A Hangyák indulója kantáta Bertók László szövegeire, az Intrada alapját adó zenei anyag pedig minden Pécsett élőnek ismerős lehet. Talán kevesen tudják, hogy majdnem igaz rád Dolák-Saly Róbert Cseh Tamás-paródiájának szövege („Győrött születtem, Dunaújvárosban jártam iskolába, de Budapesten érettségiztem”), azzal a különbséggel, hogy te Pécsett érettségiztél, méghozzá – akkori nevén – a Pécsi Művészeti Szakközépiskola zeneszerzés szakán. Szakmailag milyen jelentősége van számodra a pécsi tanulóéveknek?

A zeneszerzéssel és zeneelmélettel foglalkozók számára tulajdonképpen létezik egy „pécsi iskola”, ami elsősorban Győrffy Istvánt és tanítványait jelenti. Győrffy István évtizedeken át volt a különböző neveken futó Pécsi Művészeti Szakközépiskola zeneszerzés- és zeneelmélet-tanára. Nekem mindkét szülőm muzsikus, ők is a pécsi művészetiben tanultak, és így volt rálátásuk arra, hogy itt milyen munka zajlik. Ráadásul akkor még kevés szakközépiskolában folyt szervezett és állandó zeneszerzésképzés, Pécs ilyen szempontból is kivételesnek számított, így amikor eldöntöttem, hogy ezt a pályát választom, evidens volt, hogy ide jöjjek.

Az itt folyó munka magas színvonalát jól jelzi, hogy amikor Győrffy István szeptemberben átvette a Bonis Bona díjat, azt olvastam róla, hogy tizenhárom egykori tanítványa doktorált, ezek közül hárman amerikai egyetemeken tanítanak, heten (!) pedig a Zeneakadémia oktatói – többnyire a Zeneelméleti Tanszéken. Vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy a zeneelméleti szakmában mára felnőtt egy generáció, amely szakmailag valamiképp kötődik ehhez a pécsi műhelyhez. És akkor még nem beszéltünk azokról a Győrffy-növendékekről, akik művészeti szakközépiskolákban és zeneiskolákban tanítanak szerte az országban, például a pécsi művészetiben. De ezt te is jól tudod, hisz együtt végeztük a zeneszerzés szakot.

Az iskola mellett ott volt a város, a maga ellentmondásos, de felfedezésre váró kulturális örökségével. A belvárosban szerényen megbújó Csontváry Múzeum és Modern Magyar Képtár. Világszínvonalú szobrászok, a félig megtűrt köztéri szobraikkal. A nagy múltú pécsi balett. A POTE (ma az orvosi kar) aulájában tartott szimfonikus zenekari koncertek, amelyekre természetesen a hátsó ajtón szöktünk be.

Zeneszerzéssel, vagyis kortárs művészettel foglalkozó fiatalként természetes, hogy érzékenyen figyeltük a közvetlen közelünkben zajló művészeti életet. Erre a pécsi művészeti egyébként lehetőséget is adott, mivel az általad említett szobrászok ott tanítottak az iskolában, de említhetnénk más művészeti ágak képviselőit is. Ugyanígy volt kapcsolódásunk a baletthoz is, hiszen akkoriban Uhrik Dóra vezette a táncművészeti képzést. Én egyébként azóta dolgoztam is együtt olyan képzőművészekkel és táncművészekkel, akiket a középiskolában ismertem meg.

De itt másról is szó van. Végül is nekünk ez volt a szellemi felnőtté érésünk korszaka, és az itt ért benyomások ma is nagyon fontosak nekem. Még mindig van valami különös kötődésem Pécshez és a városhoz kapcsolódó művészeti örökséghez. Középiskolásként nagyon sok dologra még nem volt rálátásunk. Ezek alatt az évek alatt például egyszer sem találkoztam Vidovszky Lászlóval vagy Weber Kristóffal, akik a progresszív zenei élet meghatározó alakjai, és Pécsett élnek. Vagy nem feltétlenül tudtam, hogy a Jelenkornak mi a jelentősége. Viszont azóta is, amikor valami pécsi vonatkozású művészeti produktummal találkozom, úgy érzem, valamiképp közöm van hozzá. És akárhányszor Pécsre utazom, eufóriát érzek, hacsak az utcán sétálok.

Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni, aminek az irodalomhoz való viszonyom szempontjából van nagy jelentősége. A művészetiben nekünk Kövi Anita volt a magyartanárunk, aki, ha jól tudom, a Jelenkornak is munkatársa volt…

Igen, 2000-től 2005-ig korrektorként dolgozott a lapnál…

Egyrészt ő rendszeresen szervezett író–olvasó találkozókat az iskolában, ahol olyan írókkal találkozhattunk, mint Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos vagy Oravecz Imre. Ez akkor számomra hihetetlen élmény volt. Másrészt diákokkal létrehozott egy több számot is megért avantgárd iskolaújságot, a RITKA nevű lapot, amelybe mi is küldtünk írásokat, és amely körül létrejött egy szellemi közeg, fiatal képzőművészekkel, irodalmárokkal, zenészekkel és táncművészekkel. Itt kialakult az eszmecseréknek, a kritikaiságnak egy olyan légköre, ami ma is meghatározza a kortárs művészethez való viszonyomat. Vagyis ha nem Pécsett tanulok zeneszerzést, akkor valószínűleg nem olyan zenéket írnék, amilyeneket írok, nem a Jelenkornak adnék interjút, és természetesen nem írtam volna Bertók László verseire kantátát.

Akkor ezek szerint te ezen a közegen keresztül találkoztál először Bertók Lászlóval?

Nem egészen. Nekem már korábban volt kötődésem Bertókhoz. A nagymamám, Rimanóczy Etelka sokáig a Dombóvári Városi Könyvtár munkatársa volt. Ha jól tudom, Bertók László szintén könyvtárosként dolgozott ekkor Pécsett, és nyilván emiatt került vele munkakapcsolatba a nagymamám, és aztán gyakran hívták meg különböző irodalmi rendezvényekre is a dombóvári kollégák. Így aztán a nagymamámtól már egészen kis koromban hallottam Bertók nevét, és persze néhány versével is találkoztam. Volt egy verse, amely különösen megragadt, a címe: Miközben. Később, amikor Pécsett tanultam, újra felidéződött bennem ez a vers, de akkor már a saját élményeimet is hozzákapcsoltam. Egyébként is elkezdtem vonzódni azokhoz a versekhez, amelyek egy tipikus pécsi tájat vagy helyet írnak le, amelybe bele tudtam képzelni magamat. Ezért lettek fontosak Csorba Győző bizonyos versei is, de említhetném még Mohácsi Balázs Hungária út, hazafelé című kötetét.

Aztán volt egy másik inspiráció. Amikor megjelent a Firkák a szalmaszálra kötet, az egész családnak megvettem karácsonyra. Valamiért akkor nagyon tudtam kapcsolódni hozzá, talán azért, mert a zenében is a kis formák, a rövid dallamok érdekeltek, hasonló dolgokkal kísérleteztem, mint Bertók a Firkákban. A harmadik kapcsolódás egyébként a Priusz, amelynek nem sokkal ezután jelent meg a második kiadása a Tények és tanúk sorozatban. Szóval mindvégig volt egy nem túl közeli, de azért folyamatos kapcsolatom Bertókkal.

A kantátádban a Firkákból válogatott versek mellé a Fekete tejút, hangyák vonulnak című verset illesztetted. Hogyan alakult ki a kantáta librettója?

Számomra a megzenésített vers mindig elsősorban zenei problémaként jelenik meg. Bertók versei nem primer módon zeneiek, mint ahogy Weöres Sándor versei igen. Az ő szövegei inkább fogalmiak, nála minden szónak fontos szerepe van. Még a Firkák rövid kétsorosai is nagyon mély szövegek. A Fekete tejútban azonban megjelenik egy másik dimenzió, amely a szöveget folyton megakasztó zárójeles megjegyzésekben érhető tetten. Az alapréteg egy bölcselkedő hang, amely a hangyák társadalmát parabolaként kezelve tűnődik individuum és közösség kérdéseiről. A zárójeles megjegyzések viszont folyton megkérdőjelezik nemcsak a gondolatmenetet, hanem a lírai én nézőpontját is. Na, ez borzasztóan zenei! Nem a hagyományos értelemben, hanem azért, mert a többdimenziósságban van valami mélyebben zenei elv. A zene mindig többdimenziós, van egy horizontális, dallami történés, és van egy vertikális, harmóniai történés, amit másképp együtthangzásnak is hívhatunk. Ez a két dimenzió folyton módosítja egymás jelentését. Bertók verse ugyanilyen értelemben zenei: a szöveg vagy gondolat folyamatosságát egy felülről vagy kívülről érkező nézőpont metszi át és módosítja: ezt nagyon jól át lehet fordítani zenei folyamatokká. A másik persze a hangyák mozgása, ami már képiségében is rendkívül zenei, és jól érzékeltethető, imitálható zenei eszközökkel.

Érdekes, hogyan módosítják egymást az általad kiválasztott versek. Miközben a „hosszúkának” nevezett Fekete tejút a kantátában töredékeire hullik, bizonyos részei újraindulnak, és így teljesen elveszti linearitását, addig a Firkákból válogatott, aforizmaszerű kétsorosok összekapcsolódva elkezdenek költeményként működni, és valamiféle koherencia jön létre köztük.

