Babette Salomon. Így hívták Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) anyai nagyanyját, aki 1823 karácsonyán Johann Sebastian Bach Máté-passiójának kéziratos másolatát ajándékozta zeneszerző unokájának. Hat évvel később Félix történelmi jelentőségű koncerten adta elő újra a kereszténység egyik legfontosabb zenedarabját, mely hangverseny ráirányította a figyelmet az „öreg” Bach műveire. Ez egy viszonylag ismert, a szakirodalomban gyakran tárgyalt esemény. Arra viszont kevesen koncentrálnak, hogy Babette nagymama meglepetése ahhoz is hozzájárult, hogy Félix elkezdjen gyűjteni: leveleket, kéziratos kottákat vagy akár csak autogramokat. Később csinos kis kollekciókat állított össze. Feleségének, Cécile Jeanrenaud-nak például olyan hírességek kézirataiból válogatott, mint Goethe, Schiller, Haydn, Mozart vagy Beethoven. És volt sajátja is, amelyen 1821 és 1847 között dolgozott. Mai szemmel nézve nem mindig járt el kíméletesen, hiszen volt, hogy a levelekből egyszerűen kivágta az aláírásokat, és azokat helyezte be az albumokba. Gyűjtési szenvedélye zenei szempontból különösen érdekes, hiszen nem csupán azért vadászott autográf kottákra, hogy a kézirattárát gyarapítsa, hanem azért is, hogy azokból egy-egy zeneművet elő is adjon. Ehhez a szenvedélyéhez Rómában kiváló barátot talált: Fortunato Santinit, akinek egyedülállóan gazdag kottagyűjteménye volt.

Az 1778-as születésű olasz bibliofilt 23 éves korában szentelték pappá, de jóval ezelőtt kezdett érdeklődni az itáliai zene kézírásos emlékei iránt. Több mint ötven éven keresztül építette a kollekcióját, amelyben mind egyházi, mind világi darabok helyet kaptak. Félixet lenyűgözte Santini gyűjteménye és kedvessége:

„Az abbé már régóta türelmetlenül várt, ugyanis szüksége volt a segítségemre néhány német művel kapcsolatban, és abban reménykedett, hogy elhozom neki Bach passiójának a partitúráját.”[1]

A hír, hogy Bach Máté-passióját Félix ismét előadta, eljutott Santini fülébe, ami azt is jelentette, hogy a pap tájékozott volt. Minden lehetősége meg is volt erre, hiszen a gyűjteményével kapcsolatban a világ vezető zenetörténészeivel és a régi zene iránt érdeklődő muzsikusokkal levelezett.[2] 1820-ban adta ki kollekciójának a katalógusát, melyben nem csupán autográfok, hanem a saját kezével másolt kották is voltak. Sziszifuszi munkájához Carlo Odescalchi nyújtott anyagi támogatást, egy időben az ő palotájában élt, és Santinit 1835-ben az ő javaslatára választotta tiszteletbeli tagjává a Congregazione ed Accademia di Santa Cecilia. A berlini Sing-Akademie és a salzburgi Mozarteum hasonlóan megtisztelő címet ajánlott föl a muzsikus-pap tevékenységéért.

Fortunato Santini (1778–1861)

Santini előtt minden egyházi könyvtár nyitva állt, amelyeknek régi kottaanyagából fáradságot nem kímélő munkával készített saját változatokat. Élete végére 4500 kéziratot és 1200 nyomtatott kottát gyűjtött össze, melyek ma Münsterben, az egyházmegyei múzeumban találhatók.[3]

„Santini abbéval való megismerkedésemet nagyra tartom – írta Félix a családjának. – Az ő régi olasz zeneművekből összeállított könyvtára egyike a leggazdagabbaknak, szívesen kölcsönöz vagy ad, maga a megtestesült szívélyesség. Esténként vagy Ahlbornnak[4] vagy nekem kell őt hazakísérni. Egyrészt mert egyedül fél a sötétben, másrészt mert ha itt éjszaka egy abbét egyedül látnak sétálni, az emberek gyanakodni kezdenek. […] A dessaui hercegnő egész listát küldött azokból a régi művekből, amelyekre szüksége lenne. Ezekből másolatokat akar, Santininek pedig minden megvan. Viszont mivel pénzre van szüksége, örül, ha másolhat, igaz, borsos árat kér érte, a nyereség pedig mind az övé. Hálás vagyok neki, hogy előkeríti ezeket a darabokat, hiszen így én is végignézhetem és megismerhetem azokat.”[5]

Fortunato Santini azonban nemcsak az olasz zeneéletnek, hanem a németnek is nagy szolgálatot tett. Bach, Händel és Graun énekes, elsősorban oratorikus műveit lefordította olaszra, és elő is adatta. Félix első római zenei élménye is az abbéhoz köthető.

„Az első zene, amit itt hallottam, a Der Tod Jesu volt Grauntól.[6] Ennek szövegét egy itteni abbé, Fortunato Santini fordította le olaszra, mégpedig igen jól, az eredetihez hűen.”[7]

Santini zenét is szerzett, igaz, művei nem túlságosan eredetiek. Valószínűleg jól ismerte tehetségének korlátait, hiszen Félixet is megkérte, hogy javítsa ki egyik-másik darabját.

„[Santini] megmutatta a nyolcszólamú Te Deumát, kérte, hogy javítsak ki benne néhány modulációt. Túl sokat időzik G-dúrban, megnézem, elvihetem-e kicsit az a-moll vagy az e-moll felé.”[8]

A Máté-passió előadása a zenetörténet egyik mérföldköve. A Santinivel való megismerkedésének köszönhetően Félix egy másik nagyszabású darabot is föl szeretett volna támasztani:

„Amint elkészülök a Hebridákkal,[9] nekiállok a Salamonnak, Händel művének. A partitúrát Santini adta. Előkészítem egy jövőbeli előadásra, átnézem, hol lehet húzni belőle, illetve egyébként is.”[10]

A Salamont végül 1835 júniusában Kölnben adta elő, igaz, azt nem lehet tudni, hogy az előadáshoz egy nyomtatott kottát vagy pedig a Santinitől kapott partitúrát használta-e. Félixre nagy hatást tett tehát az abbé, akire kilenc évvel később is meleg szeretettel gondolt, amikor a Rómában tartózkodó nővérét, Fannyt kérte arra, hogy keresse föl és üdvözölje egykori barátját:

„Nézz és hallgass meg mindent a Sixtus-kápolnában, írj föl néhány dallamot, és küldd el a te efembédnek.[11] Üdvözöld az öreg Santinit.”[12]