A Hegyvári Dávid képein szereplő alakokban első megközelítésben a valósághoz és egymáshoz való viszonyuk a megragadó. Hús-vér embereket, és mégis, többnyire fiktív figurákat látunk a vásznon, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva igen hasonlítanak egymásra, mégis, látszólag folyton az egymás köré felhúzott falakba ütköznek. Mintha a tekintetükből kiolvasható bánatot éppen ez a végzetes szétszakítottság okozná, ami összetartozásuk ellenére sem engedi, hogy egyek legyenek.

Könnyű lenne azt mondanunk, hogy amit ezeken a képeken látunk, az nem is fikció, hanem: lelki valóság. Erről győzhet meg minket a figurák sűrű, érzelmekkel (és talán hittel) telített, mélázó és melankóliába hajló, kontemplációt sugalló tekintete. Mintha ezek a létezők ugyanakkor nem különböző személyek, hanem inkább különböző állapotok, aspektusok leképeződései volnának. Archetipikus karakterek arcképeit látjuk, gondoljunk például Ádám és Éva vagy egyenesen Krisztus motívumára, amelynek a szerző több esetben személyes formát is ad.

Itt pedig, ábrázoló és ábrázolt viszonyának érintése után, elérkeztünk az ábrázolt karakterek közötti viszony kérdéséhez. Bár a képek szereplői gyakorta csoportosan, szorosan egymás mellett tűnnek fel, és gyakran fedésben állnak egymással, kapcsolatba lépni látszólag nem tudnak, szinte kollázsszerűen vannak egymás mellett, mögött, előtt. A figurák sokkal inkább a nézővel (és ennélfogva az alkotóval) állnak valamiféle sugallatszerű viszonyban. Ezt a jelleget a figurák gyakorta frontális beállítása is hangsúlyozza, ami ugyanakkor a képek ikonszerűségét is erősíti.

Az egyes karakterek önmaguk világába való látszólagos bezártsága okozhatja azt az érzetünket, mintha a képeken „sokatmondó hallgatásba” burkolózó szellemalakokat látnánk, akik egyfajta szimbolikus létmódban, metafizikai térben léteznek. Ezzel a megállapítással pedig a testek vérbő, expresszív ábrázolásmódja van gyümölcsöző ellentmondásban.

Sejthető, hogy ez a látszólagos, ugyanakkor termékeny ellentét (amit a test átszellemültségében és anyagszerűségében rejlő kettősségként határozhatnánk meg) a kereszténység testképéből fakad, amely természetesen Krisztus egyszerre emberi és isteni természetének misztériumán alapul (és speciálisan európai gyökerű gondolat, tehetjük hozzá zárójelben).

Végül időzzünk el még az ábrázolt személyek vagy testek közösségének kérdésénél! Korábban azt mondtuk, hogy ezek a szellemtestek önmaguk világába zártan vannak egy helyen, mégis végzetes elkülönültségben. Ugyanakkor azt is felismertük, hogy a megjelenített figurák mintha csupán aspektusai, megjelenési módjai volnának valami oszthatatlannak. Nem egy újabb ellentmondásra bukkantunk itt?

Ez a kettősség az, amit a Hegyvári Dávid festészetében felmutatható kapcsolati paradoxonnak is nevezhetnénk. A fent vázolt ellentmondás feloldásának egyik kulcsa ugyanis ez lehet: ugyanaz köti össze, mint ami elválasztja ezeket a karaktereket. A párhuzamos létsíkok mindannyiszor statikus, végtelenbe révedt állapotokat fejeznek ki, mégis van valami, amiben közösek és egyek lehetnek, ez pedig egymástól való elszigeteltségük maga. Úgy is fogalmazhatunk, hogy magányuk közössége lesz az, ami végül egybekapcsolja őket.