Lorem ipsum, mondja a kiállításra invitáló meghívó szövege, amely a kiállító DLA-hallgatók saját jellemzése mostani tárlatukhoz, melynek kurátorai Kováts Nikoletta és Lipkovics Péter. Ez jól kezdődik, gondoltam, amikor e beköszöntő első sorát olvastam, ezek szerint vidám kiállítás lesz – ami éppen ránk fér. Mert aki eddig nem is tudta, hogy mit jelent e nyomdászati, tipográfiai szakterminus, idén szeptemberben egy nyilvános bakiként megjelenve megismerhette, s azóta, már csak ilyen az ember, leginkább e vicces – és persze teljesen megbocsátható – jelenetre asszociálunk. Nem tartott sokáig ez az első benyomás, hogy talán valamiképpen jelenünk, állapotunk helyzetkomikumát mutatják majd meg a művek, hiszen a meghívó további sorai egyértelművé tették, hogy a lorem ipsum kettősségének analógiáját szeretnék kiaknázni.

Eltűnődtem, hogy persze mint a legtöbb analógia egyfelől ez is sántít, másfelől viszont nagyon is pontos.

Lorem ipsumnak vagy röviden lipsumnak nevezzük kezdő szavai alapján azt az 1500-as években egy nyomdász által összeállított, s máig használt latinnak hangzó, ámbár értelmetlen szöveget, amelynek funkciója, hogy a szöveg értelméről annak vizuális képére terelje a figyelmet. Olyan értelmetlen betű–szó-kombinációt állított össze, amelyben a legjellemzőbben és a legszebben mutatkoznak meg a betűtípusok jellemzői, az általuk kialakított szövegkép és ritmus.

Vagyis, ha ilyen lorem ipsumként tekintjük a kiállítást, akkor, ahogyan a meghívó is mondja, „vizuális egységet” tételezünk, ráadásul olyat, amelyben az adott készlet minden eleme megtalálható és harmonikus egységbe illeszkedik. Ugyanakkor, a halandzsa-latin analógiájára, írja a szöveg, emögött nem feltétlenül van „szövegösszefüggés”. Ez utóbbi idézőjelben, igen helyesen, hiszen a képek nem szövegek, még akkor sem, ha a strukturalizmus nyomán sok évtizede a legnagyobb természetességgel mondjuk, hogy olvassuk a képeket.

Majd így folytatódik a szöveg: a tartalmi kohézió csak látszólagos lehet, de talán felépül belőle egy közös üzenet.

Fordítsuk most mindezt a művészetre, még mielőtt menthetetlenül lelepleződöm, hogy szövegek és nem képek olvasására lettem kiképezve.

A lipsum logikája alapján úgy jönne itt létre vizuális egység, ha a rendelkezésre álló készlet minden eleme fel lenne használva, tetszetős elrendezésben. Ez persze lehetetlenség. Nemcsak azért, mert a kiállító 17 művész számszerűen kevés ahhoz, hogy a ma rendelkezésre álló művészeti készlet minden lehetséges elemét bemutassa, hanem azért, mert nincs is ilyen készlet, pontosabban fogalmazva, már bő 100 éve az bármikor tetszőlegesen bővíthető. Bővíthető nem csak úgy, hogy művészeti lipsumunkban a betűméretek összekeverhetővé váltak – látjuk, vannak itt a kiállításon parányi body builderek. Nem csak úgy, hogy a Times New Roman karakterei közé Ariel vagy éppen egy Calibri kerülhet – nem más ez, mint műfajok egymás mellé állítása. E tárlaton két műben is jelen van festészet és plasztika, sík- és térművészet együttes megjelenítése. Nem csak úgy, hogy a betűk mellett hieroglifák, sőt rejtjelek is megjelenhetnek már a szövegben – a nyelv és az összetett konceptuális feldolgozás is jelen van e kiállításon egy mű erejéig. Nem csak úgy, hogy a nyomtatott szöveg elemei közé elhelyezhetünk mondjuk kézírással jeleket – ez a technológiai készlet bővítését jelentené, és van itt e tárlaton videómű is. Hanem mindezeken túl, már úgy is bővíthető a képzeletbeli lipsum által használt készlet, hogy a fontok közé néha egy kis ketchup-, majd csokifolt kerülne jelként. Hallhatják, ki sem tudok találni újat, hiszen ezt már Ed Ruscha megcsinálta. E kiállításon talán a műanyag bolti játék formájában megjelenő kommandós kentaur vagy egy másik oldalról a rozsdás asztal használja ezt a taktikát.

Világos, hogy olyan művészeti korban élünk, amikor mindenki úgy bánik a rendelkezésre álló készlettel, úgy használja fel vagy ki, tagadja meg vagy hagyja teljesen figyelmen kívül, ahogy neki tetszik. (Ettől persze a művész dolga cseppet sem könnyebb, éppen nehezebb, hiszen ezzel az ártatlanság korszaka véget ért, a műnek valahogyan igazolnia kell saját létét; de ezt a mélyen húsba vágó kellemetlenséget most ne emlegessük.) Röviden, ma nem írható meg a vizuális művészetek lipsuma.