Egyrészt eleve úgy válogattam a kétsorosakat, hogy valamiképp kapcsolódjanak a hangya tematikához. Van bennük kifli, hangya, mozgás, és megjelenik a dimenzióváltás is. Másrészt Beckett óta nem lehet úgy oratorikus művet írni, hogy a darab ne reflektáljon arra a szituációra, amikor a színpadon valaki beszél – vagy énekel. Miért mondja épp azt, amit? Egy oratorikus műben a szöveg ismételgetése szükségszerű. „Itt bárki ismételhet bármikor mondatot” – írja Esterházy az Oratorium balbulumban. De minden ismétlés módosítja a szöveg jelentését, amit zeneileg nagyon jól ki lehet használni, ugyanis a zenei formákban az ismétlés vagy a visszatérés mindig alakítja is a formát. Egy versben az ismétlés valóban megtöri a linearitást, mert megállhatok, visszakereshetem a korábbi szöveghelyet, újraolvashatom. A zenemű linearitása viszont külső, a fülemet nem tudom becsukni, és hiába nem figyelek oda, az előadás tőlem függetlenül megy tovább.

A műben folyamatos a gyarapodás, az esztétizálódás: a töredékektől haladunk a versig, az elhaló suttogástól a finálé ünnepélyes kórusáig, az egyéni hangtól a közösségi éneklésig.

Az egyes tételek a kórus vagy kar történetileg is elkülöníthető fázisait, típusait jelenítik meg. Amikor elolvastam a Fekete tejút, hangyák vonulnak című verset, rögtön egy mozgalmi dal típusú zenei mozgásforma jutott az eszembe. Nagyon jól skandálható ez a szöveg, sok benne az éles és nyújtott ritmus, másként a jambus és a trocheus. Egy mozgalmi dalt éneklő tömegkórus vagy munkásdalárda jelenik meg az utolsó tételben, ebben igazad van. Ezt építettem föl a korábbi tételek során. Az első tételben a kórus még csak suttog, a második tételben már szaval. A szavalókórusnak szintén van egy nagy munkásmozgalmi hagyománya, és egyébként a 20. század elején a második bécsi iskola szerzői is szerveztek amatőr kórusokat, amelyek szavalókórusok voltak, tehát német nyelven recitáltak verseket. A negyedik tétel recitativo. Ennek az operából és az oratóriumból vagy kantátából vett énekmódnak a lényege, hogy bár még mindig beszédszerűen, a szöveg természetes ritmusát és tempóját követve kell énekelni, de már vannak konkrét hangmagasságok. Majd ez után jön a mozgalmi dal. Ezek mögött persze ott van a dithürambosz hagyománya is, amely szintén fontos kérdéseket feszeget az egyén és közösség, ember és istenség viszonylatait illetően.

Az Intradában szintén Pécshez szorosan kapcsolódó hangok csendülnek föl, de itt nem felépülés, hanem egy zenei anyag dekomponálása zajlik.

Ehhez a darabhoz tudni kell, hogy a pécsi városháza óránként felcsendülő harangjátéka Paul Peuerl, a 16–17. század fordulóján élő német zeneszerző variációs szvitjét játssza. Én ezt a zenét hangszereltem újra. Sok pécsitől hallottam, hogy mennyire idegesíti őt a harangjáték, mennyire unja már. Erre a szituációra akartam reagálni azzal, hogy olyan hangszereket használtam föl az átiratomban, amelyek Peuerl korában elképzelhetetlenek lettek volna, például szordínós trombitát és xilofont, hogy kizökkentsem a zenét a szokásos kontextusából. Ráadásul ezek a koridegen hangszerek folyton átadják egymásnak a dallamot, amitől az egésznek lesz egy parodisztikus jellege. Mindehhez társul egy énekszólam, amely Bertók László Nyári nappalok című versét énekli rá Peuerl dallamára. De a vers mindig csak akkor érintkezik a dallammal, amikor prozódiailag megfelelő szakasz következik. Így a vers is széttöredezik, miközben egy újabb dimenzióját hozza létre Peuerl eredeti művének.

A Peuerl zenéjén átszűrődő Bertók-versnek persze megint csak van egy nosztalgiajellege számomra. De a személyes nosztalgiáimtól függetlenül is örülök annak, hogy a Pannon Filharmonikusok felkért, írjak zeneműveket a Bertók-díj átadására. Az interjú elején beszéltem arról, hogy milyen szellemi hatások értek ebben a városban. Ezekkel a darabokkal azoknak is adózok, akik ezeket a szellemi hatásokat lehetővé tették számomra. Számomra ez a „pécsi iskola”.

(Fotó: Végső Zoltán)