomének« a segítségünkre lehetnek, ha a jelenvalólét önértelmezésének fennálló torzulásait akarjuk felmutatni. Másrészt azonban a mitikus gondolkodási formákra való koncentrálásnál mindig felmerül az a veszély is, hogy a primitívet összecseréljük az eredetivel. Hiszen közelebbről tekintve a mitikus jelhasználat maga is a világfeltárás egyik formájában nyugszik, amit nem ő maga hozott létre […].” Cassirer egy kis magábazuhanás után mondja: „Igen, csak nem minden szimbolizáslástól függetlenül és az előtt. Mert hogyan lehetne egyébként a mindennapiságban megmutatkozó orientációs teljesítményt elgondolni és megmagyarázni?” Erre Heidegger: én is ezt kérdezem magamtól.

(2) Walter Benjamin a freiburgi diákévekből ismerte személyesen Heideggert, de miután a tudományos pályáik elindultak, nem találkoztak többé egymással. 1920 decemberében azonban Benjamin Gershom Scholemnek beszámol arról, hogy elolvasta Heidegger Die Kategorien- und Bedeutungslehre des Duns Scotus című (immár megjelent) habilitációs értekezését, és elborzadt tőle. „Elolvastam Heidegger könyvét Duns Scotusról. Hihetetlen, hogy egy ilyen munkával, amelynek a megírásához nincs másra szükség, mint szorgalomra és a skolasztikus latin ismeretére […] habilitálni lehet. A szerző jól érezhető csúszás-mászása Rickert és Husserl előtt az olvasmányt nem teszi kellemesebbé.” (113.) Az éles kritika hátterében (részben legalábbis) az áll, hogy Benjamin a készülő habilitációs írásában egy teljesen hasonló témát készül elemezni: az emberi és az isteni nyelv különbségét.

(3) Wittgenstein nem ismert senkit; 1918-ban lezárta a Tractatus logico-philosophicust, majd a filozófiának hátat fordítva visszavonult, és Trattenbachban és Puchbergben tanítóskodott. De az évtized végén visszatért Cambridge-be, hogy a könyvét doktori értekezésként is megvédje. A vizsgáztatói Bertrand Russell és George Edward Moore voltak. „»Ne is törödjetek vele, én tudom, hogy ti ezt sohasem fogjátok megérteni.« Ezzel a mondattal végződik 1929. június 18-án Cambridge-ben a filozófiatörténet legkülönösebb doktori védése.” (15.) És mindez – írja Eilenberger – egy negyvenéves exmilliárdos szájából hangzik el, aki „az előtte lévő tíz évet általános iskolai tanítóként töltötte el”. (Uo.) Wittgenstein elsősorban Russell-lel állt kapcsolatban, de egy alkalommal még a világhírű közgazdásszal, John Maynard Keynesszel is intenzív levélváltásba keveredik.

(4) Eilenberger azt a találkozást állítja műve középpontjába, amelyre 1929 márciusában és áprilisában került sor a davosi Hotel Belvédère-ben. Eilenberger egyik legjobb húzása a könyvben, hogy háttérként megidézi Othmar Spann bécsi szociológus Die Kulturkrise der Gegenwart című müncheni előadását. Ebben állítólag kifejezte afeletti sajnálkozását, hogy „a német népet idegeneknek kellett emlékeztetniük a maga kanti filozófiájára”. (358-369.) És az idegenek közé sorolja a marburgi iskola olyan jelentős alakjait, mint Hermann Cohen és Ernst Cassirer. Az ő sajátos, kifinomult interpretációjuk csak eltávolította Kantot a német néptől. (Tudjuk: már az I. világháború alatt kialakult az a Kant-értelmezés, amely szembeállította egymással a német és a zsidó interpretációs irányzatokat. Ennek legfőbb képviselője Bruno Bauch volt.)[5] Spann előadásának végén egy kézfogás erejéig még Adolf Hitler is megjelent. Ez volt az a háttér, amely előtt sor került Cassirer és Heidegger davosi vitájára: a Kant-könyvének lezárása előtt álló Heidegger és a marburgi neokantiánus iskola fejének számító Cassirer között. Sokat írtak erről a vitáról, nagyon sokat, mígnem 2003-ban megjelentek Cassirer feleségének idevonatkozó (naplószerű) feljegyzései.[6] Ezekben arról számolt be, hogy Heideggernek csevegve (és mintegy ugratva) elmondta: férjének nagyon közeli kapcsolata volt Cohennel, és szóvá tette azt is, hogy mint zsidó tudóssal milyen gyalázatosan bántak vele. A berlini filozófiai fakultás egyetlen tagja sem kísérte el ugyanis utolsó útjára. (Ez az emlék persze már messze nem volt „aktuális”: Cohen 1918-ban halt meg; miután Marburgban 1912-ben emeritálták, Berlinbe költözött, és ott még néhány évig a Zsidó Tanulmányok Főiskoláján tanított.) A vitával kapcsolatban zárásképpen most csak Oliver Müller józanságra intő szavait szeretném idézni: „Míg a legtöbb kortárs 1929-ben világosan Heidegger mellett tette le a voksát, addig az utóbbi években Cassirert sokan és elkötelezetten rehabilitálták – Heideggert pedig egyre inkább egy olyan veszélyes provincialistaként mutatták be, aki a kíméletlenségével és demonstratív radikalitásával már a freiburgi egyetem jövőbeli náci-rektorát előlegezte meg.”[7] (Érzésem szerint Eilenberger egyértelműen az utóbbi perspektíva felé húz.)

Ez a könyv – filozófiatörténeti belletrisztika – alcíme szerint a „filozófia nagy évtizedének” bemutatására törekedett. Valóban nagy volt ez az évtized? Ha a négy filozófust nézzük külön-külön, ők elégedettek lehettek addigi pályájukkal. De mégis: ez a filozófia aranykora lett volna? Sokan állították már ezt,[8] de az alátámasztáshoz komoly filozófiatörténeti elemzésekre lett volna szükség – ezt ez a könyv nem tudja nyújtani. Ha viszont a kötet a nácizmus filozófiai előkészületeit szeretné bemutatni, akkor az alcím csak ironikusan érthető.

Wolfram Eilenberger: Zeit der Zauberer. Das große Jahrzehnt der Philosophie (1919–1929)
Klett-Cotta, 2019
431 oldal, 12 euró