Az analógia ott kezd bicegni, hogy magára veszi látszat és üzenet, tartalom és forma kettősségét. Írja a  meghívó szövege, hogy a kohézió szükségszerűen csak látszólagos lehet, s ezzel, gondolom, arra utal, hogy a képzőművészetek mégiscsak a látható és a láthatóvá tétel lovagjai. S ha ez így van, akkor nem látszólagosak, felszíniek abban az értelemben, hogy e felszín alatt, mögött rejtőzne tartalmuk, amelyet megtalálni és a nyelv eszközével kimondani az értelmezés feladata. Ha e dichotómiából olyan nehéz kilépnünk, és tényleg nehéz, mert tényleg a bőrünk alá égett, akkor legalább fogalmazzunk hegelesen, hogy a művészi szép az eszme, a lényeg érzéki látszása. (Mint esztétát hívtak ide, ezzel, gondolom, e szerepemnek akkor meg is feleltem.) Vagyis a látszatban van az üzenet.

A lipsum tartalma nem más, mint a vizuális öröm, megelégedés, amelyet a tipográfiai rend és harmónia kelt. Ennyiben tehát pont jó az analógia, hogy ne legyünk ádáz értelmezők, ne kutassunk vadul rejtőző üzenetek után, hanem pásztázzuk szemünkkel a láthatót. Persze nem éppen könnyű, hogy érzékeinket élesítsük, hogy a látvány mélyrétegeibe fúródjon pillantásunk. „Csak igen sekélyes emberek nem ítélnek a látszat után – mondja Oscar Wilde –, a világ titka a láthatóban, nem a láthatatlanban rejlik.”

Ne dőljenek be nekem és az idézett nagy szavaknak, mindez a sok félrevezető okoskodás arra volt jó csak, hogy magamat az értelmezés alól felmentsem, és csupán arra szorítkozzam, hogy leírjam, mit is látunk:

Pécsett vagyunk, az itteni DLA-iskolában, és bár e munkákból világosan kitűnik, hogy érett, autonóm művészekkel állunk szemben, akiknél majd mind egyéni módon lesz megítélhető később, hogy mit kaptak ettől az iskolától, mégis a pécsi hagyományok miatt kezdjük azzal, hogy az absztraktok több formájával találkozhatunk. Termékenyen folytatódni látszik a Pécsi Műhely zománccal való kísérletezése; ugyanígy a Lantos Ferenctől ismerős geometrikus alapmotívum szerkezeti és színbeli modulációján alapuló komponálás, amelynek motívuma itt most a térben is tovább variálódik; látunk tökéletesre precírozott op-artos geometriai rendet, ezúttal a festmény síkjának vonalhálózata kifeszül a térbe is, s ezáltal leheletfinoman valóban láthatóvá teszi a láthatatlant, a tér kiválasztott erővonalait színnel jelöli meg. A régi mesteriskolában otthonosan használt, a nagy gesztusok és a színek összjátékára alapító festésmód is folytatható hagyománynak látszik, valamint a színek optikai keverésén alapuló finom festői munka is kimeríthetetlen tárháznak mutatkozik.

Nem itt és nem ma lennénk, ha nem lennének a test képével foglalkozó munkák: anatómiai zománc, elgondolkodtató kis abszurd már a leíró szóösszetétel is, ahogyan az a hüvelyknyi body builder is. A poszthumán felfejlesztett teste mint bogárember, a hungarofuturizmus játékossága pedig mint nemzeti trikolórba öltözött feketelyuk-fúró nindzsák jelenik meg. A finoman megmunkált kemény kő mellett, ahogyan már mondtam, látható itt téri installáció a legfinomabb szálakból. Van tapasztott sárból készített állattetem-szoboregyüttes, amelyet egy rendes értelmező bizonyára ökomaterialistának hívna, hiszen ez így tökéletes vanitas kép, és mint ilyen bizony elég nyugtalanító is. És van a vanitasnak másik poétikus szoborbéli megfogalmazása is, az önnön anyagi felemésztését önmaga kelyhében hordó rozsdás asztal melankóliája. Egy másik munka pedig fotókat, dokumentumokat színez, fest át, hogy így hozzon létre fiktív infrastruktúrát mindenféle élőlények számára. És zárásként hadd soroljam azt az arany szemet, amely lehet magának a művészetnek az önreferenciális képe, a mindent látó Szentlélek vagy az Atya szeme, a transzcendens látás, amelyben a szem tükröződik, a szem megsokszorozódásában formák és színek ritmusa, a művészet maga.

Sokszorozódjon hát meg a látogató tekintete is, ahogy Susan Sontag mondta, „tanuljunk meg többet látni”! Ebben e kiállítás biztos vezetőnk lesz.

(Fotók: Kopacz Kund)